A legerősebb fej (1896)
Legerősebb feje volt valamennyi
kortársam között báró Kemény Zsigmondnak. A szó minden értelmében.
1848/49-ben országgyűlési
képviselő volt. De nemigen hallatta szavát az ülésekben. 1849. április
13-án Debrecenben Almássy Pál, a képviselőház elnöke szállásán
értekezletre gyűlt össze az úgynevezett „békepárt”. Jelen volt a kormány
két tagja is, Nyári Pál és Patay István. Én is ott voltam, mint a párt lapjának
szerkesztője. Beszéltek többen: Nyáry, Kazinczy Gábor, Kovács Lajos.
Egyszer felállt Kemény Zsigmond. És aztán tartott, rögtönözve, egy olyan remek
szónoklatot, amilyenhez hasonlót én soha nem hallottam. Az ember nem tudta,
hogy mit bámuljon benne inkább: az ismeretek gazdagságát, az eszmék világosságát,
az erős logikát, a széles politikai látkört s az adatok és ismeretek
szilárd talaja fölé zodiakal fényként emelkedő jövendőbe látást, a
prófétai látást.
Ha azt akkor egy gyorsíró
megörökítette volna, ez az előadás tenné fel a koronát a legnagyobb magyar
prózaíró munkálataira. Kazinczy Gábor azt mondá Keménynek e beszéd után:
– Az Isten ellen való vétek, hogy te
ennyi bölcsességet és szónoki tehetséget a gyomrodba temetsz el.
– Nohát nem temetem el.
A pártértekezlet egy
szívvel-lélekkel azt határozta, hogy a holnapi nyilvános ülésen Kemény
szólaljon fel. Ő lehetett leghivatottabb előadója a párt nézeteinek.
Nyáry Pált feszélyezte korábbi radikális politikája, Szemere Bertalan, Csányi
László távol voltak mint kormánybiztosok, Jósika Miklós nem volt szónok:
Keményre nehezedett a feladat. Ő lett volna képes annak megfelelni.
De nem tehette meg; mert a másnapi
ülést, közkívánatra, a kollegium nagyterméből a kálvinista nagytemplomba
tették át, s ott a képviselő urak úgy összekeveredtek a tisztelt
közönséggel, hogy egymást nem találták; én ott hallgattam a kormányelnök
beszédét egy oszlophoz szorítva Nyáry Pállal együtt.
A szónok a katedrából beszélt, s a
szemközti karzat minden
szót kétszeresen adott vissza. Vitáról szó sem lehetett. Templomban! A
katedrával szemben!
Nyári Pál azt mondá: „Hát ha Isten
úgy akarta: vesszünk el együtt!”
Így maradt el Kemény szónoklata.
Higgyünk a kizmetben, a
predesztinációban.
Kemény erős agyáról aztán
későbbi időkben alkotott költői és jellemrajzi művei eléggé
tanúskodnak.
Én itt csak a testi erejéről a
fejének közlöm visszaemlékezéseimet.
Nehezen dolgozott; mert költői
alkotása nem a festőéhez hasonlított, hanem a szobrászéhoz. Éjszaka írt, s
egész hajnalig itta a legerősebb feketekávét.
Egyszer egy 1848-i
képviselőtársa (később 1849-ben Görgei parancsnoksága alatt
kitűnő vezéralak), Z… J… bácskai versenyre hívta fel Keményt. Hogy mi
az a bácskai verseny? Hogy kettő közül ki issza a másikat az asztal alá.
Elkezdték erős borokkal,
folytatták még erősebbekkel. Az egész asztaltársaság kidűlt
lassanként mellőlük. Egyet, K… G…t, megválasztottak maguk közül
„bortanúnak”. Annak józanon kellett maradnia. Az csak ribiszkeborral
áldomásozott.
Meg is virradt már, de még sem a
költő, sem a huszárezredes nem adta meg magát. Ekkor a bácskai azt mondá,
hogy: borral nem boldogulunk mi egymás ellenében, hozassunk rostopsint.
S aztán hozattak muszka pálinkát, s
elkezdtek azzal a zöld méreggel áldomásozni pezsgős poharakból.
– De már ezt az
öngyilkosságot nem nézem végig! – mondta K. G., s
átment a benyílóba, lefeküdt, elaludt.
A besütő nap felébresztette. A szomszéd szobában semmi nesz. Kijött
széttekinteni a csatatéren.
Hát a bácskai
hős ott hevert a szőnyegen mozdulatlanul. Kemény Zsigmond pedig a pamlagon
ült, s olvasta a legújabb francia regényt, a „Les Misérables”-t, s a
belépő bortanút ezzel a szóval fogadta: „Bizony csak zseniális ember ez a
Hugo Victor!”
Máskor meg
kirándulást tett a Zugligetbe gyalog, ott a Fácánhoz érve (dél volt az
idő) leült egy asztalhoz, rántott csirkét, öntött salátát hozatott, jól
megebédelt. Akkor jut eszébe, hogy hiszen ő mára Emich Gusztáv kiadóhoz
hivatalos ebédre. Sebaj! Kifutja az időből.
Amíg az ember a Fácántól hegynek fel az Istenhegyig
felkapaszkodik, elfelejti az első ebédet.
Úgy is volt. Pontban a
leves-befőzésre megérkezett a vendég az akkori
Emich-villához, s becsülettel megfelelt a pompás ebédnek. melynek
csak a késő délután vetett véget.
Akkor aztán
nekiindult – ismét gyalog – a hazatérésnek, ami hegynek alá sokkal könnyebben
megy. Amint a Lánchíd-főhöz megérkezik, ott várja már elkeseredett
szívvel Királyi Pál.
– Hol késik a báró? Elfelejtette már, hogy Dánielikkel halebédre várjuk a
Steinschreibernél?
– Igaz biz az!
S azzal kocsira ültek, vágtattak az
emlékezetes külvárosi vendéglőhöz, s Kemény ott is becsületére vált a
szépasszony főztének, és senkinek sem árulta el, hogy az már a harmadik
ebédje ez napon…
Száz esztendeig
kellett volna neki élni ezzel az
erővel.
|