XIII. Az a hant, mely ideköt

És ha az élők el akarnák hagyni ezt a hazát, a halottak visszatartanák őket!

Ankerschmidt akkor tudta csak meg, mennyire szerette leányát; mikor az a ravatalon feküdt már.

Olyan könnyű azt kimondani: „elűzlek, kitagadlak, elfeledlek!”, hanem aztán mikor ott van fehéren, némán, halottan, s zárt ajka szól: „feledj hát!”, akkor nehéz azt elviselni.

Mint a kétszerkettő négy, olyan világosan bebizonyítja azt az ész, hogy a vádlott hibázott, vétkezett, méltó volt a bűnhődésre; nem volt más megoldása az életnek; jót tett vele az Isten, hogy magához vette –, de csak nehezen fekszik az emlék a szíven örökké, s évek múlva is visszahozzák az álmok az eltűnt alakot, s bizonyságot tesznek róla, hogy nem olyan könnyű elmúlni, mint meghalni.

Szemébe mondja az álmodó az álomképnek: „te már nem élsz, meghaltál, láttalak eltemetni”; nem ügyel az arra; újra eljön, tesz-vesz, mint szokta élve, ébren, s beleavatkozik az élet dolgaiba.

Ankerschmidt nagy hivatalt vállalt, midőn leánya meghalt.

Éjjelét, nappalát ez foglalta el.

Tudós doktorokat hozatott, kik a holttestet bebalzsamozzák; művészeket, kik sírboltot építsenek neki; míg az el nem készül, addig nem lesz temetés.

Maga jegyezte fel egy könyvbe mindazoknak a neveit, kik a halottat meglátogatták, s albumot készített a levelekből, mik gyászjelentésére válaszul érkeztek. Első helyen állt azok közt az öreg Garanvölgyié, másodikon Aladáré.

Mikor a sírbolttervet elkészíté az építész, ő maga indult ki annak alkalmas helyiséget keresni.

Patak mellett, a zúgó ér mellett választotta ki leánya örök fekhelyét, ahol a fűzfák úgy szeretnek egymással susogni. A szomorúfüzek nagyon fognak ottan nőni. A patak mindig fogja dúdolni az örök álomdalt az aluvónak.

Amely nap a sírbolt alapját elkezdék ásni, meglátogatta Ankerschmidt urat Garanvölgyiék kasznárja.

Elmondta a kegyes férfi, amit Isten rábízott, hogy a szomorkodókat vigasztalja vele, s azután áttért arra, amiért urasága küldé.

– Nagyságos uram, a tekintetes Aladár úrfi köszöntésével jövök.

– Köszönöm.

– Tetszik tudni, hogy az Aladár úrfi indzsellér…

– Tudom.

– Ő ezt az egész határt összevissza mérte egy időben, csak úgy mulatságból, úgyhogy azt is tudja, melyik ház esik magasabban, melyik alacsonyabban egész falu hosszant.

– Úgy?

– Az ám… Csodálatos, hogy ő azt is tudja, hogy a nagyságos úr kastélyának az erkélye éppen egyenlő magas vonalban esik az öreg úr pádimentumával.

– Szép.

– De nem locskálkodni jöttem én ide nagyságos uramhoz ilyen szomorú alkalmatossággal, hanem azért, hogy megtudtuk, miképpen a nagyságos úr kriptát méltóztatik építtetni az Istenben boldogult Hermine tensasszony számára, s tudtára esett Aladár úrfinak, hogy a patak mentében tetszik építkezni; ő tehát azért küldött engemet ide, hogy erről beszélném le a nagyságos urat, mert azt a helyet, mikor a Tisza kiönt, kétölnyi magasan ellepi a víz, s a drága hamvakat el fogná seperni.

Ankerschmidt csak akkor kezdett rá figyelni.

– Mikor a Tisza kiönt?

– Igenis. Minden ötödik-hatodik évben el szokta venni azt a részt.

– De hiszen most új védgátaink vannak.

– Nem érnek azok semmit. Nem mi csináltattuk… Elég az hozzá, az ér mellékét a föld árja felveszi, az nem sírboltnak való.

Ankerschmidt kedvetlenül hallgatá az ellenvetéseket, neki olyan kedvenc eszméje volt az. A lombos fűzfák a hűvös parton.

– Azért a tekintetes úr azt az ajánlatot teszi, hogy ha nagyságod sírboltot akar emeltetni, tessék elfoglalni a nyírdomb napkeleti felét, melynek napnyugati oldalába a Garanvölgyi család sírboltja van építve. Az egészen száraz, vízmentes hely, s olyan szép ott a szomorú nyírfák alatt.

Ankerschmidt megköszönte az ajánlatot, s elfogadta.

Tehát a szomorú nyírfák alatt!

A domb egyik fele a régieké; a másik fele az új földesúré. Ugyanazon fehér levelű fák susognak az ő halottja fölött, amik a régen alvók szellemeivel már ismerősek.

Egy hét alatt készen kellett lenni az épületnek. A holtak sietsége nagy.

Egy hét múlva ment végbe a temetés. Párosult abban a pompa és a gyász. Papok, énekesek messze földről; virágok a föld minden rónáiról; arany és selyem a koporsón, fáklyák és lobogó címerek; csak a könny telt ki hazulról.

Ankerschmidt katonaember volt; katonának sírni emberek előtt nem szabad.

Az ő szaván nem volt szabad megérezni annak, hogy e hang most temetésre vezényel.

Mikor a gyászmenet a sírbolt elé ért, mikor a koporsót leeresztették az üregbe, mikor a nagy kőfedelet rábocsátották az üreg nyílására, mikor az utolsó ámen elhangzott fölötte, akkor Ankerschmidt vette fel az első göröngyöt, hogy a sírdombra hajítsa.

És ez a hant az, mely nem ereszt bennünket odább.

Ez a göröngy tart bennünket idekötve, mely halottunkat takarja; ez a göröngy avatja fel a földet, melyet eddig csak tapodtunk, hazánkká, melyet térdelésünk szentel. Ez a göröngy magyaráz meg mindent, aki még ezt nem értette.

E naptól fogva Ankerschmidt lovag bárhová távozott volna is a föld kerekén, visszavonta őt egy hon, egy táj, egy domb, egy hant, amit meghalt leánya sírjára hajított.