A villásreggeli (1890)

Az ötvenes évek elején két szépirodalmi lapszerkesztő között valami irodalmi vita folyt. Az egyik szerkesztő volt a „Hölgyfutár”-é, Tóth Kálmán, a másik a „Délibáb”-é, Friebeisz István. A polémia nagyon elmérgesült. Különösen Friebeisz részéről, annyira, hogy Tóth Kálmán lovagias elégtételt követelt; a kihívást Friebeisz el is fogadta. Tóth Kálmán segédje volt Kemény Zsigmond, Friebeiszé Bérczy Károly. Kard lett választva. – A találkozás helyéül a „Szép Juhászné” volt megjelölve. – Pontban nyolc órakor reggel.

A felek pontban nyolc órakor ott voltak a „Szép Juhászné”-nál: de alig szálltak ki a bérkocsikból, azonnal tapasztalták, hogy valaki még pontosabb volt náluknál. – Az volt „Pultz” úr! A rendőrbiztos.

Pultz úr jó reggelt kívánt az érkező uraknak. (Jó ismerős volt: ő szokta lefoglalni lapjaikat.) „Villásreggelire tetszett kijönni, ugye? A korcsmárosné már várja nagyságtokat. Az étszereket nem szükség behozni a kocsiról.”

(Étszereket? A kardokat!)

Azzal szépen karonfogva bevezette az urakat az étkezőbe. Fel volt már terítve. A mellékasztalnál ült négy zsandár, feltűzött szuronnyal.

Az urak szépen megreggeliztek, fizettek, s aztán, búcsút véve Pultz úrtól, visszakocsikáztak Budapestre. Útközben megállapodtak a holnapi hadi jelszóban. „Találkozó a szentlőrinci pusztán, a csőszháznál, pontban hét órakor.”

Ott volt mind a két fél pontban hét órakor a segédeivel a szentlőrinci csőszháznál. Aki őket a csőszházból kilépve legelsőül üdvözölte, az nem volt más, mint Pultz úr: a nyitva hagyott ajtón át lehetett látni a négy csendőrt, szuronyos fegyverekkel.

– Ilyen korán méltóztatott kijönni villásreggelire? A csőszné már várta nagyságtokat egy kis jó korhelylevessel. Ahhoz igazán nem kell se kés, se villa.

A kardokat már megint a kocsin kellett hagyni.

Az urak szépen megreggeliztek, fizettek, búcsúztak, hazamentek. Vajon ki árulta el a rendőrség előtt mindannyiszor a végbemenendő párbajt? A vívók fiatal házasok! S az asszonyok nem titoktartók. Kivált élet-halál esélyei előtt.

Denique Kálmán és Pista csak nem tudtak összeverekedni semmiképpen; Pultz úr fogta a gallérjukat.

Azokban az években volt az akkor még vadregényes Margitszigetnek a bérlője a gazdagságáról és szépségéről éppúgy ismeretes, mint zseniális ötleteiért keresett úrhölgy: Tahyné.

Egy napon a kedélyes úrhölgy az irodalom több korifeusát hívta meg a szigeti lakába reggel tíz órai barátságos déjeunerre. Nem volt új dolog. Vendégszerető házánál gyakran megfordult ez a species.

A gőzhajón találkozának a meghívottak mindannyian. Ott volt kemény Zsigmond, Bérczy Károly, Tóth Kálmán és Friebeisz István. Furcsa összeállítása egy asztaltársaságnak. Meglehet, hogy a zseniális úrhölgy azt az excentrikus élvezetet akarja megszerezni magának, hogyan eszik meg egymást az asztalánál a halálra keserített ellenfelek? De az sem lehetetlen, hogy a szívjóságáról ismeretes háziasszony vidám poharazás között akarja őket összebékíteni.

Semmi gyanús tárgy nem volt a hajón. (Például azok az étkező eszközök.)

Csupán Bérczy Károly után hozott egy teherhordó valami nagy kosarat, melyben vászonburkolattal fedve volt egy szép rhododendron. Ezt az írók nemes pártolásáért, mint gavalléros ajándékot, hozzák a sziget úrasszonyának. Ez az ötlet Bérczytől nem is keltett csodálkozást; ő volt az elegáns modor képviselője irodalmunkban.

Szerencsésen megérkeztek a szigetre! Ki-ki párjával különböző utakon sietett a szigetkastélyt felkeresni. A rhododendront egy hajóslegény vitte utánuk a vállán.

A kastélyban pompás reggeli várta őket. A bájos háziasszony díszes reggeli toilettben jött eléjük, egy már korábban érkezett vendégét is bemutatva. De hisz nem kellett annak bemutatás. Doktor Orsovenszky Károly volt: mindnyájunk jó ismerőse, fiatal deli legény, hajdan tábori főorvos a szabadságharc alatt, most pedig a szép asszonyok orvosa. Semmi különös nem volt benne, hogy ő is részt vett Tahyné matinéjában.

A háziasszony megmutatta az uraknak a helyeit az asztalnál: ő maga elfoglalta az elölülést, kétfelől maga mellé ültetve a két haragos ellenfélt, akiket az egész déjeuner alatt egyformán kitüntetett szellemdús társalgásával.

– Nem adjuk át még a rhododendront a háziasszonynak? – súgá Freibeisz Pista az oldalán ülő Bérczy Károlynak.

– Majd csak a déjeuner után. Szép meglepetés lesz.

A feketekávé és a chartreuse után a bájos háziasszony engedelmet kért a társaságtól, hogy visszavonulhasson, – toilettet változtatni –, visszatértéig majd a doktor fogja vinni a háziúr szerepet, csak mulassanak tetszésük szerint.

Szépen vitte a háziúr szerepét a doktor, mondhatom!

Elővesz a kabátja zsebéből egy hosszúkás étuist, felnyitotta. Abban volt az ő „Besteck”-je. Holmi ollók, kések, csíptetők s más efféle kellemetes mulattató zeneműszerek.

– No, most bontsuk ki a rhododendront – mondja Bérczy. S azzal lefejtették a kosárról a takaróvásznat. A rhododendron, igaz, hogy nagyon szép példány volt, de a szárához volt támasztva gúla alakban négy még szebb meztelen kard.

– No, most vetkőzzetek neki, urak! – mondta Kemény Zsigmond. – Aztán itt a kardok, végezzétek az ügyeteket, míg Pultz úr be nem állít.

Két perc múlva már varrta össze doktor Orsovenszky Friebeisz Pistát, akinek a mellén Tóth Kálmán kardja egy tátongó sebet vágott.

Soha többet ilyen villásreggelizést!