Deák Ferenc a koronázás napján (1892)

Deák Ferenc nem vett részt a koronázási ünnepélyekben.

Egyszerű életmódhoz szokott, puritán jelleme visszatartá minden külső pompától, zajos ünnepélytől. Ehhez már Deák Ferencnek meg volt adva az a kivételes előjoga, mondhatnám „fenségi joga”, hogy ő távol maradhasson a külső pompa öregbítésétől.

Mikor a Deák Ferenc szobrának tervezéséről volt szó, s kérdésbe volt téve, hogy álló vagy ülő helyzetben legyen-e az alak megörökítve, én azt mondám, hogy Deák Ferenc emléke követeli azt, hogy ő ülve fogadja az utókor tisztelkedését.

Buda „és” Pest (még akkor két város) utcái zászlódíszben pompáztak; néptömeg képezett falat a házak mentén, a felszőnyegezett állványokon. Gyönyörű derült nap ragyogott alá az egész ünnepélyre. Csak Deák Ferenc ült csendesen a maga megszokott kettős szobájában, a 72. szám alatt az „Angol királynénál”; csak ő látott az égen egy fekete foltot.

Az a fekete folt volt egy névtelen levél, melyet a koronázási nap reggelén kapott, s melyben az volt tudtára adva, hogy a múlt éjjel megérkezett Turinból Kossuth fia, Ferenc, s hogy annak a vezetése mellett a szélsőbaloldali 48-as párt, még inkább a 49-esek, egy hatásos ellentüntetéssel szándékoznak megzavarni a koronázási ünnepséget.

Ez a hír nagyon elszomorította Deák Ferencet.

Nem volt pedig benne semmi igaz. Kossuthnak az alakját nemcsak azok a tények domborítják ki, amelyeket megtett, hanem azok is, amelyeket nem tett meg.

Hanem a puszta hír, maga a lehetőség nagyon felzavarta Deák kedélyét.

Itt látta maga előtt nagy művének betetőzését: Magyarországnak királyával kibékítését; egy új, boldog, szabad korszaknak bevezetését. egész élete, nagy szelleme, honfilelkülete törekvéseinek megvalósulását.

Tetszett ez a nemzetnek, tetszett az Istennek, tetszett magának a népnek is. És mindezt megronthatja egy fekete pont, ami a napba beleesik.

Rendkívül izgatott volt. Valamennyi jó barátja, elvtársa mim ott volt a koronázási ünnepélyen; eggyel sem közölhette aggodalmát.

Rendőrségnek még akkor csak csírája volt Budapesten; de ha erdeje lett volna is, Deák Ferenc nem denunciálhatja Kossuthot. Egyetlen képviselőtársa osztotta csendes magányát: kedves unokaöccse, N**y J. Az egész koronázási ünnepség alatt az volt, akivel érintkezett. Az sem volt mindig mellette, mert időnként elküldé hírt hozni a nagy nap eseményeinek lefolyásáról.

Így okoskodott.

Valami számbavehető ellentűntetést rendezni csupán két helyen lehet: a Plébánia téren (mostani Eskü tér) vagy a kardvágási dombnál.

Nyugtalanul járt fel s alá egyik szobájából a másikba. A szivarok érintetlenül, a lapok felbontatlanul hevertek az asztalán. Semmi sem érdekelte ez egyen kívül. Nyugtalanul számította a lassan járó óranegyedeket.

Amint a gellérthegyi ágyúk dördülése jelenté, hogy a koronás király megindult a templomból: Deák izgatottsága arcszínén is észrevehető volt. Máskor is piros volt az, de most egészen kigyulladt.

Mi történik odakinn?

A népkiáltás összhangja, az éljen-riadó egyre közeledett, már végighaladt a Duna-parton; Deák Ferenc sietteté unokaöccsét, hogy menjen fel a Plébánia térre, hol a képviselők emelvénye áll, s hozzon hírt.

N**y visszatért: „Minden a legünnepélyesebb rendben ment végbe, egy ellentmondó arc sem volt a tömeg között.”

Ekkor újra elküldé a rokonát, hogy előzze meg a díszmenetet a kardvágási halomnál.

Onnan is visszatért rövid negyedóra múlva a képviselő rokon.

– Egy örökkévalóság, hogy odajársz! – mondá Deák; pedig csak tizenöt perc volt. – Mi történt?

– A király fehér lova ugyan ágaskodott, mikor a nagy éljenriadás felzendült a nagy téren, de a király erősen megülte a mént: úgy vágtatott fel a halomra, s biztos kézzel tette meg a négy vágást, szent fogadásul a világ négy sarka felé. A nép még most is éljenez.

– Hála Istennek! – mondá Deák. – Amit a király fogadott, azt meg is fogja tartani. Meg fogjátok látni, hogy igen jó uralkodó lesz, s ez az ország fel fog virágzani alatta, s ez a nemzet nagyon fogja őt szeretni. De ha ezt a napot megzavarta volna valami, akkor Isten tudja, mi következett volna erre az országra!

Deák Ferenc egészen el volt érzékenyülve. Azt az árulkodó levelet tűzbe dobta. Nem volt benne semmi igaz. Valami esetlen szajkó akarta ezzel megtréfálni a nagy hazafit, s igen keserű órákat szerzett neki vele.

Mindez eszünkbe jut most, huszonöt év múlva. Milyen jó próféta volt az öreg!