Lendvay (1858)
Lendvay meghalt, valóban meghalt;
mint más töredékeny ember, aki azért született, hogy poraival szaporítsa a
földet.
Első halála az volt, mikor a
színpadról lelépett; mikor azt a fényes, bűbájos világot elhagyta, s
eltemetkezék a közélet szomorú halálországába. Ez az igazi halál, ez az igazi
temetkezés. Az a másik csak nyugalom már, ahonnan nincs visszavágyás.
Mert a színész két sírban nyugszik,
egyik a föld, másik a feledékenység. Neki nemcsak omlatag teste válik porrá,
hanem mindaz, amit lelke alkotott, szellemének csodaművei, lángesze, híre;
– por és hamu a halál után, amit a szél elfú.
A költő édes gyermeke a
múzsának; ha ihletett lelkének aranyeszméi voltak, azoknak értéke halála után
még nőni fog, eszméit egyik szív a másiknak adja által; a színész mostoha
fiú, aki csak álmodik a nagyságról, az arany hírről, s mikor az álomnak
vége, semmivé lesz, mint a szép álmok képe.
Költők! Kik a színész álmait
bíráljátok, gondoljatok annak vigasztalan ébredésére.
Mije volt Lendvay a magyar
színészetnek? Míg mi tudjuk, a múlt évtized emberei már csak gyöngén emlékeznek
reá; a jövő évtized csak nevét fogja említeni, s nem lesz eszméje, amit
hozzá kössön; hisz a Hamlet-köntöst felveheti más is, itt nem marad üresen
senki után a hely; hogy azt kérdezzék: hová lett, ki volt az, aki tudott szívekkel
beszélni, lelkekkel játszani:
Lendvay sokat szenvedett; őt
évig volt igen súlyos beteg. De mi volt az a fájdalom, ami testét lassú
kegyetlenséggel kínozá halálra, mely a daliás alakot úgy összetörte, hogy azt
siralom volt látni, ahhoz az álmatlan kínhoz képest, amit érze a színész, kinek
el kellett hagyni lelke világát; ki látott nyomaiba lépni magánál nem
erősebb ivadékot, kinek szellemi kincsein, az annyi diadalt aratott
szerepeken még életében megosztoztak, három-négy emberre bízva azt, mihez egykor
ő egymaga is sok volt. Olyankor indult meg szemeiből a
legkeserűbb könny, midőn a színpadot, ezt az elzárt mennyországot
látta maga előtt.
Nem az
élet, nem a megtérő egészség volt biztató ösztöne, mely őt egyik
tavasztól a másikig kecsegteté, hanem az a gondolat: ha még egyszer oda
léphetnék vissza!
Egyszer
lett volna alkalma rá. A beteg művész, hogy túláradó kedélyének folyást
nyisson, egy egyszerű dalt szerze, melyet a színpadon elénekeltek. A dal
igen tetszett, a jó közönség zajosan hívta szerzőjét, szerette volna látni
még egyszer hajdani kegyencét.
A
művész barátai unszolták őt, hogy jelenjen meg a hívásra. A
művész megzavarodott, elsápadt, elfutott onnan; nem mondta, de érezé, és
igaza volt: „Ez aranyos országnak én királya voltam egykor; nem léphetek abba
vissza, mint koldusa”.
Ez
a honvágy segített őt megölni, ez a honvágy fogja le minden színész
szemeit a halálos ágyon; mert mindenik úgy hal meg, mint száműzöttje annak
a szép hazának, amit elfeledni nem lehet.
Temetésére
roppant nép gyűlt össze. Hogyne? Az ünnepelt művész utolsó fellépte!
Érdekes volt megtudni: az, aki annyiszor könnyekre fakasztá a közönséget, hogy
viseli magát a koporsóban? Itt is megríkatta a jó közönséget.
A
jó közönség elkísérte őt a sírig; egykor „éljen” hangzott előtte-utána,
most „Isten nyugosztalja”. Kegyes lelkészek beszéltek hamvai fölött a világ
mulandóságáról, amiben semmi olyan mulandó, mint a színész dicsősége;
azután földet raktak rá, és most ki tudja meg a sírról, milyen óriás volt az
közöttünk, aki ottan fekszik? Egy öl a hossza, mint a többi sírnak.
Tegnap
megsirattuk Lendvayt…
Holnap
itt lesz az afrikai művész…
És
holnapután őróla fog mindenki beszélni…
…Költők, kik a színész álmait bírálgatjátok, gondoljatok annak
vigasztalan ébredésére.
|