XLV. FEJEZET
Mire jó a lutheránus vallás?

Szerémi György káplán le sem ment, hanem stante pede megfelelt a királynak.

– A fehérváriak azért muzsikálnak a mai napon, mivelhogy ők lutheránusok, és nem viseltetnek semmi hajlandósággal sem a nagyböjt, sem a kisböjt megtartásához.

De már ezt János király nem hagyhatta megtorlás nélkül.

Még éppen a királyné hálószobájának ablaka alatt mernek virginálni, kornyikálni az Istentől elrugaszkodott eretnekek! Fel kell hívatni a bírákat, elöljárókat a király színe elé azonnal, majd ő maga fog beszélni a fejükkel.

– Lesz kriminális inkvizíció!

Szerémi megvitte a parancsot a korlátoknak, s Verbőczy (maga is nagy inkvizítor és lutheránusüldöző lévén) sietett azt foganatosítani.

Nagyböjt első vasárnapján! Reggeli mise előtt! Világi nótákat énekelni a király ablaka alatt!

Izabella királyné addig könyörgött a királynak, hogy ő milyen nagyon szeretne egy ilyen kegyetlen inkvizíciót látni, míg az beleegyezett, hogy legyen hát ott mellette; de semmiképpen ne próbáljon a bűnösök mellett könyörögni. A királyné ellenkezőleg azt fogadta, hogy még szigorúbb lesz magánál a királynál is.

A megrendelt órára (a király elébb a szentmisét végzé a házikápolnában Szerémivel, és azután kollációzott a magyar és lengyel urakkal) beállítának a felidézett elöljárók.

A király kemény szavakkal támadt reájuk.

– Ti pártütő eretnekek! Azért idéztettelek benneteket királyi színem elé, hogy feleljetek meg nekem, fejvesztés terhe alatt, erre a két kérdésemre: először is, mi kifogástok vagyon tinéktek a szent katolikus vallás ellen? Másodszor, mi jót találtok a lutheránus vallásban? Ha ki nem elégítő feleletet adnátok, majd következik a „nyújtó” és a „vízital”!

A királyné nagyon meg volt elégedve királyi férjének e hatalmas fellépése által; odatette a karját a király vállára, s úgy nézte angyali kegyetlenséggel, hogy mint fognak most mindjárt halálfélelembe esni a pogányok.

Bíró uram, a többiek által könyökkel előretolatva, jobbra is, balra is sandított; aztán felnézett a padlásra, végre csak megszólalt:

– Felséges király uram, királyné asszonyom, nincs minekünk akkorka kifogásunk sem a katolikus vallás ellen, mint a körmöm feketéje. Dicső vallás! Melyben idvezültek apáink, s mi is szívesen idvezülnénk, mert eszerint bizonyos a paradicsom, míg a lutheránus vallás szerint, Isten tudja, hogy lesz, mint lesz. Tökéletes a pápista vallás az alfátul az omegáig – csak pap ne volna benne!

A király nagyon akart haragos képet mutatni. Perényi Péter magyarázta franciául a királynénak, hogy mit mondott a bíró.

– Őrült beszéd! – monda János király. – Pap nélkül nincs rítus, nincs ceremónia. Örök időktől fogva volt papotok, s megvoltatok vele.

– De ilyen tökéletes még nem volt, mint amilyent most küldött fölséged a fejünkre. Nem vagyunk mi méltók, hogy ennek a nyomdokaiba lépkedjünk; mert ennek csak az angyalok és a mártírok képesek kiállani a réguláját hiba nélkül.

– Hát micsoda régulákat szabott rátok? Böjtöt? Penitenciát?

– Ha csak azt tette volna! De interdictum alá vetette az asszonyainkat. Törvényt hozott ránk, hogy addig nem szabad férjnek a feleségéhez nyájas szóval közelíteni, amíg elébb meg nem gyónt a papnál. Mármost, ha céhmester komámuram hazavergődött a vásárból késő este, szomjasan, kifáradva, megázva, azzal a szóval:

„Kincsem, rózsám, adj frissen egy pohár bort meg egy csókot”, az asszony azt mondta rá: „Hol a gyóntatócédula?”

Az urak a markukba kezdtek nevetni.

A királyné, Perényi tolmácsolása után, arca elé húzta a fátyolát, s azt suttogá:

– C’est effroyable!

Török Bálint valamit súgott az udvari káplán fülébe, mire az nagyon vonogatta a vállait, s a fejét félreszegte. A király is közel volt hozzá, hogy királyi méltóságát elveszítse.

– De azért nem kellett volna mindjárt lutheránussá lennetek falustul!

– Hja, fölséges uram, ember az ember; húsból és vérből vagyunk. Mit szólna hozzá fölséged…

– Az egészen más! Rólam ne varrjatok hímet! Bolondok! Ami vízen Nagy Kristóf keresztülgázolt, abba Faraó népestül belefulladt.

Még javában leckéztette a király a hittagadókat, amidőn megnyílt az ajtó, s mind Deus ex machina, belépett a terembe Celesztin atya.

A szigorú aszkéta egy nagy pecsétes pergament szorított a kebléhez mind a két kezével; úgy járult a királyi pár elé.

Az urak mind kárörvendő mosollyal néztek Zápolyára.

A király megelőzte az exorcisatiót.

– Jól van, jól, szentatyám, tudom, miért méltóztatott jönni: a gyóntatócédula? Igenis. Az udvari káplánom az én gyóntatóm, tisztelendő Szerémi György uram, megmondhatja…

Szerémi György azonban, nehogy hamis tanúbizonyságot kelljen tennie, hirtelen kiosont az ajtón.

– Nem azért jöttem ide, fölséges uram – monda nyugodtan az apátúr. – Tudom jól, hogy az esketési szertartást megelőzi a gyónás és az abszolúció. Hanem azért jöttem, hogy fölségedet egy törvény megtartására figyelmeztessem, melyet fölséged megszegett.

– Én szegtem meg törvényt? Hiszen három nap óta kinn sem voltam a rezidenciából, s jónál egyebet nem cselekedtem.

– De ez már a negyedik nap. Felségednek tudnia kellene azt, hogy Gergely pápának van egy rendelete, mely megtiltja a királyoknak az olyan székvárosokban való mulatást három napon és három éjszakán túl, amely városokban szentek és királyok vannak eltemetve. Ezt a brévét, különös pásztorlevél mellett, alkalmazá Alberik érsek Magyarország királytemető városára, Székesfehérvárra. Felséged már a negyedik napot üli itten.

– Ez azt teszi, hogy mármost én kerekedjem fel asszonyostul, udvarostul, s hagyjam el a várost?

– Azt.

– De édes szentatyám. Lássa főtisztelendőséged, a királyné nagyon megszerette ezt a várost; olyan jól érzi magát ebben a palotában. A budai királyi várlakban mindent újra kell bútorozni; a török rútul elpusztított mindent. Itt pedig a legjobb kényelemben vagyunk. Nagy tél van. Iszonyú hófúvások betömték az utakat. Gyönge asszonynéppel most útra kelni istenkísértés volna.

Az apátúr négyfelé nyitogatta a pergamenlevelet, s odamutatott az aranyos kezdőbetűkre, a megfakult aláíírásra.

– A törvény – törvény. Az egyház nem alkuszik.

A királyné bosszúsan dobbantott a lábával.

– Én nem értem ennek a törvénynek az okát! – monda Zápolya.

– Nem érti fölséged? Azt a magasztos gondolatot, hogy ahol egy Szent István és vele együtt annyi dicsőült királyok alusszák örök álmukat, azt a szent helyet ne háborgassa senki világi mulatozással. Ünnepélyekre három nap elég: a többi már csak hivalkodás. – Nem jut-e eszébe fölségednek, hogy itt temetteté el a szerencsétlen II. Lajos királyt, s most annak a sírja fölött tartja menyegzőjét? Nem gondol-e rá fölséged, hogy maga is ide fog jutni egykor, a többi királyok sorába, s akkor az utána következő király itt fog tombolni a szarkofágja fölött!

– Rettenetes ember! – kiálta föl a királyné. – Így beszélni a királlyal!

– Én nem a királyokat szolgálom, hanem az Istent. A törvényt felmutattam. A király megszegheti. – Amit mondanom kellett, megmondtam. Lelkemet kimentém…

Azzal, több szót nem vesztegetve, megfordult, s üdvözlés nélkül elhagyta a termet.

– Lássa fölséged, ilyen pap ez a pap – monda a városbíró. – Midőn a királlyal is így bánik, hát akkor mivelünk, szegény kékbeli emberekkel hogyan végez! Azért, hogy megfeleljek fölséged kérdéseire, azt mondom, hogy tökéletes vallás a katolikus vallás, csak azok a papok ne keveredtek volna bele, akik fölségedet innen, a saját rezidenciájából, ilyen hóförmeteg idején ki akarják űzni. Mi ellenben, szegény lutheránusok, akik nem tartjuk se Gergely pápát, se Alberik érseket magunkénak, szívesen látjuk fölségedet a mi városunkban, akár egy álló esztendeig, s mifelőlünk énekelhet, muzsikálhat, táncolhat az egész násznép; mert mi a böjtöt nem tartjuk: Urunk Jézus szavait követvén, melyek szerint „Nem az viszi az embert kárhozatra, ami a száján bemegy; hanem ami a száján kijön.” Legyen fölségtek a mi városunk vendége, míg kitavaszodik. Amint az idő megnyílik: szép erdőink vannak, tele dámvaddal, szarvassal; tudjuk, hogy királyné őfelsége mennyire kedveli a vadászatot: nagy örömét fogja itt találni. Maradjanak itt közöttünk: nem lesz semmi botránykozás.

Azzal mindvalamennyien odatérdeltek a király és a királyné elé.

Perényi félnevetve monda:

– No, mármost megtudta fölséged, hogy mire jó a Luther vallása?

– Eredj! Te is közéjük való eretnek vagy.

Hanem azért bizony csak ott maradt János király a szép fehérvári palotában egész udvarostul egy álló hónapig vagy még tovább, nem törődve pápai brévékkel s királyi dekrétumokkal.

Kútforrásunk megjegyzi, hogy abból a királyra nem jó, hanem rossz származott, hogy a törvényt kinevette.

De a székesfehérváriakra nézve is szomorú vége lett ennek a történetnek, ahogy majd meglátandjuk, s akkor majd tisztelettel fogunk adózni pater Celesztinnek, akiről kisül a végén, hogy igen derék férfiú volt: pap létére igazi férfi ez elasszonyosodott nemzedék közt.