Látogatás a Helikonon (1880)

Sok szép vidéket bejártam az idén Magyarországnak, voltam a csorbai tónál, a Lengyel-nyeregnél, a tarpataki zuhatagnál, megmásztam hét ősi várrom düledékeit, rengeteg erdőkön hatoltam át, mikben a medve bandaszámra kóborol, de azt az egyet meg kell vallanom, hogy mind valamennyi tájék fölött Somogy vármegye tabi járását illeti meg az elsőbbség – a rossz utak tekintetében. Ilyen utak még Boszniában sem lehetnek. Siófoktól Zala helységig az egész út a lehetetlenségek meglepő változatossága. Gödrök, amikbe vakmerően bele kell rohanni, pocséták, amikben a ló hasig gázol, vízmosások, amiknek kígyóvonalát mesterséges tekervényben kerülgeti az ügyes kocsivezető; itt-ott megrakták a dágvány mentén fűzfa-karókkal, hogy el ne süllyedjen a szekér; némely helyen mutatja a bedűlt árok, hogy ott egy előttünk haladt kocsi beledűlt a mélységbe, s előre figyelmeztet, hogy jó lesz kiszállni, és fogni a kocsi oldalát, nehogy ez is utána dűljön. Rettegés fog el a gondolattól, hogyha szemközt talál jönni egy másik szekér, hogy térünk ki egymásnak? Dehogy jön! Három óráig baktatunk előre, s nemhogy szekeret, de még gyalog embert sem találunk; még a mezőn sem látható egy emberi alak; a réten ott savanyodik a lekaszált csáté, a pocsolyában ott bűzöl a lekötözött kender; aztán a hátahoporjás hegyeken ott terül el hosszan a mély, hallgatag erdő. Ez az erdő volt a tanyája Somogy hírhedett rablóinak; itt uralkodott Patkó, Hajnal és Kutyási meg Séta Pista. Innen látogattak be a szegény legények a tabi plébánoshoz fényes nappal, s míg a csendőrök az utcán bersáfoltak, azalatt kedvükre raboltak a fickók, s a zsákmányt a plébános saját fogatán nagy dalolva vitték odább. A dolognak még szomorúbb vége is lett. Aznap éjjel a plébános arra riad fel, hogy a kapuján egy ember átmászik, hirtelen puskát ragad, kilő a sötétbe, s a kapumászó halva esik le. Az pedig nem volt zsivány, hanem a szolgáló szeretője.

Látni kell ezt a tájat, hogy az ember megértse a somogyi Abruzzók kalandorainak viselt dolgait. Soha szolgabíró, útbiztos erre a tájékra nem vetődik: az utakat tavasszal beboronálják, s azzal minden meg van téve. Így aztán az is megérthető, hogy az „expressz” levél, amit három nappal előre küldünk Zalába, érkezésünket tudatva az ott lakókkal, éppen három órával később érkezett meg, mint mi magunk; – lévén a geometriai távolság Siófok és Zala között – „két” magyar mérföld.

Ezt az „út”-leírást pedig szükségképpen előre kellett bocsátanom, mert ez szolgál kulcsául a tovább leírandóknak.

Mikor az ember végre épkézláb eljutott annak a hegyi pataknak a hídjához, amelyik az egész völgyet mint egy széles mocsár elöntve tartja, s a hídról a bomba nagyságú görgeteg kövekkel meghordott úton szerencsésen keresztültörtet tengelytörés nélkül, akkor maga előtt látja Zala helységet, s annak a túlsó végén, egy szép park közepette azt az úri lakot – ahol vágyai célját találja.

Itt lakik Zichy Mihály, a világhírű művész.

Jobb helyet bizony ki nem találhatott volna, ha az volt a célja, hogy atelier-jében háborítatlanul dolgozhassék, mert itt ugyan rá nem bukkan más, mint aki művészetének fanatikus tisztelője.

A zalai kastélyt és úri birtokot Zichy Mihály és Antal testvérek most is osztatlanul és közösen bírják. A nagy parkot még édesatyjok ültette, hanem a kastély udvarán, mely díszkertté van átalakítva, egzotikus virágcsoportokkal, már a nagyvilághoz szokott művész ízlése látszik; méginkább az úrilak termeiben, melyek tele vannak műemlékekkel, azok között Zichy Mihálynak legelső olajfestménye, egy imádkozó leány, azután finom nőarcképek, rég elmúlt divatú öltözetekben, miket a családi kegyelet őriz.

Zichy Mihály csak néhány év óta lakik itten, s azóta lett a kastély egy művész szentélyévé átalakítva. Igen kora fiatalságában került Szentpétervárra, aminek ez a története. Ilona orosz nagyhercegnő Ischlben mulatott, s festeni tanult. A bécsi művészakadémia akkor Zichy Mihályt ajánlotta neki tanárul, akit el is fogadtak. Egyszer csak Miklós cár parancsot ád a leányának, hogy rögtön menjen haza. Zichy is vele ment. De útiköltséget nem küldött nekik a cár. Így utaztak nagy sietve Szentpétervárig, se Zichy Mihálynak, se Ilona nagyhercegnőnek egy kopek sem volt a zsebében. Sándor koronaherceg itt aztán nagyon megszerette Zichyt, s mikor később trónra lépett, a művésznek minden időben szabad bejárata volt a cárhoz, s mikor magukra voltak, nem volt közöttük se cár, se festő. De annál nagyobb ellensége volt a magyar művésznek az egész udvari környezet. Zichy kedélye tele van szatírával. Az orosz udvar minden bűne és hibái ismeretesek voltak előtte, s azokat ő éveken keresztül találó művészi felfogással ostorozta genre-képeiben; amikből három vastag fólians van birtokában, egy egész memorie az orosz udvari élet évtizedeiről, nem írva, de rajzolva. A birtokában levő rajzok az eredetiek, a cárnak csak a másolatokat nyújtotta át. S ezek képezték a bizalom és ragaszkodás összekötő kapcsát a cár és a művész között. Egy embere volt a cárnak, aki tudatta vele az igazságot – rajzban. Csak egyetlenegy képéért neheztelt meg rá Sándor cár, ez a kép egy öreg tábornokot ábrázol, aki félszemét elveszté. Szép, fiatal neje van, ki amint a félvak hadastyán szemére felköti a kendőt, ennek a két csücskéjéből szamárfüleket csinál neki, s aközben dévaj kacérsággal kacsint egy az ajtón át eltávozó fiatal tisztre. Ez is élethű kép volt, de a cár visszaküldte azt a művésznek, ezt írva alája: „Ayez esprit, ne soyez pas méchant!” Ezt a benső viszonyt, ezt a senkit sem kímélő gunyort nem tűrhették az orosz udvaroncok, s addig áskálódtak Zichy ellen, míg az megunta a torzsalkodást, s otthagyta nagyfizetéses állását, s hazajött Magyarországra. A nyarat rendesen itt tölti; a telet Párizsban vagy Nizzában. Termel és teremt.

Zichy Mihály most felül van az ötvenen; de amellett egész fiatalnak látszik; dúsgazdag szőke haja, nem is szürkülő szakálla, szelíd, mélázó szemei, magas, nyílt homloka, jó szívre valló ajkmetszése mind úgy összhangzik daliás termetével, amit sajátszerű otthoni öltözet fedez, szürke kurta felsőzeke, bő bugyogó, térdig érő veresharisnya, csatos cipő. Csak a tiszta magyar beszéd meg a barátságos, vendégszerető, nyílt kedély árulják el benne az ősmagyar sarjadékot.

Családja egészen orosz. Neje valódi orosz szőke szépség idomaival vonásain, a németet is idegen kiejtéssel beszéli, és férjével oroszul társalog – három szép leánnyal azonban, kikkel Siófokon találkoztam, már folyvást beszél magyarul. Kiegészíti a családot egy francia társalkodónő, kit Zichy mint a család régi barátnéját mutat be, és végül akit nem szükség bemutatni (mert már találkoztam vele Párizsban, sőt az arcképét is kiadtam egy lapomban) – miss Mary, Zichy tanítványa. Finom, valódi délorosz típusú szépség, mély tüzű ábrándos szemekkel, vékony, összeszorított piros ajkakkal; egyszerű fekete viganóban, s hosszú ujjú, hímzett veres orosz ingben. Mikor először láttam, akkor hosszan leeresztve, szétszórtan viselte fekete haját; most összefonva hordja már, s tekintetében valami néma szenvedés látszik. Miss Mary az orosz cári udvar főorvosának a leánya, ki tizenkét éves kora óta növendéke a mesternek, s vele együtt jár-kel a világban anélkül, hogy azt valaki felötlőnek találná: (hisz a festők egymás irányában nem nélküliek). A bécsi kiállításon a tanítvány egy festményével kitüntető érmet nyert: ez volt az „Égi és földi szerelem” (Mária és Magdolna).

A mester ebéd után átvezetett bennünket atelier-jébe (leányommal együtt voltam ott). A festőműhely nagy részét elfoglalja az a terjedelmes kép, melyen Zichy most dolgozik (ha ugyan félbe nem hagyja), a lapokban már előre ismertetett „Danse macabre”. – A modell most is ott ült a karszékben: egészen öltözetlenül: ti. hogy még bőr és hús sem volt rajta: egy csontváz az. Az egész kép csupa csontvázakból lesz összeállítva: csontváz menyasszonyok ölelkeznek csontvőlegényekkel, s csontváz ellenségek nyomják le egymást a koporsófödéllel. Míg nem kész a kép, nem akarok róla véleményt mondani, de megvallom, hogy nem bánnám, ha elébb más képeket készítene el a művész. Tartok tőle, hogy ezzel nem lesz szerencséje.

Aki Zichy Mihály művészi tehetségét meg akarja ítélni, az ne a festőállványnál, hanem a rajzolótáblánál keresse őt fel. A rajzban Zichy Mihály fölötte áll minden előttem ismeretes művésznek, még Dorée-nek is. Az eleven fantáziának engedelmes művészi kivitel, párosulva a jellemzés, az ismeretgazdagság sokoldalú előnyeivel, a csoportok összhangzására, az érthető allegóriai kifejezés eltalálása őt e téren a legelső művészek sorába emelik; de még ezenfelül járul hozzá valami, ami az egész alkotásnak valami bűvszerű hatást ad: a költői szellem, ami az alakokat ihletével felmagasztalja. Ilyen alkotásai Zichynek különösen amiket Lermontoff „Démon szerelme” költeményéhez készített. Ezeket egy orosz kiadó rendelte meg, aki Lermontoff összes műveit illusztrálva bocsátja közre, s a rajzokért Zichy Mihálynak negyvenezer frankot fizet. Evégett Zichy ez évben újból Oroszországba utazik; de nem a nyírfás finn öbölbe, hanem a puszpángerdős Kaukázusba, ahol a cacheti bor s a lángszemű mingreliai hölgyek teremnek, s ott fog tölteni két telet: nyaranta visszatérve Magyarországba. Ottlétünk idején éppen a Zichy Géza költői beszélyéhez való illusztrációkat fejezé be, amiket az Athenaeum rendelt meg. Egyenként mindegyik egy remekmű! – Zichy Mihály rajzalbumát végignézni valódi dobzódás az olympi élvezetekben.

Az atelier-vel szomszédos szoba maga egy kis múzeum. Ami itt ritka és nagybecsű fegyverdarabokban a világ minden részéből össze van állítva, az maga egy kincstár, külső tekintetre is; de a legbecsesebbet maga a könyvtár rejti. Itt vannak felhalmozva mindazok a művészi kiállítású munkák, amiknek példányai csak a fejedelmi könyvtárakat ékesítik; miknek köteteinél nem száz, de ezer frankokról beszélnek; a díszbútorok legfényesebbikét pedig az a szép triptica képezi, melyet a párizsi magyar egylet munkás polgárai készítettek remekbe Zichy Mihálynak. És ezt az emléket valóban megérdemlette.

Ha van valami, amit még a művészi lángésznél is magasabbra lehet becsülni egy emberben: az a hazafiság. Zichy Mihály hazafisága nem olcsó frázisokkal van építve, az övé élő tettekben beszél. Mialatt a párizsi magyar egyletelnökségét viselte, ez egyletnek szerzett egy negyvenezer franknyi segélytőkét; és ami ennél is több: egy egészséges irányzatot, amely irányzat nyomán minden Párizsba kerülő magyar iparos ifjú azonnal munkához jut – ahelyett hogy betyárkodásban, korhelykedésben vesztegetné idejét és tehetségét, a tökéletesedés versenyére lesz szorítva, tanulásra, dolgozásra ösztönözve, s mindegyik becsületére válik nemzetének. Ez legnagyobb részben Zichy Mihály érdeme. Megörökítették ezt maguk a magyar egylet tagjai egy Zichynek átadott albumban, melyben fotográfia helyett mindegyik a saját élete rövid vázlatát írta le; elsősorban Munkácsy Mihályé, mely így kezdődik: „Mikor én tizenhét évvel ezelőtt még asztaloslegény voltam.” És itt föl kell jegyeznem azt a meglepő, de annál inkább jóleső tüneményt, amely a művészi világban oly ritka, miszerint az egyik művész (Zichy) úgy kap minden alkalmon, hogy a másik művészt (Munkácsy) magasztalhassa: egész lelkesülve beszél róla, olyan előnyeit is feltárva előttünk, amiket mi még nem ismerhetünk. Ez a pályatársi elismerés még a ritkaságok múzeumában is ritkaság.

Aztán, mint minden lángésznek, neki is megvan az a sajátsága, hogy valami más egyébben találja a büszkeségét, mint amiben mester. Mikor mi a művészi remekeit legjobban bámuljuk, félrehív, s odavisz a lepkegyűjteményéhez, s kényszerít a lepidopterái felett szörnyűlködnünk, miket mind saját kezével gyűjtött Oroszország nagy sivatagain. Persze az nagyobb mesterség, mint képeket festeni. Ezeket a lepkéket mind maga szurkálta gombostűre.

– Szegény lepkék! – sóhajt fel a szép Miss Mary.

– A lepkét sajnálod, ha megölik – dorgálja a mester –, de a parasztot nem sajnálod!

– A parasztért nem kár – felel a tanítvány durcásan.

Azután a műélvezettől ittasultan kimegyünk az udvarra; az utcára; a falu ifja, leánya (éppen vasárnap van) mind odasiet a művésznek kezet csókolni, úgy él közöttük, mint egy igazi hoszpodár. Odahívatja az öregeket, a bírák uraimékat, s tudatja velük, hogy a nagy harang, amit a falu számára öntetett, már útban van: gondoskodjanak a harangszentelési ünnepélyről, a lakomáról majd gondoskodik ő.

A földmívelő polgártársak azután barátságosan kezet szorongatnak mindnyájunkkal. Miss Mary parolázik velük, s magyarul mondja hozzá: „Isten áldja meg, bácsi.”

Én csodálkozva kérdem tőle:

– Hát ezeket a parasztokat már el tudja szívelni?

– Hja, ezek magyar parasztok.

– S ezek jobbak a többieknél?

Az orosz hölgy rám néz azokkal a titoktartó szemeivel, azután ismét elburkolja magát álcázó sárkánypikkelyeibe, s hideg mosolyra vonva félre ajkát, ezt feleli:

– Nem; de igen jó bort adnak inni!