XIX. Mikor a medve kijön a barlangjából

A medve igen nagy filozóf.

Míg derültek az élet napjai, addig élvezi azokat, s ha zordonulni kezdenek, nem keres idegen hazát, mint a gólyák, nem is megy rabolni az erdőre, mint a farkas, nem megszolgálni, mint a kutya, hanem behúzza magát egy csendes, előre kiszemelt odúba, ott összekuporodik, s nagy megnyugvással várja, hogy melyikük unja meg hamarább a passzív ellenállást: ő-e vagy a tél?

Rendszerint a tél türelme szokott rövidebb lenni, mert az rendesen elmúlik magától, míg havon megfagyott medvét még senki sem látott.

Néha vannak igen hosszú telek, de az a medvét nem konfundálja; tudja jól, hogy azért mégis csak el kell annak múlni; ha nagyon csípősen fú be odújába a szél, nem ír hozzá szelídítő brochure-öket, hanem betartja a hátával a nyílást, s akkor csak azon az egy helyen fázik.

Van aztán egy napja a télnek, aminek „gyertyaszentelő” a neve. Miről tudja meg a medve e nap feltűnését a naptárban, az még a természetbúvárok fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy gyertyaszentelő napján a medve elhagyja odúját, kijön széttekinteni a világban.

Azt nézi, milyen idő van!

Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég tavaszkék, ostoba cinkék elhamarkodott himnuszokat cincognak a képzelt tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból, melyen ők megulgulnak; ha lágy, hízelgő szellők lengedeznek, akkor a medve – visszamegy odújába, pihent oldalára fekszik; talpa közé dugja az orrát, s még negyven napot aluszik tovább; – mert ez még csak a tél kacérkodása; mint a régi rendszer minisztériuma szabadelvű program mellett.

Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rút, zimankós förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai, s a lóbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varjúsereg, mintha mondaná: reszkessetek, sohasem lesz többet nyár; a tél megígérte nekünk, hogy mármost örökké fog tartani; mi kivettük árendába a szelet, fújatjuk, amíg nekünk tetszik; a nap megvénült, nincs többé semmi ereje, elfelejtkezett rólatok! Kár várnotok! – Ha jégcsap hull a fenyők zúzmarázos szakálláról; ha a farkas ordít az erdő mélyén: akkor a medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad; nem megy vissza többet odújába, hanem nekiindul elszánt jókedvvel az erdőnek.

Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak hadd fújjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön: minél jobban erőlteti haragját, annál hamarább vége lesz.

S a medvének mindig igaza van.

Honnan vette a medve e természettudományi bölcsészeti kontemplatív irányeszméket, azt nem tudjuk megmondani, hanem hogy a magyar időjárási észleletek között az rég fel van jegyezve, az bizonyos.

Garanvölgyi Ádám még mindig nem lépte át háza küszöbét. Hiszen ha eddig el tudott remetéskedni, ezután már könnyen folytathatta, mindig volt körülötte olyan arc, amelyikre azt mondhatta: ezt szeretem látni.

Aladárt ugyan ritkábban láthatá; ezt elfoglalta munkaköre, mert azért, hogy ismét földesúrrá lett, a munkavágyó ifjú hivatását, hivatalát el nem hagyá; hanem Erzsike annál többet lakott nála, s az öregurat mindennap jobban meggyőzé afelől, hogy Aladárnak igen boldognak kell lennie. Ami pedig Ankerschmidtet illeti, az többet volt nála, mint otthon.

A hadastyán belekóstolt a politikába, mint minden ember, aki tíz esztendőt töltött ezen a mi földünkön.

Ankerschmidt azok közé tartozott a politikában, akiket „szangvinikus”-oknak szoktak nevezni. Akik mindent közel látnak, minden csekélységet nagyba vesznek, s mindent elhisznek, ami az újságban van.

Garanvölgyi csak mosolyogta a vén újoncot.

„Gyertyaszentelői napfény ez mind.”

Ankerschmidt pedig minden momentumot megragadott, mely a „mi sorsunk” változását jelezni látszott.

Mert ez úgy van.

Az idegen, a megtelepült tíz év múlva már a „mi sorsunk”-ról beszél. És ez természetes.

Nem varázslat ez, nem ördögi mesterség: igen egyszerű következmény.

Azt, aki maga is nemes szívet, lovagias szellemet hozott magával ide, magához ragadja az új honfitársak egyező jelleme, közös bajok, közös szenvedések egymáshoz törnek bennünket, s végül meghódít mindenkit a közös remény egy közös jövendő után.

És szokás szerint ezekből lesz a legbuzgóbb hazafi. A következő ivadékuk bizonyosan az.

Ankerschmidt úgy beszélt a magyar közügyekről, mint valami táblabíró. Persze a lehető legnagyobb mértékben képviselte a legszélső baloldalt.

Garanvölgyi pedig nem mozdult az odújából.

Még tél van, még nincs miért fölébredni a medvének. Aközben jött egy förmeteges, havas, zúzmarázós korszak; csüggetegség köde ült minden kedélyen, fagyva volt minden reménység, korán kihajtott könnyenhivésnek leforrázta leveleit a dér, a szürke ködben csak a vészhollók károgása hangzott: „kár várni, kár akarni!”

Ekkor egyszer szokatlanul rossz kedéllyel jött az öregúrhoz Ankerschmidt, s nyomtatott újságban rossz hírt hozott neki. „Minden kő meg van már bolygatva, ami még hazafireménynek alapul szolgált, csak egy állta ki a rontás-bontás nehéz időszakát: a vallásszabadság; most a rettenetes újítók e végső kőnek feszíték sarkaikat, hogy azt is kivessék helyéből. – És az idő nagyon kedvező rá, mert nagyon sötét van és nagyon hideg…”

Erre a hírre Garanvölgyi közönyös arca kigyulladt.

„Akkor ez az az idő, melyben a medve elhagyja odúját.”

– Húzzátok elő szekeremet, holnap utazunk Miskolcra, – a konventbe.

S a vén táblabíró újra megjelent ősz szakállával azokon a helyeken, ahol egy rendületlen bátor szívnek nagy ára volt ez időben.

Zúgott, förmedt a zivatar még azután; de utoljára is – a medvének van igaza.

Később bekövetkeztek az összehívott országgyűlésre való választások.

Aki a környékben legádázabbul tudott korteskedni, az Ankerschmidt volt.

Erzsike egész nap nem csinált egyebet, mint „1848”-as kokárdákat hímzett, miket az öreg úr osztott elöl-utol találtaknak; ő maga kalapján, kabátján viselte, s felfalta az embereket, akik kétségbe merték hozni, hogy Garanvölgyi legyen a képviselő.

Aladár váltig csitította, hogy mit izzasztja magát, hisz úgyis megválasztják Ádám urat, egypár eszemiszom legényen kívül nincs egyéb pártja ellenjelöltjének, azok úgy fognak állni, mint egy a száz ellen; hagyja menni a dolgot: ez alkotmányos tusa; hadd lépjen fel más is.

– De nem szabad! Száz közül sem szabad egynek kiválni! – hatalmaskodék Ankerschmidt. – Nem szabad egy hangnak sem elcsúfítani az általános kiáltást; semmi rancune, semmi malícia, aki látja, hogy nem megy, pusztuljon, mert én megeszem.

Meg is rágta a vitéz Garanvölgyi ellenfeleit úgy, hogy azokból választás napjára írmagul sem maradt. Sokon a szidás is fogott; vagy három híres hencegőt kihítt párbajra, azok aztán harmincháromfelé szöktek előle; utoljára annyira vitte, hogy az ellenjelölt megkövette a kaszinóban, s az egész világ előtt bocsánatot kért azért, hogy Garanvölgyi ellen föl mert lépni; úgyhogy Ankerschmidt csakugyan megérte, amiért fáradt, hogy választás napján csak egy név hangzott, s a megválasztottnak ő mondhatá el az ablaka alá vezetett választó sereg élén:

– Üdvözlünk, hazánk ősz bajnoka!

*

És ez nagyon furcsa történet és azt sem lehet rámondani: „régen volt; talán nem is igaz…”