VII. Az a másik

Ankerschmidt fényes új kastélya, mely reneszánsz stílben¹ épült, az út felől egészen eltakarta amaz ócska épületet, melynek birtokába Garanvölgyi Ádám oly makacsul nem bocsáta senkit. Csak amidőn az ember a házat megkerülte, tűnt szemébe az ódon emlék, vén vadgesztenyefáktól környezve, mik tetején körül összehajlottak, mintha ők vállalták volna magukra, hogy majd védeni fogják a viharok ellen. Hasonló szívességgel volt a megkoppadt téglafalakhoz a zöld folyondár, melynek repkényindái az ablakok közeit egész a tetőig befutották, míg tőszáraik olyan bolyhosak voltak már, mint egy őzláb.

A ház környékét egész a fák tövéig szépen körülnőtte a fű, addig volt az Garanvölgyi birtoka, azon innen be volt hintve kaviccsal a tér, ez már Ankerschmidt lovagé volt. Ankerschmidt még korlátokkal is elkülönítteté az idegen tért, nehogy valami szekérrel vagy lóval rátévedjenek.

Az ó kastély környékén tehát akkorát nőhetett a fű tavasztól őszig, amekkorát akart, azt se nem aratták, se nem taposták. Hanem négyszer egy évben, rendesen elválasztott időszakokban el szokott oda jönni Kampós uram, egy csomó kulccsal; felnyitogatta az ajtókat, kiszellőztette a szobákat, odabenn tett-vett, ki tudja, mit; félórai motozás után ismét bezárt maga után mindent s eltávozott.

Hogy e rendes negyedéves megjelenés az ócska házban fel ne ötlött volna Straffnak, akit most már csak nevezzünk a maga nevén, alig föltehető.

Straff csakugyan ott maradt a lovag családjánál, zongoratanítói hivatalos minőségben. Mint tudjuk, igen jól tudta játszani a zongorát és a lengyel menekültet, aminek őt utoljára maga Ankerschmidt is hitte.

Egy ilyen negyedév-fordulati napon Straff, amint megsejté Kampós uram közeledtét, utánaosont, s míg az maga után bezárta a ház ajtaját, addig ő egy orgonabokor árnyában elbújva, rálesett azon szoba ablakán át, amelybe az ajtók nyitása után hallotta őt bemenni.

Kampós úr a szobába lépve elébb körülnézett, hogy jól be vannak-e vonva az ablakokon a függönyök. Az kikerülte figyelmét, hogy az egyik ablak ónkarikája ki van esve, s azon keresztül egy benyúló szalmaszálacskával valaki a függönyt annyira felemelheti, hogy a nyíláson át megláthassa, a benn levő mit csinál.

Kampós uramon nagy ujjas csurapé volt, ami igen alkalmas volt arra, hogy tárgyakat láthatókká és láthatlanokká tegyen, mint az ezermester japonicája.

Egyszerre csak egy kis négyszöglábnyi szekrényke látszott a kezében. Honnan vette elő, azt nem lehetett jól észrevenni. A szekrényke ébenfából volt. Legalább fekete volt, annyi igaz.

Kampós uram egy kis kulcsot vett elő mellényzsebéből, s azzal a szekrénykét felnyitotta. – Kár, hogy úgy állt vele, miszerint a szekrényke felnyílt teteje egészen eltakarta azt, ami benne lehet.

Pedig valami nagy dolognak kell benne lenni, mert Kampós uram sokáig nézeget a szekrénybe, mindaddig, amíg a szemei meg nem telnek valami nedűvel, akkor kezével megtörli két szemét, s azután ökölre szorítva markát, csúnya fenyegetőző mozdulatokat tesz a levegőben.

Hát aztán mit csinál tovább?

Azután iratokat vesz elő bekecse zsebéből, s azokat a szekrényke fiókjába elhelyezi.

Igen gyanús manipuláció!

Azután gyertyát gyújt, spanyolviaszkot keres elő, lehúzza ujjáról pecsétnyomó gyűrűjét, s a ládikót lepecsételi.

Legfőbb mértékben gyanús működés!

Akkor ismét felveszi a ládát, egyet kerül-fordul; s végre elhagyja a szobát. Letette-e a szekrénykét valahová, vagy elvitte-e magával, azt a bűnrészes csurapé miatt nem lehete kivenni. Annyi bizonyos, hogy amint a házat ismét elhagyta, nem látszott, hogy vinne magával valamit.

A corpus delicti tehát okvetlenül itt „loco” maradt.

Ez nagybecsű fogás lesz több oldalra. Ilyen felfedezésekért sokat adhatnak a „kommittens”-ek.

Levél íratik rögtön Bräuhäusel úrnak; extrapostának adatik; sietség ajánltatik.

A sietség ellen nem is lehet panasz.

Éjfél után két órakor a legnagyobb csendben megérkezik Bräuhäusel úr, titkárja, írnoka, biztosa és megfelelő fegyveres asszisztencia kíséretében, melynek egy része, miután az ócska kastély kijárásaihoz állomásoztaték, más része magával a hivatalos személyzettel a főcinkos, Kampós kézre kerítésére indul.

Sikerült őt megelőzni a netaláni menekülésben. Egészen öltözve volt már, s az istállók felé menni készült.

– Megállj! – riadt rá Bräuhäusel. – Hová?

– Az istállóba – felelt rá Kampós uram ártatlanul.

– Mit keres ön ott késő éjjel?

– Gazdatiszt vagyok. Oculus domini saginat boves, ezt tetszik tudni; most pedig nincs már éjjel, mert reggel van.

– Micsoda reggel? Éjfél után három óra.

– Hát hiszen ez a reggel. Parasztembernek ez a büróbamenés órája.

– Semmi élceskedés. Ön jön velünk. Hozza magával a puszta kastély kulcsait. Mikucsek úr két legénnyel kísérni fogja.

Mikucsek úr sovány, vékony nyakú egyéniség volt, szűk, tubákszín télikabát verte az inát, amiben nagyon fázott volna, ha egy nagy tarka szőrkendő nem lett volna védelmére; így is azonban alig tudta összefogni a száját az éjjeli dértől.

– No csak jöjjön utánam, amice – inte neki Kampós uram, kinek végtelen kedve volt e percben éppen pipára gyújtani s tűzkővel kicsiholni hozzá. – Hadd álljon addig a fagyon a sok nagyságos úr.

Mikucsek úr azonban sarkában volt mindenütt. Egy kézilámpás segélyével előkeresték a kulcscsomagot, azzal az egész konvoj ment az ó kastély felé: elől Bräuhäusel úr, közepén Kampós uram a didergő Mikucsekkel, körös-körül fegyveres csendőrök.

A régi kastély elé érve, Kampós uram hivatalosan felszólíttaték, hogy haladéktalanul nyissa fel a zárt ajtókat.

Kampós uram engedelmeskedett a hatósági rendeletnek.

– Két legény az ajtónál marad, és senkit se ki, se be nem ereszt! – hangzék Bräuhäusel úr parancsszava. – Előre ön azokkal a kulcsokkal!

Kampós uramnak nem mondta senki, hogy mit keresnek, ő pedig nem kérdezte, hogy mit akarnak megtalálni.

Azzal aztán megindult a rendszeres kutatás.

Első rendben jött a szobák padlója, azt falmentében szálanként nagy műértelemmel fölbontogatták, s vizsgálatot tartának rejtekeik fölött. Titkos menetű egér- és patkánylyukak labirintjai jöttek lámpavilág elé, miknek felriasztott lakói szétfutottak a motozók lábai alatt, s nem álltak helyt a kérdőre vonatásnak; ott tűnt ki a szögletben a világtól megvált özvegy prücsök tanyája is, meghordva rágott szalmával, s a százlábú titkos tenyészverme, és a pinceászka agglomeratív telepei; de azokon kívül semmi titokszerű sem fedeztetett föl.

Ezután került a sor a kemencékre.

Itt már elemében volt Mikucsek úr; neki is vetkőzött. Mint nagy praktikus talentum, jól tudá, hogy a kemencék, kályhák, kandallók üregei nagyon alkalmasak titkos rejtekhelyek képzésére. Azok tehát egyenkint szétszedettek, darabjaik megvizsgáltattak, egypár urna alakú díszítmény, melybe szűk volt a bejárás, oldalán be is lyukasztatott. Nem volt bennük semmi; azazhogy nagyon is sok korom volt, amitől Mikucsek úr rövid időn olyan lett, mint egy céhbeli kéményseprő.

Sokkal tisztább munka volt már a folyosók márványkockáinak felszedése; az csákánnyal mehetett végbe, s nem piszkolta össze az embernek a kezét.

Ott sem találtatott semmi. Az albiztos úr kénytelen volt kalamárisa tetejét ismét felsrófolni, s a protokollumot oldalzsebébe dugni minden feljegyezhető adat nélkül; míg Bräuhäusel úr személyesen világított oda a kézilámpával, nehogy valami csempészet mehessen végbe.

Innen lemenének a pincébe. Néhány üres hordó állt még ott korhadt ászokgerendáin, azoknak fenekei felnyittattak, s belsejük hivatalosan igen dohosnak és azonkívül egészen üresnek találtatott.

Hanem Mikucsek úr praktikus ember. Pincéket nem így szokás motozni. Parancsára egy üres hordót odafenn megtöltöttek vízzel; azután lehengergették, s akkor fenekét beütve felfordították, hogy a víz egyszerre szétömöljön. Ez azért történik, hogy ha valahol el van ásva valami a pincében, a víz ott gyorsan összefut, s a taposott földről a porhanyóbb felé siet, s így a rejtekhelyet elárulja.

A vizsgáló bizottmány ezalatt az ászokra állt fel, nehogy az özönvíz bemenjen a lábtyűje torkán.

Kampós uram, két legény közé fogva, csak nézte mosolyogva ezt a furfangos műtételt.

Íme azonban egyszerre elkezdett a víz éppen azon a helyen, ahol Kampós uram állt az ászokgerendán, gyorsan összefutni, s egy nyilván besüppedő mélyedésbe sebesen eliszamodni.

– Ott van! Megvan! – kiáltának egyszerre hárman, s Mikucsek úr buzgalmában akkorát lépett, hogy bokáig esett a tocsogóba.

– Félre innen! Ide az ásókkal!

Az a „félre innen” nyilván Kampós uramnak szólt, ki nagymértékben gyanússá tette magát azáltal, hogy éppen a veszélyes hely fölé állt, mintha testével akarta volna azt eltakarni.

– Ásókat ide!

Az ászokgerendákat félreháríták, s gyorsan ásni kezdtek. Mikucsek úr a struflijait is legombolta, hogy jobban hozzáférjen. Valami csörrent!

– Aha! Itt van valami.

Kampós uram maga is kíváncsi volt megtudni, vajon mi lehet ott elásva.

– Csak csendesen, vigyázni kell. Óvatosan. – Mikucsek úr kezével hárítgatá félre az iszapos göröngyöket a gödörből. Végre kezére akadt valami; kihúzta; mi volt az? Egy üres palack. Semmi sem volt benne. Tovább. Aztán megint egy üres palack. És azután még egy. És azután még vagy tizenöt palack, mindenféle alakú, kisebb-nagyobb, iccés, messzelyes, kék üveg, zöld üveg, sárga üveg; tokaji, ménesi, pezsgő; de mind egymással megegyező abban a tulajdonságban, hogy semmi tartalom bennök nem találtatik.

A vizsgáló urak megakadva néztek egymásra. Mit jelent ez?

Kampós uram csak hallgatott. Nem kérdezték. És ő hallgatott.

Pedig ő mindjárt kitalálta, hogy volt egyszer a tekintetes úrnak egy részeges hajdúja, akit aztán el kellett bocsátani; ennek a révén sok palackokra elrakott bor elpusztult a pincéből, miket Ádám úr csak kedves vendégei számára tartogatott; bizonyosan ez a kópé volt az, aki a pincemagányt arra használta fel, hogy bűntette néma tanújeleit, a már élettelen palacokat, azoknak gyilkos kiürítése után az ászok közé elássa. De hát Kampós uramtól ezt nem kérdezte senki, s ő bizony ráért elnézni, hogy ülnek neki a vizsgáló urak, s egy hordófenéken illő buzgalommal beírják a protokollumba, miszerint egy nagyon gyanús föld alatti üregben találtatott egy rendkívül rejtélyes gyűjtemény, tizenhét darab üres palackból, melynek összefüggése leend később kiderülendő eseményekkel, a palackok hivatalosan lepecsételtetvén.

Eközben megvirradt; világos lévén, most már a padlást lehetett vizsgálat alá venni. E helyen nagyon meggyűlt a baja Mikucsek úrnak a denevérekkel; akik sehogy sem akarták az ő hivatalos küldetését elismerni; minden zugból, repedésből a szemének repültek, s ha valami rejtélyes odúba bedugta a kezét, megharapták az ujjait.

Pedig olyan szép hely volt ez az ősi padlás egy motozóbizottság számára, keresztbe rakott gerendák, amikre fel lehetett kapaszkodni; szűk léckorlátok, ahová csak hason lehetett bebújni; omlatag tűzfalak, miknek tátványai mindmegannyi kész rejtekhelyek összeesküvők és vércsetojások számára, ócska bútormaradványok, miket összerágott a szú; minden padlásablaknak külön házikója, amit külön ki lehetne kutatni; azután ki lehetett bújni a szelelőn át a háztetőre, bele lehetett nézni a kémények lyukaiba felülről, nincs-e ott a keresett tárgy. Sőt Mikucsek urat annyira vitte az elismerésre méltó buzgalom, hogy egy helyütt meglelve a kandalló kürtőjét, derekára kötött zsinegen lebocsáttatá bele magát, s úgy jött vissza onnan, telepókhálózott arccal, mint egy második Klimius Miklós, Kampós uramnak rettentő mulatságára.

Pozitív eredményt a padlás sem nyújtott.

Innen a kamarákba tértek vissza. Itt egy festett deszkaláda vonta magára a figyelmet, mely színültig volt ócska papirossal. Lehetett az, szerényen megbecsülve, három mázsa.

– Micsoda iratok ezek? – kérdé Bräuhäusel úr visszaborzadva, Kampóstól.

Kampós uramban volt annyi malícia, hogy vállat vonítson s azt felelje:

– Biz én nem tudom; tessék megvizsgálni.

Átkozott feladat! De hátha éppen itt van, amit keresni kell? Nagy fanyarodtan nekiálltak a vizsgáló férfiak, s elkezdék a fakó iratok fülledt boglyáját széjjelszedni, egyik levelet a másik után felbontogatni, megnézegetni: ha nem ez-e az, amit meg kellett találni. Dehogy volt az: Mind két-háromszáz esztendős dolgokról tudósítottak azok, olyan emberek által aláírva, akik régen porrá váltak, s olyan tintával, ami régen megveresült.

Ez már keserű munka volt.

Éppen délre harangoztak, midőn ötvenedrészével elkészültek a rettenetes talált kincsnek.

Bräuhäusel úr készen volt arra a gráciára, hogy ha Kampós uram kérezkedni fog, hogy már ebédelni kellene menni, nagy nehezen megengedi neki, hogy őrizet alatt hazamehet, s addig majd bezárják a szállást, s ők is felmennek a kastélyba ebédelni; azonban a praktikus férfiú egészen meghiúsítá e szándokát azáltal, hogy amint a déli harangszót hallotta csendülni, felült az ablak hídjára, kihúzott a bekecse zsebéből egy zsíros papirosba csomagolt valamit, s azt kibontva, nyilvánvalóvá tette, miszerint alkalmasint a tanyákra készülve, egy nagy darab kenyérrel és sonkával látta el magát, melyet is az éhen-szomjan kutató társaság láttára nagy lelki nyugalommal fogyaszta el, csizmaszár mellől előszólított bicska segítségével.

Miután pedig az utolsó falatot is legyűré, Kampós uram nagy lelki nyugalommal ismét visszabocsátá kését a csizmaszár mellé; s azután egy kis szalmás butykost vonva ki másik zsebéből, jót húzott belőle; tenyereiről leverte a morzsákat, s szépen zsebbe dugta a kezeit, s nézte tovább, hogy vizsgálnak egyik paksamétát a másik után a nagyon tisztelt urak.

E gonosz flegma kezdte kihozni türelméből Bräuhäusel urat. Ez nagyon is természetes. Egy csoport éhező, dolgozó, turkáló ember közepett látni egyet olyat, aki csak néz és néz, és falatozik hozzá, anélkül hogy a dolgozóktól azt kérdezné, hogy miben fáradnak; a kutatóktól azt, hogy mit akarnak feltalálni; vagy valamelyiket megkínálná, hogy „nem tetszik egy korty ebből a szilvapálinkából”?

– Fel kell fordítani az egész ládát, úgy könnyebben megtalálhatjuk! – rikácsolta Bräuhäusel úr, méregtől veresen, jól látva, hogy így levelenkint nagyon soká lesznek készen, s néhány férfi mindjárt neki is veté a vállát, hogy kiteremtse a földre az egész ócska levélhalmazt.

Kampós uram, amint e veszedelmes vállalkozást meglátta, mindjárt tudta, hogy mi lesz ennek a legközvetlenebb következése, s nagy hirtelen felszedte a lábait, miket eddig kedélyesen himbálva lógatott alá, az ablak hídjára magához, mely elővigyázati rendszabálya hogy nem volt indokolatlan, az a következő percben mindjárt bebizonyult.

Ugyanis, amint a roppant láda papírtartalma kiömlött a téglázatra, abban a pillanatban egy légiója az ifjabb és idősb patkánynemzetségnek, mely azt már évek óta elfoglalva tartá, s magát benne egészen etablírozta, e sürgős birtokháborítási tényre vijjogva riadt szét ősi fekhelyéből, s vaktában iramodott holt és eleven tárgyaknak, nem válogatva, hogy asztalláb-e vagy emberláb, bútor-e vagy nadrág, amire felszalad. Lett iszonyú csata és tombolás; csizmasark, székláb, puskaagy pufogott, recsegett, topogott, ember káromkodott, a künn levő strázsák azt hitték, haramiabanda tusáz a bennlevőkkel, s rohantak segítségökre, amint aztán az ajtót nyitották, a patkányok vert serege iramodott a támadt nyíláson kifelé, hátrahagyva halottait és sebesülteit, és menekülve mindenféle lyukakba odakünn.

A mi részünkről nem esett más kár, mint hogy egy puskatussal Mikucsek úrnak úgy meg találták ütni hátulról a bal szemét, hogy mindjárt feldagadt a képe; a zsebkendőjével mindjárt be is kellett kötni azt a szemét, s már most csak egy szemmel folytathatta a vizsgáló motozást.

Kampós úrnak olyan nagyon tetszett ez a mulatság, onnan a biztos páholyból nézve, hogy most már ő biztatta a tisztelt urakat, hogy van ám még itt egy irtóztató lomtár, amihez még ő is csak elszánt pillanatokban mer közelíteni, abban lehet még csak valami!

Bräuhäusel úr gyanús szemmel nézett az indítványozóra. Azt nem gondolhatta, hogy a veszélyben forgó férfiúnak ily komoly helyzetben holmi tréfálkozási viszketeg csiklandja a bőrét. Sőt sokkal helyesebben úgy fogta fel az ajánlatot, mint a nyomozóbizottmány figyelmének félrevezetésére intézett kísérletet, melyet csak azért sem kell elfogadni.

Bizonyosan közel vagyunk a rejtekhelyhez, azért akar bennünket másfelé elutasítani, vigyázni kell, nagyon vigyázni.

A felturkált papirosok közt már látni való, hogy semmi gyanúra méltó nincsen.

– Topp! Megvan – kiálta fel hirtelen Bräuhäusel, Mikucsek barátom vállára ütve, mint kinek egyszerre villámlott keresztül agyán a felvilágosító eszme. – Menjünk vissza a legelső szobába, a kasznárt két legény kísérje. Gyerünk a legelső szobába.

Azzal Bräuhäusel úr bal kezét kabátja szárnya alá dugva hátul, jobbjába pálcáját ragadva, maga legelöl megostromolta újból a felszedett padlójú szobát.

Annak a közepén állt egy ódon íróasztal, melynek olyan furcsa ki- s behúzható tetője volt, mint amilyen egy kínai ablakernyő, apró lécekkel összecsatolva, mik a lezárás pillanatában egy domború tetőt képeznek, s ha feltolatnak, valami nyíláson bemennek az asztal belsejébe.

Bräuhäusel úr maga körül gyűjtve személyzetét, diadallal állt meg az asztal előtt, melyből minden fiók ki volt már szedve.

– Látja ön ezt az asztalt? – szólt Mikucsek úrhoz intézve szavait.

– Igenis látom – szólt az, fél szemével intve. A másikkal nem láthatta, mert az be volt kötve.

– Ugye ezt már megvizsgáltuk?

– És nem találtunk benne semmit.

– Semmit?

– Éppen semmit.

– Még gyanúra való okot sem?

– Azt sem.

– Mikucsek, Mikucsek! Ön tapasztalt ember; de látni fogja, hogy a vén róka mégis tovább lát. Ide nézzen.

Mikucsek úr annyira szubordinálta magát, hogy még a kendőt is fölemelte szeméről, hogy jobban lásson.

– Látja ön ezt a gömbölyű ernyőfödelet? Most ki van húzva.

– Igenis.

– Mostan pedig be van tolva.

– Az igaz.

– De hát hova lett most ez a födél?

Mikucsek úr megnézte az asztalt kívül, belül, alája bújt, ott sem látott semmit.

– Eltűnt valahol a deszkák között.

– Ugye hogy eltűnt a deszkák között? Eszerint ennek az asztalnak van olyan rejteke, ahova a födél eltűnhet. Ahova a födél eltűnhet, oda más is eltűnhet.

– Ez valóságos igaz! – kiálta fel Mikucsek úr, tiszteletteljes bámulással főnöke leleményessége fölött.

– Ennek az asztalnak a hátulsó deszkáját fel kell feszítenünk – mondta Bräuhäusel úr, minden szónál, mintegy taktusra, egyet ütve tenyerével az asztalra.

Mikor már Kampós uram látta, hogy de most mindjárt szétszedik ám azt a tisztességes ócska bútort, nem állhatá tovább, hogy meg ne kérdje:

– Ugyan, tisztelt uraságok, nem mondhatnák meg, hogy mit akarnak itten találni?

Bräuhäusel úr, látva, hogy áldozata már meg nem menekülhet, s kénytelen megadni magát, megfogá annak bekecsén az egyik leffentyűt, s így horkanta reá:

– Azt a bizonyos ébenfa ládikót, amibe ön szokott leveleket rejtegetni.

– Hisz uraim, az itt áll az önök szemei előtt, csak hogy meg nem szólal.

A keresett szekrényke valóban ott hevert az asztal emelvényére téve, két kötet ócska kutyabőrös corpus juris között; ott senki sem kereste.

Bräuhäusel úrnak az orra szemlátomást megnyúlt e fölfedezésre. Ők reggeli három óra óta délutáni háromig kutatnak égen-földön valamit, ami nyíltan ki van téve az asztalra.

Hogy emberi tévedését álcázza, hirtelen rárivallt Kampósra:

– Mi van ebben a ládában?

– Tessék megnézni. Itt a kulcsa.

– Miért van e szekrényke lepecsételve? – kérdé szigorú szemölddel Bräuhäusel úr.

– Azért, hogy valamit bele ne tegyenek, amit nem én tettem oda.

– Mit tartalmaz e szekrény?

– Azért van uraságodnak a kezében, hogy nézze meg.

– Kinek a tulajdona? Miért van ide rejtve? Mi titka e dugdosásnak?

– Már megbocsásson, tisztelt uraságod, ezek olyan kérdések, amikre, ha kell, akármely törvényszék előtt megfelelek; de most, és itt, ennyi szájtátó embernek azt az orrára nem kötöm.

– Úgy? Nem akarja megmondani. Őrmester! Ez ember itt e perctől fogva fogoly.

Kampós uram egy cseppet sem volt megrémülve; amint a csendőraltiszt odalépett mellé, Kampós, mint ki a szabályokat legjobban ismeri, egyetlen fegyverét, a csizmaszárba dugott fehérvári bicsakot elővoná, s rendületlen nyugalommal és elszántsággal nyújtá át fogságra vetőjének:

– Fogja ön.

Azáltal, hogy bicskáját önként átszolgáltató, elég biztosan fejezé ki, hogy védelmezni nem akarja magát.

– Ön be fogja ez embert szállítani a városba, s ott őrizet alá teszi.

– Ráérek; majd kieresztenek – szólt szelíd daccal Kampós uram. – Gyalog menjünk-e, vagy befogassak?

Bräuhäusel úrnak már a nyelvén lebegett az a bosszútöltő szentencia, hogy gyalog kísértesse be a refraktáriust; de azután eszébe jutott, hogy ezt a mulatságot a kísérők nem köszönnék meg, annálfogva megengedé Kampós uramnak, hogy a tiszti lakba izenhessen, hogy a kocsis a lovakkal és a csézával rukkoljon ide, azután lelkére kötve az őrmesternek, hogy minden vagyonával felelős ez emberért, hóna alá vevé a szekrénykét, s indult volna kifelé, ha Kampós uram egy szerény ellenvetéssel még egyszer meg nem állította volna.

– Hát azután engemet azért méltóztatik elfogatni, ami abban a szekrénykében van?

– No, és?

– S hátha abban a szekrényben semmi sincs?

– Semmi?

– Azért adtam oda a kulcsot, hogy bontsák fel; s ha már most uraságod ezt a szekrényt hazaviszi felnyitatlan, engem törvényszék elé állít, ott felnyitják a zárt, és találnak benne egy nagy ürességet, majd meglássák az urak, hogy milyen nagy lármát csapok én ottan!

– Hát mit gondol ön?

– Azt gondolom, hogy elébb nézzék meg az urak, hogy van-e abban a ládában valami, amit nagy triumfussal elvigyenek, vagy nincs; mert ilyen ládát kapni ám az esztergályosnál Pesten sokat, s nem hiszem, hogy ennek a puszta fájáért fáradtak volna ide.

Ez bizony igaz.

Nosza feltörték tehát a pecsétet, felnyiták a zárt, s feltárták a láda tetejét hivatalosan.

Akkor aztán megtudták, hogy van abban egy arckép, mely egy fiatal huszárt ábrázol, ez a láda tetejére van belül illesztve, a fiókban pedig találtatik mintegy húsz darab levél.

– Kinek a képe ez? – kérdezé Bräuhäusel úr.

– Ez Garanvölgyi Aladár, Garanvölgyi Ádám úr fogadott fia és rokona.

– S micsoda levelek ezek?

– Azok Aladár úrfi levelei, miket minden évnegyedben ír Ádám úrnak *steinból, ahol státusfogoly. Tetszik a levelek borítékán látni, hogy azok mindennemű ellenőrségen keresztül érkeztek ide. Először elolvastattak a *steini várkormányzóság által, azután felküldettek Bécsbe a főrendőrséghez, ott megvizsgálták kritikai és kémiai úton, nincs-e bennük titkos célzás, kulcsos kriptográfia vagy láthatlan tintával írt sorok; ezek nem találtatván, visszaküldettek ismét *steinba, onnan leküldettek a magyarországi főrendőrigazgatósághoz, s az által kézbesíttettek az illetőnek; mindezek megpecsételve és vidimálva láthatók a leveleken.

Valóban Bräuhäusel úr és vizsgálótársai egy betűt sem találtak a leveleken, mely gyanúra adhatott volna legkisebb okot.

– De hát minek volt akkor az a titkolódzás? Minek dugdosták önök ide ezen leveleket?

Kampós uram vállat vonított elmosolyodva.

– Hát tetszik látni, hogy ezek a levelek valami idegen nyelven vannak írva, minthogy másképpen nem lehet. Az én uram pedig azt mondá, hogy ő ilyen formájú betűkkel egy házban nem hál: elégetni pedig nem akarta, mivelhogy az öccse írta: tehát azt parancsolá, hogy dugjam el azokat valahol a házon kívül. Én eszerint, valahányszor az érkezett levél tartalmát elmagyaráztam előtte, mert ő kezébe nem fogta, mindjárt hoztam ide, s tettem a ládába. Gondoltam, itt senkinek sem akadékoskodnak.

Bräuhäusel úr átkozottul dühbe jött e magyarázatra.

Aki csak távolról is hallott valamit a vén kuruc makacs szeszélyeiről, ezt a magyarázatot a legfőbb mértékben természetesnek fogja találni.

– Hallja az úr – rivallt Bräuhäusel, most már komolyan sarkára állva Kampós uram ellen. – Ha az urak bolondok, ne tartsák bolonddá a hatóságot. Mit csinálnak az urak misztériumot ilyen hitványságokból, s idefárasztanak bennünket, és engednek kutatni reggeltől estig, étlen-szomjan. Ez nem tréfa! Ilyen enyelgések nagyon közel zsúrlódnak a hatóságok tekintélye ellen intézett törekvésekhez. Azért ezennel komolyan és hivatalosan megintem önöket, hogy jövőben minden olyan működéstől óvják magukat, mely a közigazgatás intézményeire zavarólag hathatna, s az államföltételek legfelsőbbikét, a minden állampolgárnak együttes hatását a közrend és csend megszilárdítására, ellenállhatlan előrehaladásában akadályozná; s ha ezúttal önök és vonatkozólag ön maga, minden egyéb tényleges és tettleges következményei nélkül a magukra idézett felsőbbségi szigor meghiúsítási törekvésének, bocsáttatnak el a magányéletbe: ezt vegyék úgy, mint a hatalom kifolyásának azon kettős célú irányát, mely amíg egyfelől a bűntettek megtorlásában, úgy másfelől, a megtérés bánatának szemléleténél, jól gyümölcsöző kegyelmezésben is nyilatkozik.

E cifra mondásból Kampós uram annyit értett, hogy:

– Eszerint tehát nem vagyok többé fogoly?

Bräuhäusel úr néma leereszkedés mozdulatával inte, hogy fel van oldva.

– Tehát fel vagyok oldva minden vád alól?

Mikucsek úr nagy bosszúsan csapta hóna alá a protokollumot. Ezért ugyan érdemes volt akkora ütleget kapni a szemére. Mikor már indulófélben voltak az urak, Kampós utánuk kiálta

– Kérem uraim, még egy szóra.

– Nos, mi tetszik?

– Önök látják, hogy én már veszélyen kívül jutottam; a láda kezemben, semmi vád nem terhel, semmitől sem tarthatok. No hát mármost tudják önök meg, hogy igenis van ebben a ládában valami, amit még nem láttak.

Azzal egy sarkát megnyomva a ládafödélnek, hirtelen fölpattant az arckép porcelán lapja, s mögötte volt látható nehány sűrűn beírt, vékony szalmapapírlap.

Mikucsek úr megint nagy örömmel vette elő a protokollumot.

– Mik ezek?

– Mik? Tud valaki itt magyarul? Nem! Annál jobb. Mármost csakugyan mégis be kell engemet kísértetni a városba, mert én itt el nem fogom mondani, mi van e levelekbe írva. Én akarom, hogy ezt minél magasabb urak megtudják. Hol van az az őrmester? Barátom, itt a szekér, van-e kézre való vas? Kössön meg szaporán, aztán menjünk.

Kampós úrnak értésére adatott, hogy nem fog ugyan megvasaltatni, de aztán el ne szökjék; ő pedig csak arra kérte még a nagyságos urakat, hogy a kályhákat megint rakják össze, s aztán mindent jól bezárjanak, a kulcsokat adják át a kulcsárnak; azzal kísérőit felszedve magához, a szekérrel sok szerencsekívánás közben eltávozott.

– Ördöngös fickó! – dörmögött utána Bräuhäusel úr. – Ördöngös fickó! – Az lett volna még nagyobb ördöngösség, ha érteni lehetett volna, hogy miért jelentette fel azokat a már megmenekült rejtett iratokat; meg, hogy mi lehet azokba írva? – Hanem hát Bräuhäusel úr annak oka nem volt, ha a világ folyását intéző bölcsességnek úgy tetszett, hogy a Bábel tornya építésekor a pallérok a kőművesek nyelvét ne értsék.

– Ördöngös egy fickó!

Hanem mármost csakugyan ideje volna, ha az ebédre gondolna valaki, mert idestova este lesz.

Óh, van gondoskodva efelől!

Ankerschmidt maga ugyan nincs itthon, de missz Natalie tudja, mivel tartozik a ház hasonló helyzetben ily ünnepélyes vendégeknek, valamint azt is, hogy a Hof-Schematismus szabályai szerint kit miféle kanál illet meg. Annálfogva a kis Gyuszi (mert a vadászt magával vitte a lovag) már tizenegy órakor (staatsvisit órája) e következő utasítást kapta: „lemégy az ócska kastélyhoz, ahol az urak vannak, azt az urat, amelyiknek három csillagja van, meghívod ide fel a kastélyba ebédre; a másik két úrnak, akiknek egy csillaguk van, tudtára adod, hogy az inspektor úrnál van számukra terítve; a csendőröknek is megmondod, hogy majd az ispánháznál kapnak enni”.

Le is jött Gyuszi az üzenettel a motozott házig legalább tízszer, de az ajtóban állt egy mérges fegyveres, akinek az volt adva utasításul, hogy egy lelket se bocsásson se ki, se be, s az Gyuszit is léleknek nézve, mindannyiszor rárivallt keményen: „Curukk!”, s előkészületeket tett rá, hogy közelítés esetében arra a hegyes vasra felszúrja, ami a puskája végén van, mire aztán Gyuszi legelőször is megfutamodott, hazaszaladt, s elmondta, hogy őt nyársra akarták húzni.

Missz Natalie másodszor is visszaküldé azon paranccsal, hogy ha az őrhöz ér, tegye magát állásba, sipkájához a kezét, s mondja el neki, hogy miért jött, majd akkor beereszti.

A világ folyását rendező hatalmak azonban úgy intézék a dolgot, hogy az őrt álló csendőr ne értse azt a nyelvet, amin Gyuszi beszél, levén ő becsületes cseh ember; azért is ez azt most már kémnek gyanítva, nagy toporzékolva kergeté el újra:

– Nem takarodol innen, te spion!

Már harmadszor, ahogy messziről meglátta Gyuszit, előre fenyegette ököllel, hogy „gyere csak közelebb”.

A negyedik visszajövetelnél nekitoporzékolt, úgy kergette el. Az ötödik kísérletnél ravasz fogást tett, meghúzta magát az ajtó mellé, s amint Gyuszi jött az ebédre hívással, hirtelen nyakon ragadta, jól felpofozta, s megtépte az üstökét.

De azért a kis Gyuszinak még vagy négyszer meg kellett kísértenie a vizsgáló urakhoz való juthatást. Egyszer a ház háta mögé került, hogy majd az ablakon kiált be nekik; az őr onnan is elkergette; majd meg azt gondolta ki, hogy felmászik egy gesztenyefára s onnan mondja meg, hogy miért küldték. De már ezen rajtakapatva, csakugyan megtelt a mértéke; a haragos vitéz lehúzta a fáról, s gallérjánál fogva bevitte a nagyságos urak elé, jelentve, hogy itt fogott egy veszedelmes kémet, ki már tizedszer akar áttörni a vesztegzáron. Gyuszi rugdalódzott kézzel-lábbal.

– Hát te, gazember, mit akartál? – förmedt rá egyszerre mind a három úr.

Szegény kis Gyuszival jó hogy valami nem történt, amint három ilyen kerékbeforgó szempár vette kereszttűzbe, s minden oldalról azzal biztatták, hogy megeszik. Szerencséje, hogy eszébe jutott, amiért jött.

– Az urakat kell ebédre hívnom.

Oh, egyszerre milyen gömbölyűre nyílt mind a három haragos ábrázat; hogy megcirógatták a kis fickó pofácskáját mindnyájan: „Derék kisfiú! Hisz ez a lovag úr kastélyából való cseléd.”

Azzal aztán egyszerre mind a hárman neki az ártatlan csendőrnek, ki még egyre fogta a fiú gallérját, annak aztán volt mit hallani „ügyetlenségről, eszetlenségről stb.”; szerencséje, hogy nem értett belőle semmit. Az szegény tán maig is töri a fejét, hogy mi megoldása lehet e rejtélynek.

– Megijedtél, kisfiacskám? – szólt Bräuhäusel úr, ismét Gyuszihoz fordulva, kinek arcán barázdákat vont a sírás, mint a záporpatak az agyagföldön. – Megijedtél nagyon?

– Az ám.

– A nagyságos úr küldött?

– Nem a küldött, mert a nincs itthon, hanem a missz küldött, hogy nem akarnak-e ebédelni?

– Óh igen. Csókoljuk a kezeit, kisfiam, mondd meg, mindjárt megyünk.

– Az ám. De hát melyiknek van három csillaga?

A vizsgáló urak tudniillik a nagy munka után, hogy torokgyíkot ne kapjanak, sáljaikat nyakukra tekergették, s így az eltakart gallérokról Gyuszi nem tudta elintézni, hogy kit hova hívjon.

Bräuhäusel úr elértette a kérdést. Óh, Bräuhäusel úr nagyon tapintatos férfiú, s mindjárt tekintélyes előlépéssel mondá:

– Én vagyok a chef, fiam, én vagyok.

– Hát a másik kettő az egycsillagos, ugye? Ezek meg a puskával a csendőrök. No hát, tiszteli alássan a csendőr urakat a missz, hogy számukra a kastélyban van a diner szervírozva; az egycsillagos urakat szívesen látják az inspektornál ebédre, maga meg azzal a három csillaggal, ha éhes, hát elmehet az ispánhoz.

– Hehehe, te kis szamár; megfordítva izenték: engem híttak a kastélyba?

– Igenis, hiszen úgy mondtam.

Ezzel Bräuhäusel úr elosztva az illő utasításokat alárendeltjei között, engedett kit-kit saját útján távozni a természet kívánalmainak kielégítési célja felé, míg ő maga a kis Gyuszi által vezetteté magát a kastélyba, útközben a kiállott szenvedésekért megajándékozva a hű apródot egy újdonatúj, a pénzverdéből éppen most kikerült fényes krajcárral.

Amin azután Gyuszinak sok bámulni és észlelni valója maradt, sehogy sem bírván azt megegyeztetni magában, hogy miféle csodálatos pénz lehet az, ami kicsiny híja, hogy aranyból nincsen, aztán mégis az van rá nyomva, hogy „egy krajcár”.

Bräuhäusel úr a szalonba lépve, a túlsó ajtón szemközt jönni látó missz Natalie-t és a két házikisasszonyt. Bogumil vagy Straff nem volt jelen; ő még tegnap elment a Tiszára vadászni, hogy jelenléte által semmi ismerős viszony közte és a vizsgálók között még csak gyanúba se jöhessen. Bräuhäusel úr is úgy tett, mint aki e jeles férfiú világonlétéről még eddig értesülve nincsen.

– Ezer engedelmet kérek nagysádtoktól azon eredeti quiproquóért, ami a kis apróddal történt – kezdé a bevezetést Bräuhäusel úr, igen mulatságos témája levén hozzá. – Az őrök kémnek nézték szegénykét, s elébb elkergették, azután meg elfogták; szerencsére, hogy interveniáltam, különben még ő is elővizsgálati fogságba kerül.

– Reménylem, hogy küldetése mentségül szolgált – folytató a kegyes enyelgést missz Natalie.

– Arra a küldő neve is elég volt – bókolt vissza Bräuhäusel úr, udvariasan elfoglalva helyét, jobbról missz Natalie-val, balról Eliz kisasszonnyal, szemközt a levessel és azon túl Hermine kisasszonnyal levén határos.

Legkellemetesebb szomszédság! Főleg az apró kolbászkás és gombóckás leves. Ez a szakács jól látszik tudni, hogy milyen levest kell olyankor főzni, mikor házmotozó főnök jő hivatalos ebédre, aki hajnaltól estig nem nyelt mást, mint port és gorombaságot.

– Kellemetlen foglalkozás az ilyen? – kérdé missz Natalie a derék urat, midőn az letevé kanalát, s száját megtörülte.

– Óh, én már szokva vagyok hozzá. Ilyen országban, mint ez, elkerülhetetlen; mindennapi dolog. Nem a fáradság a fő itt, hanem az örökös vigyázat, ezeknek a furfangja által tévútra nem vezettetni, leleményes ravaszságukat hasonló leleményességgel lefegyverezni, keresztkérdésekkel a legmakacsabból kivenni a valót. Oh, ez valódi szenvedély! De azután talentum kell hozzá! Igazi specifikus talentum, amilyen keveseknek van. Óh, nagyon keveseknek!

A ragyogó arc mondani látszott: de én azon kevesek közé tartozom.

Bräuhäusel úr igen természetes óvatosságnál fogva, a kérdéses szekrénykét ide is magával hozta, nem bízhatá másra; egy főnöknek gyanakodónak kell lenni szubalternusai ellenében is. A csinos faragványú ládikó természetesen nagymértékben magára vonta a hölgytársaság kíváncsiságát, ami a főnök úrra nézve nem is kellemetlen, sőt inkább alig várta, hogy valaki által e tárgyban interpelláltassék.

A várt felszólítás nem maradt el.

– Tán e szekrényke is a fölfedezésekhez tartozik? – kérdezé missz Natalie, a székre tett tárgyra mutatva, melyhez oly figyelemmel viseltetett Bräuhäusel úr, hogy szinte megkínálta a kezében levő mártással: „Ne adjak előbb önnek?”

– Óh igen. Igen. Éppen azt kerestük, s nagy fáradságba került megtalálnunk. Valóban furfangosan volt elrejtve. Nagyon fortélyosan. Hanem végtére is „Árgusnak száz szeme van”!

(Bizonyosan Mikucsek úr is ugyanezt mondta ezalatt odalenn Maxenpfutschéknál, csakhogy őnála 99-et a százból kiütöttek, mert csak egy maradt.)

– Veszélyes tartalmú iratok bizonyosan? – kérdezé missz Natalie.

– Azok is, és egy veszélyes ember arcképe.

Veszélyes arckép!? De már ezt mind a három hölgy látni akarta; s valóban nemének nagy megtagadása lett volna mindháromnál, ha nem akarta volna.

Bräuhäusel úr lekötelezni vélte házikisasszonyait, ha kívánatuknak enged, s felnyitá előttük a szekrénykét.

–Ah! Nem rút fiatalember! Csakhogy kissé dacos kinézése van. – Ez a nagyon sűrű szemöldök valódi bandita kifejezést ad ez arcnak. Nekem valóban félelmesnek tetszik.

Ez észrevételeket összevissza a missz és Hermine tették; Bräuhäusel úr mind a kettőnek igazat adott.

– És e levelek itt?

– Ezek nem valami különösek. Ezeket az úrfi írogatta valami nagyon biztos helyről, ahol jó gondviselés alatt van. Hanem ami legfőbb mértékben veszélyes, az ez arckép alatti rejtekben van. Ha az ember itt megnyomja, az arckép kiemelkedik, s találjuk alatta e levélkéket finom papírra írva; az aláírott névből látható, hogy az öreg Garanvölgyi Ádám sajátkezű iratai.

Bräuhäusel úr legkisebb kétséget sem tartogatott, hogy e jó érzelmeiről ismert családnál azon gyanús iratokat kíváncsi hölgyeknél kézről kézre engedje járni; hisz úgyis idegen nyelven vannak írva, nem értenek belőle semmit.

Mit tudhatta ő, és mit tudhatták a ház őrei mind, hogy van egy tagja a lovagi családnak, ki aratólánykákkal a mezőkön, kertészlányokkal a kertben, parasztasszonyokkal az udvaron azon merényletes törekvésben működik régóta, hogy e nyájas, barátságos idegen nép nyelvét megértse, hogy Eliz kisasszony másfél évi ittlét alatt már magyarul ért.

E veszélynek teljes tudatlanságában senki sem ügyelt arra, hogy azalatt, míg missz Natalie oly hosszasan magyaráztatja magának Bräuhäusel úrral, hogy akadtak rá e rejtekre, hogy nyitották fel, hogy kapták rajta ezen és amazon Kampós uramat; mi lesz már ebből; lehet-e félni valami nagyobb kraváltól; jó lesz-e Maxenpfutsch urat felrendelni éjszakára a kastélyba puskával; nagy szerencse-e, hogy e kabale felfedeztetett; hogy e kedélyes rémledezés alatt Eliz egyet azon teleírt vékony levélkék közül olyan sokáig elnézeget. Ki sejtette volna azt, hogy ő e levél sorait is érti.

Nem, nem ügyelt rá senki. A gyermek bámészkodik. Az pedig, amit a gyermek olvasott, ez volt:

– „Kedves, szeretett, felejthetlen fiam! Mire te ismét meglátod a szabad eget, én már akkor régen nem látok a szemfödelen keresztül semmit. Ha rajtad kívül és azon, kit megbíztam, más valaki meglátná e leveleket, azt mondaná: bolond vagyok; egy öreg ember, ki szerelmes leveleket ír – egy arcképhez, s elküldözi leveleit – egy arcképnek! Ki értene meg engem? Élő testedhez írjak-e inkább levelet, amit elébb minden porkoláb elolvas, úgy adják kezedbe? Írjak-e bele dolgokat, miket megírnom szabad volt; vagy veszélyeztessem azt, hogy görcsösült kezem rászalad egy keserű szóra, ami láncodat még nehezebbé teheti, vagy eláruljam feljajdulásommal, hogy én vagyok benned százszorosan büntetve, hogy együtt ülök veled fogva, hogy ami neked hiányzik, magamtól is megtagadom, hogy amikor te egyedül vagy, és is egyedül vagyok, de lelkemben ott ülök melletted, hideg fekhelyed előtt, s láncod egyik végét én hordozom? Nem szabad ezt megtudni senkinek, még neked sem; csak majd akkor, ha vége lesz. Te már akkor ősz ember, én pedig hideg por. De azért meg kell tudnod akkor is, mennyire szeretve voltál. Rendelkezéseimet, mik javadra vannak, ide rejtém. Titkolnom kelle azokat és dugdosnom, mert ha magam körül tartanám, az atyafiak, kik már életemben örökséget, osztályt csináltak vagyonaimból, ezeket okvetlen elsikkasztanák, mihelyt szememet lehunytam; e levelekből megtudsz mindent, ami téged érdekel. – Ezalatt én számlálom a napokat: azoknak vége túl van azon a határon, ameddig az én életem terjed; a hajótörött a tenger közepén tudja, hogy ezer mérföld a part, hanem azért átöleli a tört deszkát és úszik…”

– Szabad kérnem azt a levelet, Eliz kisasszony – szólt Bräuhäusel úr.

– Óh, kérem.

A felrezzent leányka kiejté kezéből az iratot.

– Oly figyelemmel nézte, mintha olvasna belőle.

– Olyan különös írás.

– Nagysád könnyezni látszik.

– Oh nem; valami esett a szemembe. Bizonyosan egy szem porzó pattant bele erről az írásról.

– No az talán nem lesz mérges. Kár volna ily szép szemekért.

Pedig bizony e szép szemekben már azon írás mérge kárt tett.

Ki gondolt volna arra?

Bräuhäusel úr megszámláló a leveleket, ha megvannak-e. Egy sem hiányzott, s azután jónak látta azokat ismét visszatenni rejtekhelyükre s a ládikót elzárni.

Hanem már ezután kénytelen volt bal felőli szomszédnéja helyett is maga enni, mert annak semmi sem ízlett többé; – hogy olyan nagy baj a szemben az az egy szem porzó!

Most nézzünk egy percre Kampós uram után. Ráérünk addig, amíg tisztelt uraink ebédjöket végzik.

– Igen! Könnyű nekik! Ők leülnek a kész ebédhez. A szegény embert meg dolgára küldik, azt se kérdik tőle, hogy falt-e már valamit. Egész nap szaladni, mint a kutya, este meg lefeküdni étlen, mint a ló, éjfélkor megint felkiabáltatni, mint a bagoly!

Ez érzékeny panaszhangok azon emberséges csendőrkáplár ajkairól fakadának, kinek feladata volt Kampós uramat in flagranti beszállítani a székvárosba.

Kampós uram csendesen pipázva hallgatá a panaszt, és nem talált számára vigasztaló szókat.

Annál inkább helyeslé azt másik két útitárs, kik szintén erősen állíták, hogy mikor az ember reggeltől estig nem eszik, akkor hadi lábra állított napi zsoldot kellene húzni.

Kampós uram nem szólt bele a beszédbe.

– Hát maga nem éhes? – szólítá meg a kasznárt végre elhatározott hangon a káplár.

Kampós uram értette a kérdést.

– Van ám itt az út mellett egy csárda, ahol kapni egy pohár bort meg egy kis paprikást.

– De nem árulja el valaki?

– Én tudom, hogy nem.

A példálódzásnak utóbb is az lett a vége, hogy amint a „Megitató” csárdához értek a szekérrel, káplár uram széttekintett, senkit sem látott; megállíttatá a kocsit, s azt az indítványt tevé, hogy ha Kampós úrnak nem volna ellenére, talán betérhetnének ide egy ital borra.

Kampós úr engedett a közóhajtásnak, s betért három kísérőjével a csárdába.

A nagy ivóteremben, a hosszú asztal végén ült egy kondás viseletű ember, ki egy öticcés kulacsból iszogatott, s falatozott paprikás szalonnát a szűre ujjából.

Mi már láttuk egyszer ezt az embert. Maxenpfutsch úr aligha rá nem ismerne benne arra a bizományosára, aki azóta is mindig jön a yorkshire-iekkel. Valószínűleg az a darab szalonna is azokból való.

Káplár uram előtt gyanúsnak tetszett ez az ember. Mikor egyszer lehajolt, hogy elejtett kését felvegye, a káplár inte két legényének, hogy fegyvereiket tartsák kéznél. A kondás azonban lehajoltában folyvást feléje sandított, s észrevevé az intést.

Láthatta, hogy itt most bajba jutott.

– Isten jónap, vitéz uraim! – szólt rájuk köszöntve a kulacsot.

– Hallották-e kegyelmetek Szemes Miskának a hírét?

– Nagyon is!

– No hát az a Szemes Miska én vagyok! – szólt a kondás felállva egész magasságában a lócáról. Majd a mestergerendát érte a süvegével.

A csendőrök fegyvereiket emelték. A szegény legénynél nem volt egyéb egy baltánál, azt is kihúzta a szűre szíjából, ahol lógott, s ledobta az asztal alá.

– Ne tessék ellenem készülni. A vége felé vagyok már. Meguntam a világkerülést! Eddig is csak attól féltem, ha megkapnak, sok időre becsuknak; de a héten olvastam, hogy ki van hirdetve a statárium, már most megadom magamat, mert tudom, hogy könnyen elbánnak velem. Mennyi díj van a fejemre téve, káplár uram?

– Halva kétszáz, élve ötszáz forint.

– No hát, káplár uram, ötszáz forint nyomja a markát! Pedig ha akarnám, még a szalonnaevő késemmel átmetszhetném a gégémet, s háromszáz forintja bánná. Hanem hát tegyen mármost annyit értem, ha már annyi pénzt nyer rajtam, töltesse meg a korcsmárossal a kulacsomat; nézze, milyen száraz már az istenadta, egy csepp sincsen benne.

S a felfordított kulacsból csakugyan cseppenve sem jött elő semmi.

– Legalább iszom addig, amíg ihatom; leiszom a magam bőrére vagy egy forintot. Tizenkét krajcárost mér a csárdás, öticcés a kulacs, ez éppen egy forint. Ugye káplár uram, azt az egy forintot nem sajnálja egy szegény legénytől, aki egy ötszáz forintos fejet ad a markába ingyen?

A káplár átlátta, hogy igen jámbor ördöggel van dolga, aki már meg akar halni, s veszkődtében humorizál, ahogy azt anekdotás könyvekben sokszor olvashatni.

– Jól van! Korcsmáros! Töltse meg e fickó kulacsát!

A korcsmáros szemük láttára tölté egy bádogtölcséren keresztül a kancsó bort a kotyogó kebelű kulacsba, mely is száján túlbugyborékolván, Szemes Miska felkapá azt, s olyat húzott belőle, hogy megfogyott húsz percenttel.

– No káplár uram, igyék hát ebből kegyelmed is egy szegény veszendő betyár lelkéért egy tust! – szólt Miska, megtörülve a kulacs száját s odanyújtva elé.

A káplár vonakodott.

– Vagy úgy? Az urak nem isznak a kulacsból, hanem klázliból. Azzal mind a háromnak szépen kitölté a poharakba a bort; ugyanabból a kulacsból, amiből maga is ivott, azután megint megtörlé a kulacs száját ingujjával, s Kampós uramnak is tölte:

– Kegyelmed is igyék egyet szegény lelkemért, nagy uracskám; ugye, maga komiszárus?

(Pedig tudta jól, hogy kasznár.)

És azután ismét ivott a kulacsból, annak bizonyságára, hogy nincs benn méreg, sem altató.

Azután nagy rezignációval kérte a csendőrök egyikét, hogy mármost hát húzza rá a kesztyűket a kezére; értette alatta a kézbilincseket, miket a megszólított a káplár egy intésére elő is vett tarsolyából. Szemes Miska aztán keresztbe tette két keze csuklóját, s engedte kegyesen összecsatoltatni; csupán arra kérve feldíszítőjét, hogy majd aztán, mikor megszomjazik, akkor itassa meg.

Káplár uram öröme most már határtalan volt e jó fogás következtében: a kitűzött díj, a dicsőség; gradus ad majora, érdemrend, hivatalos újságban s aztán Európa-szerte hirdetés, hogy ő volt az, aki a hírhedett Szemes Miskát elfogta. Ki volna az, kit ennyi fény el ne szédítene?

Minélfogva káplár uram nemcsak a kulacsba töltetett bort, hanem az egész vendégséget mind saját erszényéből fizeté ki a csaplárosnak, sőt vége felé annyira vitte a generozitást, hogy fagylaltot is parancsolt, de ami szerencséjére nem volt a csárdában.

Ilyen jó fogással szaporodva, félórai időzés után visszatértek a szekérhez, s most már hatan ültek rajta: elöl a kocsis és egy csendőr, azoknak háttal a megvasalt betyár és egy másik csendőr, a hátulsó ülésben Kampós uram és a káplár.

A kocsis lovai közé vagdalt; esteledni kezdett az idő, a láthatár lila színbe borult már; sűrű köd kezdett kelet felől terjengeni; melyben mint ezüst erdők maradoztak el a zúzmarás ligetek, az égen lármás varjúcsoport vonult a város felé.

– Károg a holló, káplár uram! – dünnyögé Szemes Miska; káplár uram pedig nem felelt rá, hanem dülöngélt Kampós uram vállára, mint aki nem bírja a fejét.

Hasonlóul cselekedett a másik két csendőr is a betyár és a kocsis mellett. Mire a mezőn kinn jártak, aludt mélyen mind a három.

Szemes Miska ekkor szép csendesen kihúzta a két kezét a békóból, mintha csak téli kesztyű lett volna az rajta, s amint egy hídhoz értek, megszólítá a kocsist:

– Állítsd meg a lovadat, öcsém. No nagyuram; köszönöm, hogy idáig elhozott, már most innen majd odábbtalálok magam is. Aluszik ám ez mind a három. Dupla odúja van a kulacsomnak: valahányszor megtörlöm a száját, egyet fordítok a csapján, úgy adom másnak. Nagyuram velem ivott, a többiek az altatóból. Csendes jojcakát kívánok.

Azzal keresztülvetette magát a lőcsön, s egy perc múlva eltűnt az útárok rekettyéi között.

Kampós uram vállat vonított; nem volt rábízva, hogy utána szaladjon.

Nem is tett egyebet, mint hogy a köpenyegébe húzta magát, s oldalt feküdt a saraglyában, s gondja volt rá, hogy mikor a csendőrkaszárnya udvarán megállnak, ő legyen az utolsó, akit álmából életre tudnak ráncigálni.

A felocsúdott káplár és a két közvitéz elébb bámulva nézett körül, hogy hová lett Szemes Miska, azután az előbbi erszénye tartalmát kezdte számlálgatni. Biz abból hiányzott az a forint, amit Szemes Miskáért kifizetett a „Megitató” csárdában.

A vakmerő gazember még arra vetemedett, hogy az üldöző hatalommal fizetesse ki a borát.

Annyi életfilozófiája mind a háromnak volt, hogy egy szóval sem hozta elő Szemes Miskát.

A jószágára hazatérő Ankerschmidt éppen szemközt találkozott a már visszatérő vizsgáló küldöttséggel.

El is bámult nagyon a nagy fegyveres kíséreten, mely Bräuhäusel et consortes postakocsiját követé; de különben is kénytelen volt megállítani lovait, mert a tisztelt urak, messziről megismerve fogatát, szintén megállapodtak, s leugrálva kocsijukról, odajöttek Ankerschmidt hintajához megköszönni a szíves fogadtatást, melyben házánál távollétében részesültek.

– Mi a gutát? Uraságtok hajtóvadászatot tartott a faluban?

Első gondolatra azt hitte, hogy a lengyeléért jártak ilyen erővel.

– Igenis, és teljes sikerrel. Méltóságod nem is sejté, milyen veszélyes titkokat rejtett a kastélya melletti ócska épület.

– Ah dehogy! Garanvölgyi volna tán kompromittálva?

– No iszen majd ki fog derülni. Eddigelé csak a kasznárja tétetett vizsgálati állapotba.

– Jól van; örülök, hogy szerencsém volt, magamat ajánlom.

Ankerschmidt bosszúsan veté magát hintaja ülésébe, s tovahajtatott. Ha az ócska házban motozás történt, úgy azt feladásnak kellett megelőznie. Feladó pedig csak egy ember lehetett: a jöttment. Ankerschmidt igen kíméletlen szemrehányásokat tett magának, amiért ezt az embert az első bemutatás után rögtön el nem pusztította a háztól, hanem még odafogadta zongoramesternek. Mikor az asszonynép úgy pártfogolta.

Már most ebből mi lesz? Ha az öreg Garanvölgyi valami ügyetlenségbe belemártotta magát, azáltal fogságban ülő öccsének sorsát vetette hátra. Süljön ki rá valami összeesküvésféle, akkor aztán rossz idő lesz a folyamodásra.

Különben is elég keserű tapasztalás, hogy éppen azok hagyják el a szerencsétlen embert, akik hozzá legközelebb állnak. Ez az asszony, az eljegyzett mátka, nem akarja a vőlegényeért tett folyamodást benyújtani. Az ember nem hinne ilyesmit, ha nem tapasztalta volna. Mármost mit csináljon a lovag ezzel a folyamodással a zsebében? Kivel adassa be? Még ha az öreg Garanvölgyi rávehető volna is, várhatna-e attól sikert éppen most, midőn maga is vizsgálat alatt van?

És akkor aztán a lovag nem bírta elhatározni magában, hogy nemes méltatlankodását mily mértékben ossza fel Pajtayné és Bogumil között; mert ha az egyikre kidühöngte magát, akkor igazságtalanságot vélt elkövetni a másik ellen, hogy arról azalatt megfeledkezett.

Alig várta, hogy hazaérjen.

A legelsőhöz, aki poggyászáért kocsijához jött, az volt az első szava:

– Itthon-e a zongoramester?

Miután megtudta, hogy az ifjúúr a vadászatról ma reggel megérkezett, sietett fel szobájába.

Még le sem rakhatta úti öltönyét, midőn a kis Gyuszi jött hozzá azzal a kéréssel, hogy tiszteli a missz a méltóságos urat, ha érkeznék egy igen komoly szóra a terembe jönni.

– Mi a patvar komoly szava akar lenni a missznek? Komoly szó? Mintha én valami tréfás ember volnék, aki mindig humorizál. Majd nagyon is komolyan fogok beszélni, attól tartok.

A teremben egyedül várt az érkező lovagra a missz, kinek ez ünnepélyes alkalomra à l’anglaise fürtei voltak, hogy arca még hosszabbnak és tragikaibbnak lássék.

– Mi tetszik, missz Natalie? Mi közleni valója van velem?

– Lovag úr – szólt a missz baljóslatú hangon, minővel a hajdankor pythonisszái zendíték meg a dodonai körmondataikat.

– Legyen ön készen egy igen rossz hírre, mely kegyed nemes szívét nagyon meg fogja háborítani.

– Nos, mi az? Csak egyenesen rohamra! Nem szeretem a hosszas tiraillírozást.

– Házánál egy áruló van.

– Tudom, az ördögadtát! Ne is mondja tovább. Mindenről értesülve vagyok. Az útban megtudtam.

– Lehetséges-e? Én titkolni akartam.

– Azt elhiszem; hanem majd dobra ütöm én, ne tessék félni.

– Uram, gondolja meg ön, hogy családjának jó híre megőrzendő.

– De hisz azt meg is fogom őrizni. Azt ugyan nem engedem mondatni, hogy Ankerschmidt házánál olyan ember vehet lélegzetet, aki titkos áruló.

A missz kérleléshez fogott.

– De uram, mégis gondolja meg, ön családjának tagja.

– Nem tagja e perctől fogva, esküszöm, nem tagja. Elkergetem még ma. Kiadom a parancsot, hogy, ha még egyszer az udvarba jön, ostorral verjék el.

– Az Istenért, uram, önnek kedvence!

– Nem az én kedvencem! Ördög teremtettét! A ti kedvencetek! Én régóta tudom, hogy csal, de elnéztem a ti kedvetekért. Hanem már most idáig vagyok vele. Ebben az órában el fogja hagyni a házat; majd megmutatom én, hogy micsoda statárium tudok én lenni a házamnál, ha azt valaki meggyalázza!

– No uram, felhevült állapotban mégis ne tegyen semmit.

– De pedig ebben a helyben állva fogok tenni mindent, ebben a pillanatban. Héj Gyuszi!

A missz erre a szomszéd szobából segélyül hívta Hermine kisasszonyt, hogy az is segítsen a papa indulatját lecsendesíteni.

– Kímélje, uram. Gondolja meg…

– Ne féljenek olyan nagyon. Nem verem pofon, még csak meg se szidom. Nem én, még csak egy goromba szót sem szólok neki; de már azt csak engedjék meg excellenciátok, hogy ha valaki érdemtelenné tette magát arra, hogy velem egy födél alatt lakjék, annak nagy nyájasan megmondhassak annyit, hogy „édes lelkem, ott az ajtó, künn a hintó, karsamadiner”. Gyuszi! Küldd ide a zongoramestert!