Katona József Bánk bánja (1899)

A csillagászok évezredek óta észlelnek az égen egy csillagködfoltot, melyet Cassiopeia névvel jelöltek meg. Ha csupa csillagokból van is, mégis folt az égen. A tizenhatodik században a világhírű csillagász Tycho de Brache egy este egy hirtelen támadt központi csillagot fedezett fel a Cassiopeia ködfoltjában: az égitest egyre növekedett, hónapok múlva versenyzett nagyságában a Jupiterrel, fényességében a Szíriusszal, úgy, hogy déli nappal is látható volt az égen. Azután amilyen gyorsan támadt, oly arányban el is múlt.

Bánk bánról elmélkedvén, jut eszembe ez a csillagtünemény. Ez sem mese, nem legenda: igaz történet.

A magyar történelem egén is van egy ilyen csillagködfolt: II. Endre király koronás hitvesének, Gertrúdnak meggyilkolása Bánk bán, a nádor által.

Ennek a történetnek az alakjai is mind fényes neveket viselnek: vannak közöttük főispánok, bánok, zászlósurak, sőt egy magas állású főpap. És aztán maga a nádorispán: a királynak az országból távollétében helyettese; de ha megannyi csillagok is mind, a történet, melyet alkottak, ködfolt maradt a magyar nemzetélet firmamentumán, melynek elemzése nehéz feladat a múltat vizsgálónak.

Hogy a hős lelkű, a lovagias, a hűséges magyar nemzet fő-fő emberei összeesküvést koholjanak, melynek célja megölni a királynét! Hogy férfikéz gyilkot emeljen egy védtelen asszony ellen, akinek a homlokát a szent Chrysma érinté, aki a szeretett királynak hitvese és Szt. Erzsébetnek édesanyja, s hogy e rémtettet maga a király helyettese hajtsa végre, aki, ha gyilkolt, csak bal kézzel szúrhatott, mert a jobb kezében a királyi pálcát szorítá!

És erre a tettre az ország első főpapja is buzdítá az összeesküvőket, történelmi nevezetességű, orákulumszerű mondatával: „Reginam occidere nolite timere bonum est. Si omnes consentiunt ego non contradico.” Melyből az értelmi jegyek fölcserélésével azt is lehet kiolvasni, hogy „tegyétek”, azt is, hogy „ne tegyétek”.

Növeli a ködfolt homályát az a tény, hogy az országába visszatérő király hitvese gyilkosát, Bánk bánt, nemcsak hogy meg nem bünteti, sőt nádori tisztében továbbra is meghagyja.

Ebből a ködfoltjából a magyar történelemnek alkotott egy teremtő lángész egy olyan fényes csillagot, aminő a Cassiopeia lehetett.

Teremtő lángésznek kell őt neveznem, mert kész anyag, kínálkozó adat nem sok állt rendelkezésére, mely nagy alkotásában segélyére szolgáljon.

Ami krónikás könyvek könyvtárainkban rendelkezésére állhattak, azok inkább félrevezették volna.

Pethő Gergely krónikájának följegyzése szerint Gertrúd királyné megölése azon korszakra esnék, amidőn II. Endre király a magyar keresztes hadakkal a Szentföld felé vonulna. Ez a krónikás nem tud semmit arról, hogy a királyné által elkövetett uralkodási hibák mint lázíták fel az ország nagyjait, magát a népet, a bitorló, a zsaroló idegen faj ellen, melynek személyesítését a királynéban látták; csak a megsértett férji becsületet állítja oda a bosszú indokául. Szerinte Bánk bán azonnal sietett a király után, akit utolért Konstantinápolyban, s a véres tőrt, mellyel Gertrúdot megölte, a király kezébe nyújtva maga kéri a szigorú ítéletet saját fejére. És a király nemhogy visszasietne a gyászeset után az országába – Bánk bánt még biztatja, hogy menjen szépen haza, és kormányozzon rendén, ő utazik odább a Szentföldre hadakozni, s csak e hadjárat befejezte után, hazatért nagy számú ereklyék kíséretében (mely között a krónikás szerint felemlítendő ama kőveder, melyben Krisztus urunk a vizet borrá változtatta), tüstént másodnapon mingyárást törvényt üle Bánk bán fölött, s kimondá a szentenciát, hogy a királyné asszony méltán öletett volna meg, és Bánk bánnak mentséget ada a király.

A krónikaírót Valkai András vezethette félre, aki Bonifinius nyomán írta: Az nagyúr Bánk bánról való históriát, miképpen az András királynak feleségét megölte az ő nagy vétkéért, amely szintén Konstantinápolyba utaztatja a nádort a véres tett után, ki ott a király előtt ekként igazolja cselekedetét:

„Mert feleséged, én asszonyom Gertrud,
Kit én olynak véltem, mint szent Ruth,
Oly dolgot művelt, ki megmondásra rút,
Halálára ki volt választatott út.”

Valkai szerint a király nagy megnyugvással fogadja Bánk bán előadását, szép kegyesen visszaküldve őt országába, míg ő maga továbbmegy tábort járni Ázsiába, s csak visszatérte után veszi számon a feleségét Bánk bántól, aki úgy nyilatkozik a felhívásra:

„Én öltem meg a te feleségedet,
Im kezedbe adom az én tőrömet,
Amellyel megöltem feleségedet,
Ölj bátor ezen tőrrel engemet.”

A király azonban nem él ezzel a felhatalmazással:

„Az Bánk bánnak király igazi törvényt tőn,
Ki megszabadulása Bánk bánnak lőn,
Híre neve királynak azért jó lőn,
Mert igaz András király ő neve lőn.”

Ez egy olyan lehetetlenségekkel, lélektani képtelenségekkel rémkedő történet, mely alapjában vetekedik Macbeth és Lear király meséjével.

És ezt a történelmi adatot választotta drámai tárgyul egy magyar fiatal költő.

Valóban oly nagy bizalmának kellett lenni a lelkében lakó teremtő erőhöz, mikor e tárgyat fölemelte, mint annak a brit óriásnak, s hogy el nem ejté, amit fölemelt, arról tanúskodik művének minden lapja, minden mondása, s az egésznek a megalkotása együttesen.

E század második évtizedében, 1814-ben állt készen ez a mű.

Aki e drámát végigolvasta, meg kell győződnie, hogy ez a munka nem készült el azon rövid haladék alatt, melyet egy pályadíj kihirdetésének és a pályamű benyújtásának határideje megszab. Évek sorának kellett azt megérlelni, az ifjú hős lelkesedésének a férfiúi hideg ész uralma alatti működésével.

Azokban az években, amidőn a dráma egy magyar költő ifjú szívében kaotikus ködfoltból csillaggá tömörült, egész Európa harcot viselt „egy” nemzet ellen, mely világháborúnak első oka az volt, hogy „az” a nemzet királyát és királynéját megölte, s ebben a hadjáratban a magyar nemzet is részt vett hősi önfeláldozással és királya iránti törhetetlen hűséggel.

Bánk bán írójának tudnia kellett azt, amidőn drámájának kereteit megalkotta, hogy ezt a művet nem a vele együtt élő kortársak számára írja: hogy ennek az egész alapeszméjétől, irányától, hangulatától a jámbor, királyhű bírálók visszariadnak: – nincs színház, melyben előadhassák – nincs mecénás, aki kiállítási díszéről gondoskodjék nincsenek színészek, akik az ő szellemóriásait élő alakokká varázsolják – és nincs közönség, amely ezeket az eszméket, ezt a nyelvet, ezt a költészetet megértse, felfogni bírja.

Ellenben van cenzúra, mely e mű színpadra hozatalát minden irgalom nélkül betiltja.

És Katona József mégis megírta Bánk bánt, abban a biztos tudatban, hogy majd talán késő aeonok múlva, amikor már ő maga a föld alatt porladozik, ott fog az emelkedni, mint egy „monumentum aere perennius”, ismeretlen sírja fölött.

*

Ki volt Katona József? Életírói azt jegyzik föl róla, hogy egy kecskeméti szegény takácsnak a fia volt.

Itt csak a „szegény” melléknév a tévedés.

Abban az időben a takácsok nem voltak szegények, amidőn minden ember a saját házánál fonott vásznat viselte fehérneműnek, ott hon szőtt abroszához törülte kését. Még az én jurátuskoromban is az anyám és nővérem fonta vászonban ruházkodtam. Akkor a takácsok derék, tekintélyes polgárok voltak. Katona uram hites polgár is volt a polgárhatóság korszakában, melynek Gyenes Mihály inzsellér volt a főbírája. Én még láttam a házát, díszes úri lak volt az, midőn tizenkét évvel a költő halála után az említett Gyenes Mihály családjánál találtam két évig édes otthont.

Derék házigazdám jól ismerte Katona Józsefet, mint ifjú költőt is, és később mint hivatalviselő férfit, és sok adomát tudott felőle mondani. Katona József kitűnő nevelésben részesült. Atyja tízéves korában Pestre hozta őt fel a gimnáziumba, ahol lakása az egyetemi könyvtár épületében volt; a jogi tanfolyamot is Pesten végezé. A jogtanulás befejeztével ismét a fővárosban tölté, ahogy szokás volt, a juratériát. Ezalatt is szorgalmasan járta a királyi Kúriát és a könyvtárakat.

Egyszer aztán híre futamodott az alföldi városban, hogy a fiatal Katona József komédiások közé keveredett, azokkal összeszőtte a sorsát, s eltűnt a világban. Szülői nagy szomorúságában voltak miatta; azt sem tudták huzamos ideig, hová lett a szeretett fiuk.

De nemsokára megvigasztalta őket jó, jámbor szomszédjuk, a gelencsér, ahogy azt a házigazdám elmondá előttem: „Ne búsuljon kegyelmed, Katona uram, rátaláltam már a fiára; ott láttam a halasi vásáron: fehér köcsögkalap volt a fején: úgy táncoltatta a medvét.”

Ez a fogalma volt az akkori közönségnek a színészetről, a komédiáról, hogy az egyenlő mesterség a medvetáncoltatással.

*

Katona József színészi pályáját vázlatozva találjuk Toldy Ferenc magyar irodalmi kézikönyvében.

Katona József még joghallgató korában kedvelte meg a színészetet. Itt működött akkor a Rondellában egy magyar színésztársaság. Ez a Rondella egy, a pesti Duna-parton ottfelejtett ódon bástyakörönd volt, színházzá átalakítva. A társaság igazgatója volt Benke József, kitűnő tragikus színész, tudós fordító, később miskolci tanár, számos gyermek atyja, akik közül egyik, Laborfalvy Róza, lett az én nőm. Ennek és Balogh Istvánnak a társaságánál szerepelt Katona József mint színész. Tehetségét bizonyítja az, hogy Hamletet játszotta. Itt kellett megismernie Shakespeare-t. Korábban írt darabjai, szám szerint tizenegy, inkább Kotzebue és Iffland tanulmányára vallanak, s nem is sejtetik azt a lángészt, mely Bánk bánban megnyilatkozott.

Színészkedése azonban csak műkedvelői kirándulás lehetett, „delectans actor”: mert ugyanazon időben az ügyvédi cenzúrát is letette, s diplomát nyert. Hiszen jogászkoromban én is játszottam többször a színpadon, sőt rendező is voltam – csakhogy akkoriban már nem tartották Kecskeméten a szavalóművészt csepűrágó komédiásnak.

Nem írhatom meg a Bánk bánról szóló elmélkedést anélkül, hogy magának a szerzőnek 1819-ben nyomtatásban megjelent munkájához írott előszavát ne közöljem.¹

„Ötödik éve, hogy készítettem e darabot, mikor az Erdélyi Múzeumban a kolozsvári leendő játékszíntől fölszólítás hirdettetett. Nem volt-e pénz, vagy amit szégyen volna hinni – nem találtatott valamirevaló munka, és így a neszt csak az idővel akarták meghalatni? De valójában a híre el is némult, vagy én legalább nem tudok róla.”

Hát biz ez úgy van. Katona József nem tudott róla. Azon időben még nem volt napi sajtó, csak heti füzetek. Az Erdélyi Múzeumnak egyik számában megjelent a pályázatról közölt tudósítás. De hát ki olvasta Magyarországon az Erdélyi Múzeum íveit? A pályabírók ítélete szerint beküldött tizenkét pályamű közül legjobbnak találtatott a „Pártosság tüze”, szerzője Tokody János, de az is oly nagy hibákban leledzett, hogy a pályadíj kiadása megtagadtatott tőle. Azonkívül még Bólyai Farkas három színműve s egy Kisfaludy Sándornak tulajdonított dráma, Kun László, találtatott dicséretre méltónak; de Katona József Bánk bánja még csak megemlítésre méltónak sem véleményeztetett.

És ezt Katona József sohasem tudta meg. „De valójában a híre el is némult, vagy legalább én nem tudok róla.” Így folytatja előszavában:

„Részemről elegendő hálát nem adhatok, hogy így esett; mert megvallom, hogy gyengét írtam; mindazonáltal ezzel nem azt célozom, hogy most egy Phönixet mutatok elő – nem, hanem csak jobbat. Éles szemek olvasgatták és figyelmessé tettek a szépre úgy, mint a rútra: most is gyönyörködve olvasom Bárány Boldizsár úr akkori barátomnak írásban adott »Rostáját«. Mindenkori szíves emlékezetem legyen köszönetül.”

Ez után igazolja a szerző, hogy miért választotta a királyné öccse számára az Ottó nevet: holott történetíróink nem egyeznek meg abban, hogy Bánk bán szerencsétlenségét Gertrudis királyné melyik öccse okozta: Eckbert bambergi püspök, Ottó burgundiai pfalzgróf, Henrik isztriai márkgróf és Berchtold, kalocsai érsek, egy tudatlan fiú. Katona választása Ottóra esett. Szerző engedelmet kért Ottótól, ha nevéhez köti öccsének esztelenségeit, de hogy valósággal Berchtoldra gondolt, azt sejteti, amidőn Bánk bán felhányja a királyné öccsének bíboros voltát.

A másik képzeleti alak volt Bánk bán felesége, kit Katona József Csery Ottó című, németből átdolgozott regénye nyomán Melindának nevezett. Előszavában futó fény lobbant végig munkája alakításán. Csak azután, hogy drámája elkészült, akadt egy iromány a kezébe, melyben az van, Michael és Simeon Micban spanyol testvéreknek volt egy világszerte híres szépségű húguk, kit benedictus (Bánk bán) Konrád grófnak a fia vett el. „Elismerem tehát Melindát spanyolabbnak, írja a szerző, s nem győzök eléggé csodálkozni a véletlenségen, midőn Mikhált és Simeont idekevertem anélkül, hogy akkor a vérséget gyaníthattam volna is.”

Szerzőnek ebből a följegyzéséből azonban megérthetjük, hogy milyen nagy különbségnek kell lenni az első Bánk bán színműve és a között, melyet átdolgozásban ismerünk. Hiszen a bojóti spanyol testvérek gyöngéd szeretete Melinda és gyermeke iránt az egész darabon végigszövődik, s fénypontját képezi azon izgalmas párbeszédnek, mely a IV. szakaszban Gertrudis és Mikhál bán közt lefoly.

Az erdélyi irodalmi pályaverseny s a dráma kinyomatása között öt év telt el. Ez alatt tökéletesítette Katona József Bánk bánját azzá, aminek jelenben ismerjük.

Az ifjú költőnek már akkor tisztában kellett lenni a feladatával, amidőn múzsája sugallatára e nehéz tárgyat kiválasztá a magyar nemzet történetéből.

A történetírók, a krónikások durva észjárását helyre kellett neki igazítani. A költőnek ez nemcsak szabadsága, de kötelessége.

Jól mondá egykor Kazinczy Gábor előttem: „A história a poézisnak nem gouvernante-ja, hanem csak öltöztető szobaleánya”.

Hogy Bánk bán krónikájából magasröptű történetet alkosson meg, mely a költészet szárnyain az igazság világába emelkedik fel, más királyt, más királynét és más Bánk bánt kellett neki megteremtenie, mint aminőket a krónikák eléje rajzolnak; a mellékalakokat pedig, s azt, mely szenvedő szerepet visel, de mégis főszemély a költeményben, Bánk bán feleségét egészen költői fantáziájából kellett előállítania. Melindát az avult papirosok „Totának” nevezik, s elbukását saját temperamentumának róják fel.

Katonának legelőször is meg kellett teremtenie képzeletében ama régmúlt kornak egyetemes képét: a hatalmukat féltő, az idegenek uralmát nem tűrő magyar főurak lázadásra törő szövetségét: a kizsarolt jobbágyság keserves helyzetét. – Az első személyesítőjére talál Petur bánban, a második Tiborcban. Mérséklőül áll közöttük a két meghonosult spanyol testvér, akiknek vérét még nem forralja fel a magyar nemesi büszkeségnek idegent elperzselő sárkánytüze. Ennek a vérvilágításnak árnyékául szolgál a királyi udvar sivár könnyelműsége, mely a léha Ottó hercegben s a kalandor Biberachban talál kifejezést, s ehhez járul az ellenkező világítás Gertrudis uralkodni vágyó, hatalma érzésében elbizakodott alakjában. Az ellentétek egymással szemben tornyosulnak.

De megjelenik közöttük a történet vezéralakja, Bánk bán, az egész ember, egész férfi, egész magyar. Megjelenése, hatalmas beszéde lecsillapítja a kitörni készülő lázadást. A főurak meghajtják dacos fejüket, s a kesergő jobbágy elhallgat ínséges panaszával.

Ekkor jön a tragikai fordulat a dráma közepén. Bánk bán hírül veszi nejének meggyalázását Ottó herceg által, látszólag a király beleegyeztével, s erre a szívét találó mérges tőrdöfésre a nagy államférfi, a kormányzó bölcs egyszerre átalakul azzá, amivé minden egész embernek, egész férfinak, egész magyarnak át kell változnia: halálra sértett becsülete megbosszulójává.

A féltékenység szikrája kellett hozzá, hogy ő is úgy lángra gyulladjon, mint a többi: még jobban azoknál.

Érezzük, hogy nem lehet, nem beszélhet másképp. De Bánk bánnál a démon is ember.

A költő művészi keze tartóztatja a kitörni készülő katasztrófát, Bánk bán, még Melindával történt találkozása után is, még Tiborc ismételt panaszait megértve is, a nádori méltóságát megillető mérséklettel beszél királynéjával: tűri annak keserű szemrehányásait, ingerlő gunyorát, s csak becsülete elrablójának, Ottónak megjelenésére háborodik fel egész férfiúi vad indulatja, akkor is a csábító ellen fordul az, s csak a királyné szenvedélyes beavatkozása okozza, hogy e harag az ő személyére csap le: a tőrdöfés, mely a trón zsámolyát vérrel festi, nem az előre kigondolt orgyilkosság műve volt, hanem egy vad indulatában elvakult férj őrjöngéséé, aki e tett után tántorogva lihegi: „a tető reám szakad”.

S a tragédia szelleme a következő szakaszban sem hanyatlik. Itt a királyt látjuk mint igaz férfit megjelenni, mint koronát viselő férfit. Nem oly alakban, aminőben krónikások állították elénk, hanem amilyenné a kötő látnoki divinációval az igaz magvar királyt megemberesíté; nem a jeruzsálemi ereklyékkel megrakott zarándokot, hanem a Halicsból diadalmasan megtérő hős vezért, ki a ravatalon fekvő meggyilkolt királynéja tiszta hírnevéért kész bajnoki párvívásban megharcolni ellenfelével, nejének gyilkosával. S a bevégzésnél remekel a költő helyes érzéke. Bánk bánnak a szívét töri össze Melinda halála által. És a király csak akkor, amidőn azt látja, hogy az egyenlő gyász, a közös fájdalom által ő és ellenfele egyenlőkké lettek, de az ő feje még mindig magasabb egy koronával, mint azé: akkor bocsát meg Bánk bánnak, s miután a haldokló Biberach vallomása a királyné nevét tisztára mossa, tökéletes lesz a kiengesztelés, a költői igazságtétel, a tisztán látó poézis világot támaszt a história homályában.

Remekül van megalkotva ez az egész színmű.

A legtöbb magyar történelmi verses dráma úgy tűnik fel nekem, mint azok a nagy paloták és bazilikák falait díszítő mozaikképek, vagy az ablakokon pompázó eukausztikai üvegfestmények; bámulom rajtuk a remekelő művész technikai alkotását; de Katona Bánk bánjának minden alakja olyan előttem, mint a régi görög szobrászmű, mely tökéletesen van kifaragva, és azonfelül élethíven kifestve: márvány, mely él.

S a nagy történelmi alakoknak kiformálásához járul a minden színezetében jellemző költői nyelvezet.

Kitől tanulhatta Katona József e század elején ezt a magyar drámai szólást, amidőn előtte nem írt soha senki, utána is nagyon kevesen? Honnan kerültek elméjébe ezek a magvas mondások, amiknek mély értelmük van, s amiket mégis mindenki megért, hogy írhatott ily tiszta magyarsággal abban az időben, amidőn a magyar auktor, ha pennát fogott, koncipiálni az ideáit, ahhoz segítségül hívott latint, franciát, németet; hogy tudott oly gazdagon színezni azzal a nyelvvel, mely akkor oly szegény volt; s az egyszerű szavak kincseket rejtenek gondolatokban, érzelmekben, igazságokban.

Bánk bán költői szépségeit magasztalni közönségünk előtt éppen olyan fölösleges igyekezetnek tartom, mint aminőt az adoma tudósa kifejtett, aki kőolaj lámpáját tartá vendégei elé, hogy jobban lássák, milyen fényesen süt a teljes holdvilág.

*

És ezt a remekművét a költő sohasem látta előadatni e világi életében.

1819-ben elő akarták adni a pesti Rondellában, de a cenzúra letiltotta. 1830-ban Katona József ifjan, hirtelen halállal kimúlt.

Legelőször került színpadra Bánk bán a pesti nemzeti színházban 1839-ben március 23-án Egressy Gábor jutalomjátékául. Természetesen a cenzúra által jól meghúzkodva. De több előadásra mégsem bocsáttatott.

Ismét színre hozatott másodszor 1845. november elsején új szereposztással. Ezúttal Bánk bánt idősebb Lendvay Márton játszotta, a királynét Laborfalvy Róza, Melindát Lendvayné Hivatal Anikó, Petur bánt Szentpétery, Biberachot Fáncsy Lajos, Tiborcot Bartha, Mikhált Udvarhelyi személyesíték. Mindezeknek jelmezes alakjait megörökíté Barabás rajzónja.

Bizony csak a rajzón. A veres plajbásznak megint volt rá gondja, hogy Bánk bán elpihenjen.

A harmadik előadása igen nevezetes volt.

Egy olyan napon, mely nem engedi magát a féltékenység tarjagai által a márványlapon benövetni, maga a fölséges nép követelte Bánk bán előadását a Nemzeti Színház igazgatóságától.

1848. március 15-nek jegyeztük fel ezt a napot.

Ingyen előadás volt.

Hogyne emlékezném erre az előadásra; hisz magam is szerepeltem benne; ott álltam, ott beszéltem a színpadon.

Régen volt az: ne beszéljünk róla.

Aztán megint nagy ideje volt Bánk bánnak csendesen szunnyadni a kriptájában.

1858-ban március 10-én hozatott ismét színre, szelídített szöveggel. Egy év múlva ismét, 1859. április 25-én elővétetett Prielle Kornéliával, mint Melinda. Akkor ismét rázárták a sírboltajtót.

Végre hajnalodott a szabadság égalján. Bánk bán is fölébredt.

1868. szeptember 27-én hozatott újból színre: ezúttal a teljes hamisítatlan szöveggel.

És azóta folyvást él Bánk bán, és folyvást növekedik; egyre nagyobb lesz: ez a mi irodalmunk Cassiopeia-csillaga!

Az alkotmányos korszak alatt száznál több előadást ért Bánk bán. A századik előadását 1895. május 13-án ünnepeltük; még Bécsben is előadták a Nemzeti Színház művészei 1892. október elsején magas és legmagasabb körök jelenlétében, magyarul.