XV. Akik egymást nem ismerték

A csónakok megérkezését nem fogadták valami csatánnyal, már ahogy tudniillik színpadon történt volna, általános egymás nyakába borulást szcénázva impromptu; aminek az volt a legfőbb oka, hogy az udvaron belől folyvást annyi volt a dolog, hogy éjfél tájon is talpon tartá az embereket. A roppant húszholdnyi tér, melyet az udvar, park és szérűskertek képeztek, mint egy körülkerített sziget a tenger közepén, el volt lepve ökrökkel, lovakkal, birkákkal, miket a tanyákról ide hajtottak a víz elől, a béresek egy része azoknak rendbentartásával foglalkozott, más része a cselédségnek rőzsekötegekkel erősíté a töltést, ahol félteni lehetett; jóformán észre sem vette senki a vendégek érkeztét, az ispánon kívül, kinek erősen lelkére köté Kampós uram, hogy a csónakokat lakatra kösse, s a lakatkulcsot a zsebébe tegye.

– Csakhogy itthon volnánk! Mármost méltóságos uram, leszek oly bátor, a kisasszonyhoz magam elvezetni; látom, még ég a gyertya a szobájában; ifjú tensuram maga is odatalál azalatt az öreg úrhoz.

Ankerschmidt kezet szorított Aladárral, s a folyosón kétfelé válva, egyik jobbra, másik balra tért. Mi tartunk Aladárral.

Az öregúr is ébren volt még, midőn öccse benyitott szobájába, s örvendve jött eléje.

– Hozott Isten! Hogy jöttél ide?

– Egy lélekvesztőn. Ankerschmidtet is magammal hoztam.

– Azt ugyan jól tetted; a leánya agyonsírja magát apja után; azt meg én hoztam ide. Fáradt vagy, ugye?

– Arról nem tudok semmit; hanem inkább szomjas. Hajnal óta nem találtam vizet, pedig rajta jöttem.

– Tehát éhes is vagy? A vacsora kész.

– Hogy vártak vele ily későig?

– Kampósra vártunk, ki csónakkal körjáratot tett, hogy nincs-e valahol veszedelem a faluban.

– Találkoztunk. Együtt jöttünk vissza. Ő riasztotta fel álmából Ankerschmidtet, ki szerencséjére aludt azalatt, míg kastélya romjait megkerültük, s nem látta sokáig azt a pusztulást.

– A vacsora kész, de te válts öltönyt, mert kisasszony van a háznál. Itt a szobád kulcsa.

– Egy perc múlva készen leszek – szólt Aladár, s az ismerős szoba kulcsát átvéve, megölelé bátyját s eltávozott. Úgy tett, mint aki tudja, hogy otthon van.

Aladár, míg bátyja házánál hagyott ruhatárában válogatna, elgondolá magában, hogy mégis szépen van az elintézve a világon, hogy mikor egy embert minden porcikájában megtörtek, földhöz csaptak, meggyűrtek, eltettek, megtépáztak, megint kilöktek, akkor az ember a legelső ellenségét, akit előtalál, fölveszi a csónakjába, reggeltől estig izzad vele, hogy hazahozza, szárazra tegye, s mikor aztán már fáradtan, éhesen, szomjasan szeretne végignyúlni a legelső szalmaágyon, akkor még szépen frakkot kell húznia, hogy az ellensége leányától megkérdezhesse: – Wie befinden Sie sich, mein Fräulein?

Aladár semmi rosszat sem kívánt a kisasszonynak magában; de azt csakugyan nagyon szívesen hallotta volna, ha azt izené vala, hogy nem jöhet a vacsorához, mert migrénje van, vagy már lefeküdt.

E várakozás azonban meghiúsult; nemsokára hallá nagybátyja szavait, ki őt sürgetni jött. Az étel az asztalon, a vendégek híva vannak.

Jól van, tehát essünk át ezen is.

Az öregúr megrázta Aladár vállát, s azt dörmögé neki:

– Képzeld, mintha abba a dalidóba mennél, amelyben a branyiszkói nap után reggelig táncoltál.

– Lehetett akkor – súgá vissza Aladár.

Ezzel az ebédlő felé siettek, melyhez egy közös folyosón keresztül lehetett mind a két szárnyról jutni. Itt történt, hogy csaknem az ajtónál találkoztak össze a lovaggal és leányával.

Ilyen szűk helyen sokkal kevesebb ceremóniát lehet az embernek egymással tenni, nem is nézheti senki, merre van jobb, merre van bal: de meg a dolog természete is úgy hozza magával, hogy a bemutatásokon hamar át kell esni, mert az ajtóban nem lehet megállni.

Ankerschmidt egyik kezével a leánya kezét fogta, másikat szívélyesen nyújtó Garanvölgyinek, s megrázta azt emberül.

– Uram, ön tudja azt, hogy én önnek mit tartozom köszönni?

– Semmi többet, mint amennyit ön tett volna énértem hasonló helyzetben.

– Én gyermekemet köszönöm önnek.

Ankerschmidt e szónál kénytelen volt leánya előtt tért nyitni, s amint e percben Erzsike és Aladár egymással egyszerre szemközt kerültek, a természethű gyermek hirtelen óvhatlanul odanyújtó kezét Aladárnak, s e szókat rebegé:

– Én pedig önnek atyámat köszönöm.

Ha e kéz reszketéséből, ha e hang csodálatos varázsából, ha e szemek igaz bűbájából nem értett volna az ifjú valamit, úgy nem érdemelné, hogy egy ilyen tündértitkú könyv még valaha nyitva legyen előtte feledve.

A másik percben már észrevette a leányka, hogy el hagyta ragadtatni magát, s félénken húzta vissza kezét, és szemeit nem merte többet fölemelni azon arcra, melynek képe oly régóta él már szívében.

Szerencsére az estebéd zaja, s Kampós uram kínálgatási kedve hamar más irányt adtak a társalgásnak, ki is a bortól nemsokára jó kedvet kapván, kezdett nagyon beszédessé válni. Máskor is az volt, de most duplán.

– Csak azt az egyet sajnálom, hogy Aladár úrfi nem volt itthon a veszedelemkor.

– Miért öreg?

– Hogy maga szabadíthatta volna meg a kisasszonyt. Ez már úgy illett volna. Én azt regényben mindig úgy olvastam. Hiszen mink öregek…

Aladár látva, hogy ez most mindjárt veszedelmes dolgokat fog pengetni, belevágott a beszédébe.

– Óh, azért én is követtem el útközben hőstetteket, amikről valaha regényt lehet írni: én is mentettem meg veszélyben forgó lényt a végső pillanatban.

Ankerschmidt gondolá magában: No, ez a fiatalember szereti itthon elmondani a viselt dolgait, bizonyosan a megmentett népségről; ha szereti, hát tegye.

– Hol? Kit? – kérdé mohón Kampós uram: ki szörnyen kapott rajta, hogy Aladárnak egyszer már a saját szájából autentice hallhatja egy hős kalandját.

– Hát a jegenyésen túl – egy ürgét – szólt Aladár mosolyogva.

– Ah! Óh! – hangzott több oldalról is a kedvetlen észrevétel. Maga Ankerschmidt is megrestellte a dolgot, s sietett helyreigazítani a tudósítást.

– No, azt elhallgatja fiatal barátunk, hogy a jegenyésen innen meg vagy ezer embert szabadított meg egy erőfeszítéssel és egy jó ötlet által.

– Ah, könyörgöm alássan, hogyan volt az, tessék elmondani! – szabódék Kampós úr, nagyon rajtaesve a hallottakon. (Dehogy, nem – gondolá magában Ankerschmidt, majd itt a leányom előtt, hogy még jobban beleszerelmesítsem; már akkor csak inkább beszéljünk az ürgéről.)

– De vajon hova is lett a kis ürgénk? Egészen elfeledkeztem róla a nagy hevélyben – kérdezé Aladártól.

– Ott alszik a köpenyem zsebében most is – szólt Aladár. – Menjen Kampós úr, hozza el.

– Mit? Eb? Egy ürgét? – kiálta felugorva a puritán férfiú. Mondja tekintetes úr, hogy hozzak el egy oroszlánt, egy bölénybikát: elhozom; de egy ürgét! A nyavalya törne ki, ha hozzá kellene érnem. Nincs ahhoz fogható utálatos állat a nap alatt.

– Óh, ne mondja – könyörge érte Erzsike –, én olyan szépnek találom.

– No lássa – biztató Aladár –, a kisasszony szeretné látni.

Csúnyának már nem merte ezután állítani Kampós uram; de ráfogta, hogy harap. Hát Aladárt mért nem harapja meg? Az más. Az neutrális; de őtet megismeri, mert ő díjt tűzött ki az ürgefamília kurtására. Őtet harapta már meg farkas is, fel se vette, de az ürge harapásától meghal.

– Jól van no, hát majd érte megyek magam – szólt Aladár, és rögtön felugrott az asztaltól, s két perc múlva visszatért.

– Aha! – kiálta Kampós uram nem látva a visszatérő kezében a fertelmes fenevadat – nincs meg, ugye? Elszökött azóta, lyukat fúrt a ház alá, abba elbújt, már most az ott el fog szaporodni, s aláminázza az egész kastélyt.

– Itt van biz az a kabátom ujjában – szólt Aladár, s elővette az ott magát rögtön elhelyezett állatocskát, s tenyerébe fekteté. – Ni, hogy bámul a gyertyába.

– Óh, be gyönyörű kis állat – monda Erzsike, gyermeteg örömmel kapva a tréfás állatocskán –, milyen szép fekete szemei vannak!

Aladár aztán odavitte hozzá a kis polgártárat; Erzsike megcirógatta azt sima kezecskéjével.

– Hozzá ne nyúljon, kisasszony, meglássa, szerencsétlenül jár – óvá a gyanútlan lelket a tapasztalt férfiú, Kampós. – Jaj, ha énhozzám olyan közel volna, engem a láz futna végig.

Erzsike is érzett akkor valami delejes lázt átfutni idegein a közelléttől – de nem az ürgétől.

A bizalmas kicsi állat lassankint Aladár kezéről a cirógató kézre kapaszkodott át, s onnan lassan felmászott a habzó muszlinon, fel egész a válláig, ott a bámulatos szép gömbölyű elefántcsonthalomra leült; be jól kiválasztotta a helyét az ördögtől született.

Kampós uramnak valóban halavány lett az arca e látványra, míg Erzsike gyönyörködve tekinte a játékos vadállatra; Aladár is gyönyörködve nézett oda: talán nem is az ürgére; Ankerschmidt pedig sajnálta már, hogy ezt a témát elő találta hozni.

– Megeszi-e a kenyeret? – tudakolta Erzsike, próbára egy falatot törve számára.

– Meg bizony! – erősíté a kasznár úr. – Egész famíliája a kenyerünkön osztozik; azt sem várja, hogy megsüssük és kínáljuk vele; elébb eszik belőle, mint mi magunk.

A kis kenyérpusztító el is vette mohón a falatot, s a szék támlájára szökve vele, ott mókusok módjára nyakába kapta bolyhos farkát, s elkezdett a kezéből élni, hogy azt még az öregek is megnevették.

– Adja ön nekem ezt a kis jövevényt – könyörgött Erzsike Aladárnak.

– Szívesen.

– Hanem jó erős kalickát csináltasson neki nagysád – sürgölé Kampós úr –, mert ez keresztülrágja a tölgyfát is.

– Ah! Ki tartaná kalickában a vendéget. Nálam szabadon kell neki járni.

Ebbe aztán Ankerschmidt is beleszólt.

– Gondold meg, leánykám, hogy most magunk is vendégek vagyunk, s amit úgy hínak, hogy „nálunk”, az a víz alatt van.

– Óh nem, uram! – igazítá őt helyre az öreg Garanvölgyi. – Az én vendégem otthon van a házamban. Azt akarom, hogy önök idehaza találják magukat nálam mindaddig, míg kastélyukat újra fölépíthetik. Tanyám elég tágas, s én úgyis egyedül vagyok.

E szónál gyöngéd szemrehányással tekinte Aladárra, s e szóra nagy elhallgatás történt.

Az ilyen percekben szokott az megtörténni, hogy mindazok, akik úgy elhallgattak, egy dologról gondolkoznak.

Leghamarabb Ankerschmidt töré meg a csendet.

– Igen köszönöm önnek szíves ajánlatát, s nehéz volna okot találnom rá, amiért visszautasítsam. Erzsike úgyis „bácsi”-nak híja már önt.

– Óh, ön jól tudhatja, hogy a mi ismeretségünk nagyon régi keletű. Én Erzsi kisasszonynak régi lekötelezettje vagyok. Ő is mentett meg engemet, pedig akkor még nem is tudta, hogy vajon érdemes leszek-e rá.

– Mi volt az? – kérdezé Aladár, Erzsikére tekintve.

– Óh semmi. Tréfa – rebegé a gyermek szépen elpirulva.

– De rám nézve komoly dolog volt az – mondta Garanvölgyi.

– Hogyan, uram? – szólt a hadastyán, poharát letakarva tenyerével, hogy Kampós uram orozva tele ne tölthesse. – Ön emlékeznék még ama bohóságra?

– Óh igen, még most is megvan nálam a levél, melyet először nem akartam elolvasni, s melyért másodszor tisztelt szomszéd uram le akarta vágni a fejemet, s melyet végtére azóta is mindig a tárcámban hordozok.

Azzal, hogy állításáról mindenkit meggyőzzön, elővonta régi bőrtárcáját, s annak negyedik rejtekéből, hol legrégibb ereklyéi álltak: egypár magyar feliratú bankó anno elmúlt jó időből, egy kopott arckép, egy selyemrongy valami zászlóból stb. stb., onnan vette elő a gondosan megőrzött levélkét, melyet a gyermeklyányka írt hozzá titokban, hogy őrizkedjék a házi árulótól.

A levelet Aladárnak nyújtá, a többiek úgyis tudtak felőle. Hanem egyet nem tudtak a többiek: azt, hogy Aladár e levél írásáról rá fog ismerni arra a kézre, mely a szabadságát visszaszerző folyamodást írta. Azt egyik sem sejtheté, hogy ő e folyamodást látta már valahol.

Aladár minden csepp vérét szívéhez érzé tódulni, midőn e levelet megpillantá; nem olvasta ő, mit tartalmazhat, vagy tán olvasta is, de nem gondolt reá; e vonásoknál azon sorok álltak szeme előtt, mik gyermeteg őszinteséggel könyörögtek egy mindenkitől, saját magától is elhagyott, elfelejtett, veszendő fogolyért.

Tehát ez a kéz, ez a szív volt az, mely csak tenni és érezni tud, de nem enged magára találni? Tehát nem akik úgy mosolyognak már messziről, hanem aki beteszi az ablakot, mikor arra jönni látja, az volt a valódi?

– Nos nem adod vissza a levelemet, vagy meg akarod könyv nélkül tanulni? – kérdé az elmélázott Garanvölgyi.

– Azon gondolkozom, hogy ez írás úgy hasonlít – másvalakinek az írásához.

E pillanatban Aladárnak lehetetlen volt észre nem venni azt a megdöbbenést, mellyel egyszerre pillantottak egymásra Ankerschmidt és leánya; a leányka azután mily zavarodottan süté le szemeit, míg Ankerschmidt alig tudott nyugalmat tettetni többé.

– Hjah, öcsém – szólt Garanvölgyi visszatéve a levélkét ereklyés rejtekébe –, egyforma kézzel írnak sokan; egyforma szívvel kevesen.

Ankerschmidt nyugtalanságát Garanvögyi arra magyarázta, hogy a nap fáradalmai után nyugalomra vágyik, azért jelt adott a felkelésre, amit mindenki búcsúvételre használt, s nehány perc múlva mindenki szobájába sietett.

Aladár éjszakai nyugalmáról ugyan nagyon rosszul volt gondoskodva ama levélke megmutatása által; az éjszakát jobban átábrándozta, mint átaludta.

Ki tudja, tán van valami abban a babonában, mit fiatal lyánkák tartanak, hogy ha kedvesükről álmodnak és fölébredtek, megfordítják a vánkost a fejük alatt, s akkor a kedvesnek kell a lyánkáról álmodni. Az álom tündére bűbájos tündér.

Garanvölgyi elbámult, midőn jókor hajnalban fölkelve, csendesen lábhegyen lépdelt végig a folyosón, hogy az alvók felzavarása nélkül juthasson ki az udvarra, a külső veszélyt megtekintendő, s már akkor Aladárt egészen felöltözve látta szobájából kilépni.

– Hát te már fölkeltél?

– Igen; jókor el akarok menni.

– Menni? Hová és min?

– A lélekvesztőn, amin jöttem; valahová, ahol hasznomat vehetik.

– De hát miért ily sietve?

– Menjünk szobájába, bátyám. El fogom mondani.

Az öregúr visszament Aladárral szobájába.

– Nos, mondd el hát, ki kerget?

– Kedves bátyám, tegnap, midőn azt a levélkét megmutatta, én annak vonásaiban ugyanazon írásra ismertem, melyet azon ismeretlen folyamodáson láttam, ami szabadságomért sikeresen esdett.

Garanvölgyit magát is nagyon meglepte e fölfedezés.

– Eszerint e leány írta volna azt is?

– Igen. És én mármost többet tudok, mint amennyire szükségem van.

– És most azért el akarod hagyni a házat?

– Mit tehetek mást? Egy nővel találkozom életemben először, akinek szíve van. Ha öregasszony volna, örülnék rajta, mert azt mondhatnám neki: „Édesanyám!”, s kérném, hogy nevezzen fiának. De egy szép, okos, értelmes gyermek és én: minek találkozunk mi össze?

– Én nem látok benne semmi veszedelmet. Ha egymásba szerettek, elveszed s neked adják.

– Jó bátyám; én szegény legény vagyok, fáradsággal keresem a kenyeret. Ezek gazdagok. Ha én most itt maradok, ahol nem őrajtuk áll, hogy engem elfogadjanak-e vagy sem, midőn az árvíz őket éppen hozzánk kergette, s nincs módjukban, hogy ha akarnak, elutasítsanak, hanem kényszerítve vannak egy födél alatt lenni velem, s ha nem akarnak látni, nem akarnak hallani, még csak azzal sem segíthetnek magukon, hogy itthagyjanak, mert körös-körül tenger van; és ha én mégis felhasználom ezt a szomorú helyzetet és itt maradok, nem jutok-e egy erkölcsi értékbe azzal a Karaib-szigeti indiánnal, ki a hozzá menekült hajótörteket megeszi?

– Igazad van, eredj.

Az öregúr megszorítá öccse kezét, s még egyszer azt mondó neki: „eredj”; azzal karjába fogódzott, s kiment vele az udvarra további intézkedéseket tenni.

A cselédek tudósításai szerint az éjjel a szél nagyon veszélyeztette a töltéseket.

Aladár rögtön intézkedett, hogy nehány hombár, melyet megraktak kővel, oly hevenyészett sarkantyút képezzen a töltés előtt, melyen a hullám rohama megtörjék; mire e munka készen volt, eljött a reggelizés ideje; s ott még egyszer kellett találkoznia Aladárnak Ankerschmidtékkel.

Aladár, minthogy szökve nem mehetett el a háztól, búcsúzás fejében megmondá Ankerschmidtnek, hogy ismét csónakra ül, és ha lehet, felevez Tiszadobig, ahol a romlás eredete van.

– Mit használhat ön ott most? – kérdé tőle Ankerschmidt, hogy ellenkezzék vele.

– Semmit; de legalább tanulmányozhatok.

– Én pedig arra számítottam, hogy ma reggel kirándulást teszünk a külső tanyákra.

Ez marasztalás volt in optima forma, amit nem lehetett elutasítani.

– Nem sietős az utam; nem bánom, ha kicsónakázunk, az idő szép.

Az öregúr puskát is akart magával vinni, jó alkalom kínálkozván vadászatra, de Erzsike lebeszélte róla. Minek az? Vagy magát, vagy „valakit” meg találna még vele lőni.

Aladár körülhordta a csónakot ezúttal az omlott kastély mellékén, mely bámulatos szépen összevissza volt roskadva; Ankerschmidt káromkodott mindenféle nyelven, minden „teremtette” és „kreuzsakerment” után bocsánatot kérve útitársától az illetlen szóért. Aladár biztatta, hogy csak tessék, az tisztítja az embert; azért a magyar ember kedélye olyan traktábilis, hogy kikáromkodja magát, nem tartogatja sokáig.

– No, csakhogy magunk megvagyunk – szólt végre a hadastyán megnyugodva. – Menjünk a mezőre, akarom mondani: a tengerre.

Azzal zsebkendője szegletébe egy bogot kötött, mely alkalommal Aladár észrevevé, hogy ugyanannak a másik három szeglete is csomóba van már kötve. Nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze, hogy mire való lesz az.

– Ez a csomó, amit most kötöttem? Ez arra emlékeztet, hogy legközelebb, amint Grisák barátommal összejövök, annak a hajába kapok, s megkérdezem tőle, miféle derék emberrel építtette fel a kastélyomat. Ez a másik csomó amice Mikucseknek szól, hogy mi keresete volt a töltés hosszában a múlt éjjeleken. Ez a harmadik Bräuhäusel úr számára van kötve. No iszen azt a spektáklit kell majd megnézni, amit én ott csinálok, ama bizonyos protekció úján készült zsilipért.

A negyediket elhallgatta.

– Hát a negyedik?

– Az? Azt csak úgy kötöttem, véletlenül; az nem jelent semmit.

Délig sok szép vidéket be lehete csónakázni; néhol a határkő meglátszott a vízben, ott Ankerschmidt megjegyzé: „itt kezdődik az én földem”.

Egy helyen azonban szép dombos emelkedés volt, az mint sziget állt ki a tengerből, ottan kikötött Aladár.

A domb árpával volt benőve, mely gazdag négysoros kalászait már kihányta, az egész tér lehetett ötven lépés körüljárva. – Azon elbizonyoztak mind a ketten, kié lehet az a menekült föld. Ankerschmidt azt állítá, hogy Garanvölgyié, Aladár Ankerschmidtének mondta.

– Akárkié, vigyünk haza belőle mutatványt, hogy íme zöldet láttunk, mint a Nóé galambjai.

Azzal Ankerschmidt egy marok árpát leszakasztott; Aladár is leszedett kilenc szálat, s a kalapja mellé tűzte.

– Tenger biz ez – szólt a lovag, széttekintve a sík víz felett. – És most elmondhatjuk, ifjú barátom, mindketten, hogy birtokaink egy helyen vannak, az enyim is a tenger fenekén, mint az öné.

– Minden hasonlítás sántít.

– Az enyém nem sántít. Most én sem juthatok a földemhez, ön sem: ez homogén eset; amikorra én az enyimhez juthatok, akkorra ön is hozzá fog jutni a magáéhoz.

– Hogy érti ön ezt?

– Bizonyosan tudom, hogy ön kegyelem útján vissza fogja kapni elkobzott jószágait.

Aladár fejében egy gondolat szikrája villant meg.

– Ha ön ezt tudja, uram, akkor azt is tudni fogja, kinek köszönhetem e nem remélt kegyet: kérem, adja át neki e forró kézszorítást.

Ankerschmidt észrevette, hogy Aladár előtt többet talált elárulni, mint amennyit akar, s sietett hevesen tiltakozni.

– Ifjú barátom, én kijelentem önnek, hogy kegyet csak annak köszönhet ön, akitől jön. E leckét éntőlem, mint vén katonától, vegye jó néven, s ne keressen titkos pártfogókat, amik önnek nincsenek.

Aladár megköszönte a tanítást, eleget tudott már.

E hír új eszméket öntött szívébe. Nem a birtok öröme volt az; Aladár, mint minden igaz gavallér, jól tudta azt, hogy a birtok csak kötelezettség, s aki éveinkben Magyarországon terjedelmes földnek ura, annak kötelessége megszámlálhatatlan, s ahhoz mérve a legterhesebb foglalkozás is valóban szinekúra; hanem boldoggá tette az a gondolat, hogy többé nem nevezheti senki önzésnek azt, ami szerelem.

És boldoggá tette az a gondolat, hogy keresztüllátott egy család jellemén, melyet eddig nem ismert.

Egy gyermek, angyali részvétből, nem érdekből, nem is női hajlamból, hanem csupán a jóknak azon ösztönéből, mely az érző lelket a szenvedők felé hajlítja, megóvni igyekezik egy öreg embert, akkoriban nagyon járványos veszélytől. Ez öreg embernek szeretett rokona van, ki státusbörtönben sínylik, kit mindenki elfelejtett, s kiért az öreg maga nem tehet semmit, mert minden lépésével csak ártana neki; az idegen úr gyermeke titokban folyamodást ír érte, az apa nem haragszik ezért, maga eljár vele; meglátogatja a foglyot börtönében, ott gorombáskodik vele, nehogy az sejtse, ki hozta el szabadulása olajágát; itthon elzárja előle leányát, nehogy megszeressék egymást, s valaki azt mondhassa, azért esdett a trón előtt, ősz érdemeire hivatkozva, egy elítélt vagyonának visszaadásáért, hogy azt saját leányának szerezze meg. Ezért utasítá el a látogatót az első találkozás után, s óvakodott vele összeköttetésbe jönni.

S nem is történt volna az meg soha, hogy egymást megismerjék, hacsak a romboló árvíz egy kis szigetre össze nem sepri mindnyájúkat.

Aladár visszatértiben nem találta oly szemetesnek a víz felszínét, mint eddig.

Mit nyom az mind, ami a földön elveszett, ahhoz mérve, amit a szív nyert?

Délre hazajutva, legelébb is Kampós uram azzal az örvendetes hírrel fogadá őket, hogy míg odavoltak, azalatt az ár két hüvelyket apadt.

Aladár nem örült már annak, s még beleveszett a kasznárba, hogy mit tud ezen úgy jubileálni, mikor ez kétségtelenül arra mutat, hogy másutt új gátat szakított az ár, s más vidéket is elöntött.

Erzsike kijött atyja elé, kinek Aladár megmentett paripáit mutogatta meg az akolban, s onnan atyja karjába fűződve, ment fel a lakházba. Fején rózsaszín szalagos szalmakalap volt vadrózsabimbókkal, miket a kert sövényéről tépett.

Garanvölgyinek mindjárt feltűnt, hogy Aladárnak jobb kedve van; mint reggel volt. Ahelyett, hogy az ő szobájába jött volna, elbeszélni, hol járt s miket látott, kinn maradt a folyosón, s mintha se árvíz, se veszedelem nem volna, Ankerschmidt leányával cseveg, és nem borzad a Karaib-sziget lakójának étvágyától, ki a hozzá menekült hajótöröttet megeszi.

Az ebédlőben az asztalra téve egymás mellett volt Aladár kalapja az árpabokrétával s Erzsikéé a vadrózsabimbókkal. Garanvölgyi megszámlálta az árpaszálakat, kilencen voltak; a rózsákat is, az hét volt.

Nemsokára Erzsike atyjához távozott, s azután Aladár is csak felkereste nagybátyját, s a csengettyű szavára mind a négyen összetalálkoztak ismét az ebédlőben.

Garanvölgyi megint megszámlálta az árpaszálakat: – csak nyolc volt, aztán a rózsabimbókat –, csak hat volt már. (Ezek már egymást lopják! – gondolá magában az öregúr.)

Bátran fogadhatott volna rá, hogy a hiányzó árpaszálat valahol Erzsike imakönyvében, a rózsabimbót pedig Aladár tárcájában lehet megtalálni.

Amint Aladár egyedül maradhatott nagybátyjával, azonnal közlé vele, amit Ankerschmidttől hallott birtokának visszanyerése felől.

– Sajnállak érte, szegény fiú – mondá rá az öreg keserűen. – Milyen szépen meg voltál már abban nyugodva, hogy „volt, nincs”. – „Több is elveszett már Buda alatt.” Sok ilyen példabeszéd van a magyarban. Tudom, hogy keveset álmatlanított az a gondolat, hogy hátha még egyszer lenne! Szereztél magadnak kenyeret, megszolgáltad, beérted vele. Helyben találtad magadat ez új életben, s hozzászoktál, hogy ami nincs, az nem kell! – És most egyszerre kapsz egy darab Amerikát! Kasznárom ott járt három ízben hajdani jószágodon, s elmondta, hogy miket tapasztalt. Nyolc év alatt négyféle bérlője volt a jószágnak; mind a négy azon volt, hogy a jószágot elpusztítsa; három megszökött, anélkül hogy az államnak haszonbért fizetett volna. Elég, ha a büdzsében ott figuráltak a tételek. – Szép mürzthali tehenészeted, merino juhnyájad, vérlovaid még az első bérnök elprédálta, a második elprédálta gonddal ültetett erdődet, parkodat kimérte ölfának; az utolsónak már nem maradt más, mint a házon levő redőnyöket eladni. Ez az élelmes ember még az üvegházakon levő ablakokat is értékesítette. Mikor Kampós legutoljára ott járt, persze ugar sem volt már hagyva, s a halomra gyűlt trágyát éppen akkor adta el a bérlő szomszéd határbeli parasztoknak. Benn a házban egy szék nem volt, amire leüljön valaki; hanem annál inkább teli egérlyukkal minden szeglet. Az ablakokban négy-öt emeletet csináltak maguknak lyukakból a patkányok, úgy megszerették a helyet, s a címertermed plafonján keresztülcsurgott az eső. Most ezt a „prérit” átveszed; mely, mikor elvesztetted, megért beruházásiddal háromszázezer forintot, most is megér kettőt. Van rajta húszezer forint adósságod, annak nyolc esztendő óta persze senki sem fizette a kamatját. Legelső dolgod lesz valami jótékony bankárt fölfedezned, aki megszán, s keresztyéni harminchárom percentre honorálja váltóidat vagy tízezer forintig. Akkor aztán törheted a fejedet, hogy mit kezdj vele előbb: szántó-vető állatokat végy-e, a házadat tatarozd-e, vagy a kamataidat törleszd, nehogy a tőkét felmondják. Azért még egyszer, kedves öcsém, fogadd őszinte sajnálkozásomat.

– Nem az itt a főkérdés – szólt Aladár vállat vonítva.

Persze, hogy nem az volt a főkérdés, hanem az, hogy ha fáradni és küzdeni kell, lesz hol, és lesz kiért.

Tudta ezt az öregúr maga is. Úgy olvasott ő Aladár lelkében, mint a kinyitott könyvben.

Aladár aznap ott maradt, hova is indult volna már olyan későn?

Másnap ismét annyi dolgot talált a faluban, hol az egyes házak itt-ott engedtek az árnak, hogy dél vetette haza a nagy munkából; délután eltölt az idő szelídebb tracírozással. Két szív összeköttetési vonalainak előmunkálatai voltak azok, mikre csak a felsőbb helyről nyerendő helybenhagyás hiányzott még.

Dehogy gondolt az elutazásra többé. Az ugyan jólesett volna neki, ha valaki marasztalta volna; hanem ahelyett nagybátyja szüntelen azzal a szarkazmussal faggatta, hogy „Mikor indul már a vízár pusztításait tanulmányozni? várja-e, míg érdekesebb lesz a stúdium?” Legfeljebb Erzsike ejtett olyan célzásokat, hogy azon a kis csónakon járni nagyon életveszélyes lehet.

Három nap múltán azonban már maga is átlátta Aladár, hogy miután kimondá, hogy el fog menni, tovább csakugyan nem maradhat, ha szavainak hitelességét tökéletesen kompromittálni nem akarja. Este tehát kijelenté bátyja előtt, de úgy, hogy mellesleg a többiek is hallhatták, hogy holnap reggel csakugyan útra kel, csak egy evezőlegényt visz el magával.

Garanvölgyi az mondta rá, hogy jó lesz, majd süttet neki az útra pogácsát.

Reggel fel is neszezett jókor Aladár; térképeit, műszereit összekapcsolta, úti köpenyét nagy osztentációval kiporoltatá, mire az öregúr előjött szobájából, s tréfásan szólítá meg:

– Hát indulsz már? No, kész számodra a pogácsa.

– Köszönöm. Csak Ankerschmidtéktől veszek nehány szóval búcsút.

– Jól teszed; azután is ráérsz tőlem.

Aladár alkalmasint eltéveszté az ajtót, mert azt a nagy vétséget követé el, hogy Ankerschmidt helyett előbb leányához lépett be, ami nem úgy illett volna világi szokás szerint. Bizonyos volt felőle, hogy Erzsike már rég kész a toalettjével.

A leányka nem tudta elrejteni arcán, hogy várt reá.

– Kegyed tehát már indul? – szólt jobbját az ifjú elé nyújtva.

– Rég itt vagyok már.

– Hiszen itthon van.

– Óh nem, ez nagybátyám háza, ő pedig már csaknem kerget. Nem szereti a henye embert.

– Ez a ház most nemcsak nagybátyjáé, ez a ház most a mienk is. Igaz ez, vagy nem?

– Igaz.

– Akkor én valamit kérnék öntől, de ne tartson érte nagyon vakmerőnek.

– Parancsoljon velem.

– Hiszen ha parancsolhatnék, akkor nem kérnék; óh, én kegyetlen vagyok ahhoz, akinek parancsolhatok: – az nem önnek való. Én csak kérek, folyamodom, mint panasztevő jobbágy: ön kihallgat és kegyeskedik tekintetbe venni.

– Alá van írva in bianco. Mi az?

Erzsike most elereszté Aladár kezét, s hátrahúzta magát félénken, mintha attól tartana, hogy kérelmének az a színe lehet, hogy az „erőszakos körülmények” között adatott meg.

– Arra akartam önt kérni, hogy – maradjon itt még egy nap.

Erre pedig Aladárt nem nagyon kelle biztatni.

– Mondtam, hogy látatlanul alá van írva: – maradok.

– Ah – szólt a leányka, örülve a jó kezdetnek, s most már azon tűzben játszottak szemei, aminek ragyogása túltesz minden gyémánton. – Most már bánom, hogy nem kértem – egy hetet.

– Jó – szólt Aladár. – Tehát itt maradok egy hétig.

– Ha én azt tudtam volna, hogy ön ily nagylelkű kedélyhangulatban van, azon kellett volna kezdenem, hogy maradjon itt egy hónapig.

Már itt Aladár érezte, hogy a kémjáratból eldöntő ütközetbe jutott, s nem parancsolt hangjának hazug közönyt többé, hanem engedte azt olyan melegen szólni, amint szívéből eredetileg fakadt.

– Itt maradok hát egy hónapig – kettőig, egy évig.

A leányka szavába vágott, könnyező szemmel lépve egyszerre hozzá, s megragadva két kezével az ifjú kezét.

– Maradjon ön itt örökre!…

– …Bizony örökre – viszonzá Aladár kebléhez ölelve gyengéden a kedves gyermeket.

A lányka még kezében tartá Aladár jobbját, midőn az ifjú őt magához ölelte; azonban hirtelen kisiklott öleléséből, s mielőtt Aladár sejthette volna gondolatát, félig lehajolva, félig magához emelve, megcsókolá kedvese kezét szemérmesen susogva: „én uram”.

Tehette már azután Aladár, hogy visszacsókolja a kedves gyermek kezét – mind a kettőt – százszor egymás után: nem hozhatta azzal helyre, hogy egy nőnek megengedte kezét csókolni, aki szeret, imád, tisztel vég nélkül, megmérhetlenül; s ki mindezért – előre bocsánatot kér.

– Jöjjön, jöjjön! – szólt Erzsike, karját Aladáréba fonva; s átvitte őt magával atyja szobájába.

Az öreg Ankerschmidt, ki, ha szavakat nem, de hangokat hallott ajtaján keresztül, nem volt meglepetve, midőn leánya Aladár karján lépett be hozzá.

– Nézd, atyám – szólt a gyermek –, én megkértem őt, s ő elvesz engem.

– Ezt gondoltam – szólt az öreg, kezét nyújtva Aladár elé, s midőn ezt megfogta, magához ölelé, megcsókolá mindkét oldalról az ifjú arcát és gyöngéden súgá: „Kedves fiam”.

Aladár nem szólt semmit; nem volt az az ember, aki gondolatait fennhangon árulja, de gondolt arra, hogy ez embernek nagy joga van őt fiának nevezni, mert a bevégzett élet után ő adta neki az újrakezdettet.

És ez a másik élet – jól kezdődik.

A politikai látkör cudar, a közélet szomorú; boldogság van ilyenkor ott, ahol egy édes női szellem mindent megaranyozó bűvköre kis világot képez a nagy világban, s feledteti, hogy micsoda szerencsétlen planétán élünk.

Sok szép van az életben, amiről még nem írtak vezércikkeket. Aladár egészen ottfelejtette magát Ankerschmidt szobájában; nem is csoda: hiszen mennyi újat, mennyi megbámulni valót talált ez új világban! Lehetséges-e, hogy ily pici parányi kezek legyenek a világon; s ezek a láthatatlan tündéri ujjacskák bírjanak erővel belenyúlni a sors ércgépezetébe; onnan kihúzni egy összemorzsoltatásra szánt halandót? Lehetséges-e, hogy ily átlátszó szemek legyenek a világon, miken a fényes léleknek minden tündöklő gondolatja keresztülolvasható? Lehetséges-e, hogy egyetlenegy angyal magával hozza le az égből az egész mennyországot?

És ha e némán is beszédes ajkakra tekinte Aladár, és arra gondolt, hogy e tündérvilági bársony csókja az ő munkától barnult kezét érinté, akkor erős fogadást kelle tennie magában, hogy hosszú évek sora egyenlítendi ki e nagy tartozást. Mert egy nő csókja a szerető kezén éktelen mennyiségű nagy adósság!

Az öreg Garanvölgyi megsokallta utoljára, hogy öccse olyan sokáig búcsúzik Ankerschmidtéktől, mert bizony egypár óra is elmúlt már azóta, hogy tőle eltávozott, s utoljára rávette magát, hogy maga átmenjen a vendégeihez.

Ő Ankerschmidt szobájába lépett be, s elmosolyodott, midőn ugyanott Aladárt Erzsike mellett látta ülni, kinek Ankerschmidt éppen akkor magyarázta tréfás komolysággal, mennyire hasonlít a házasság a várfogsághoz, amit persze ő maga sem hitt, de neki sem hitt el senki.

Garanvölgyi tréfásan interpellálta Aladárt, mintha nem értené a dolgot.

– Csónakod készen áll…

– Már nem megyek sehova – szólt Aladár, bátyja elé vezetve piruló kedvesét.

– Mi itt marasztottuk őt – minálunk – szólt Erzsike, vőlegényéhez simulva szerelmesen.

– Pedig én már idehozattam csónakodat – a folyosóra – szólt jószívű szarkazmussal az öreg.

Ankerschmidt felkacagott rá.

– A folyosóra csónakot!

– Tudtam én, hogy ez lesz a vége – szólt az öreg. – Erről a házasságról elmondhatjuk, hogy nemcsak az „ég” akarta, hanem még a „víz” is így akarta. Jövőre azonban öcsémuram hiúságát erősen hűteni fogja az a gondolat, hogy nem tudott másutt feleségre szert tenni, mint egy puszta szigeten, ahol rajta kívül nem volt házasulandó férfi.

– Au contraire! – ellenkezék nevetve Ankerschmidt – lányomasszony lesz az, ki magának szemére vetheti, hogy nem tudott másként férjhez menni, mint hogy egy halálra ítélt rabot váltott meg kezével, mint valami francia regényben olvastam valaha.

A két kigúnyolt szerető pedig e kereszttűz közepett olyan boldognak érzé magát, egymást átölelve.

Ez ábrándos jelenetet Kampós uram érkezése szakítá félbe, ki nem találva a többi szobákban senkit, s azt hallva, hogy az urak mind Ankerschmidtéknél vannak, nagy robajjal jött, s azon hírrel botlott be, hogy a víz reggeltől fogva egy lábnyit apadt.

– Nem bánom én már – szólt Aladár, ki a zajra eléje sietett, – ha egészen elapad is.

– Nem „bánja”? – szólt elbámulva Kampós uram, hanem azután egyszerre vége lett a bámulatának, amint Erzsike jókedvűen kacagva tette kezét Aladár vállára, s arcával odafeküdt kedvese karjára. Most derült fel egyszerre a derék férfiú agyában! – Áh há! hát azért haragudott a téns úr, mikor tegnapelőtt azt mondtam, hogy a víz apad. No ez…

De többet nem mondott szóval, hanem véleményét, mint erélyes hazafihoz illik, tettekben akaró nyilvánítani; ugyanis azon törekvéssel járult úrfia menyasszonyához, hogy annak most mindjárt kezet csókol; de azt Erzsike semmiképp nem engedte megtörténni, akként hiúsítva meg a merényt, hogy mindkét kezét eldugta Aladár karja alá, s nagy leckét tartott igen komolyan Kampós uramnak arról, hogy azt csak igen-igen nagy és hatalmas urak engedhetik meg igen-igen alárendelt szolgáiknak, hogy nekik kezet csókoljanak.

Aladár szerette volna a kedves tüneményt belélegezni, és viselni magában, mint lelket!

Annyi változást azonban mégis okozott a kedélyekben Kampós uram hírhozása, hogy mindenkit a szabadba készte a vágy, a vész apadását megtekinteni.

Az ár még mindig tenger volt körül, de már nem hullámzott, oly sík volt, mint a tükör.

– Menjünk csónakázni – indítványozá Garanvölgyi. – Mienk ez a víz!

Az indítvány általános pártolásra talált. Aladár lélekvesztőjét is a vízre tették, abban ő maga ült, Erzsikét mint könnyű bokrétát emelve át átellenesének. A csónakban Kampós uram és a két öregúr foglaltak helyet. A lélekvesztőt előreereszték, s Kampós uramnak becsületszavát vették, hogy nem fordítja fel a csónakot.

– Merre evezzünk? – kérdezé Aladár.

– A régi kastély felé – válaszolt Garanvölgyi.

Aladár igen rosszul tudott irányt tartani ma, és igen lassan evezett; hiszen nem is tehetett másképp, mikor maga előtt látta azt a két szemet, amikbe nézni élet és álom együtt.