A históriai tarokkparti (1895)

A karácsonyi műkirakatokban látható Ferraris képe, igen szépen sikerült heliogravürben visszaadva, melyet a Sváb Károly birtokában levő eredeti olajfestmény után „A históriai tarokkparti”-nak neveznek.

Nem azért nevezik pedig históriai tarokkpartinak, mintha az együttjátszók s a nekik asszisztáló „bíbicek” itt csinálnák ennél az asztalnál a világtörténetet; hanem azért, hogy ennek a tarokkpartinak históriája van.

Ez a tarokkasztal három miniszterelnököt látott bukni (sőt segített buktatni), a negyedik (Wekerle) csak úgy menekült meg, hogy nem tud tarokkozni. – Nagy hiba egy olyan szép talentumú embernél!

Úgy hiszem, hogy modern társaságban egészen fölösleges fáradság arról értekezni, hogy a tarokkozás milyen nevezetes tudomány, több, mint tudomány – művészet! Sőt, mondhatám: diplomácia – az is az haute finance-szal összekötve.

Itt a szerencse magában nem segít, az ember a legjobb kártyákkal bukik meg, s nagyon rosszakkal diadalmaskodik. Ilyenkor azt mondják: „ángol ész!”

Csak néhány esetet sorolok fel a tarokkasztal krónikáiból, melyek aranybetűkkel vannak feljegyezve az emlékezet márványtábláira. Lehetetlenséggel határosok!

Hogyan lehetett az, hogy X. kimondja kilenc tarokkal az ultimót: Y. megkontrázza tizenegy tarokkal, és X. megcsinálja a pagátot a végén? (Z.-nek, a harmadiknak a hibájából.)

Hát az hogyan érthető meg, hogy X. pagát ultimót mond tíz tarokkal, Y. tíz tarokkot proklamál, kontra pagát ultimóval, pagát elfogással; erre Z. kikiáltja a tulétroát: ezzel tudatva, hogy a kezében levő két tarokk a két nagy matador. – És X. megnyeri a játékot, s hazaviszi végűl a bohócot, és így a tulétroát is meghiúsítja.

No, meg az a nevezetes nagy strágesz, amikor Y. kezében van tíz primőr és két blank király: ezzel a hatalommal kimondja a pagátfogást, három matadort, volátot. S aztán elveszti a játékot, harmincháromban, ötödik vétellel, rekontrával, s minden egyéb kimondottat.

Akik értik e nemes művészetet, azokra bízom e nehéz feladványok megfejtését: melyek valóban megtörténtek a históriai tarokkasztalnál. Az olyan eseményeket is tartogatja Clio, amikor M. barátunk négy dámával mondta ki a szólót – és megcsinálta. Ehhez már szerencse kellett és vakmerőség.

Ennek az asztalnak a szereplőit kívánom bemutatni, ahogy a titulusaik adják.

A Forhand az a „generális”, aki azóta is, hogy magát közlegénynek vallja, megmaradt generálisnak: a középső figura, aki a pagát fiút nagy aggodalmak között fekteti a kihívott színbe: az a „májszter”: nem azért, mintha ő volna a tarokkban a mester; hanem azért, mert a becsületes pesti csizmadiacéh megválasztotta tiszteletbeli mesternek. – Az a fekete sapkás, aki mingyárt elüti az ártatlan pagátot, az a „Gonosz Pista” (dehogy gonosz: hisz ő a honvédek apja), aki ezt a predikátumot csak azáltal érdemelte ki, hogy legjobban tud a többiek közt kártyázni; a negyedik végre, aki háttal van felénk fronttal, az a „főrend”. Az arcát azért fordítja félre, hogy eltitkolja rajta a kárörömét felebarátja veszedelme fölött.

A negyedik hely néha képviselőt változtat. Mikor lutheránus gyűlések vannak, olyankor elfoglalja azt az excellenciás oberlutheráner, aki azért, hogy nekem kedves kortársam és mindenre előfizetőm, a tarokkban nagy drukker: más-más alkalommal pedig a „fejedelem”, aki egy nehezékkel még nagyobb. Néha a miniszterelnök is kiegészíti a partit, s gyakorolja az üdvös korrupciót – a saját tárcájából. Kevesebb jót jegyezhetek fel a horvát miniszterről; mert az mindig megadóztatja a magyarokat. Mikor a generális távol van, olyankor suppleálja őt a „dárdás”. – Nagyon rosszul suppleálja a közérdek tekintetében.

Akik e tablóban a négy szereplőt körülülik és -állják, élethíven talált arcképekben, azok a „bíbicek”. Vannak szerencsehozó bíbicek, akik, mint a mesebeli lidérc, aranytojást raknak le, amely háznál letelepednek, vannak ellenben „szurokmadarak”, akik után „nem terem fű azon a helyen, ahová ők leülnek”.

S a bíbicek nem elégszenek meg a néma szereppel: azok belebeszélnek a játékba, tanácsokat adnak, biztatnak, heccelnek, beugratnak, válogatnak a talonban: „ezt vedd fel, azt tedd le” nógatnak: „mondd ki a szólót, az ultimót!” ha renonszot adtál, oldalba löknek, figyelmeztetnek rá, visszavétetik a már az ütésbe beletett kártyalapot (ez mind járja ennél az asztalnál), összeszidnak, ha suskust csináltál: kinevetnek, ha a Hinterhandos tizenkét tarokkal megkontrázott, s a játszma végén esküdtszéket szólnak fölötted, s kimondják rád a vétkest: s kiszámítják a perköltséget; ellenben annak a diadalhírével, aki az egész társaságot kirabolta, betöltik az egész klubot.

Talán hát valami nagy pénzbe megy a játék, hogy megérdemli a nap hőse a „főrabló” nevet? Dehogy megy: krajcárokba játszanak. A nyereség-veszteség számla akként jegyeztetik, hogy az ember tart egy „nyerő” zsebet meg egy „vesztő” zsebet. Esztendő végén mind a kettő üres, s arról tudja az ember, hogy a „mérleg” tökéletes.

De hát megvolt érte a gyönyörűség.

Mert hát nagy gyönyörűség az, mikor komoly emberek, akik belefáradtak egész nap az ország gondjaiba, a magas (és nem magas) politikába, a hivatásuk terheibe, estefelé másfél órára összeülnek játékot csinálni, s ezalatt nincs rájuk nézve se keleti kérdés, se Venezuela, se második állomáshajó, se bőrzepánik, se honvédegylet, se nógrádi tisztújítás.

De még nagyobb gyönyörűség az, hogy ennél az asztalnál van rendén az igazi „szabad szó”; itt lehet a hatalmasokkal szemben a közlegényeknek, kölcsönösen a jó barátoknak, olyan válogatott erős mondásokat közrebocsátani, aminőkért, ha másutt mondatnának; nyomban magukra vonnák az elnöki rendreutasítást, s küldenék egymásra a szekundánsaikat.

Aki „ezt” nem kóstolta: az nem tudja, hogy mi a tarokkban az haut goût.

Laikusok kedvéért feljegyezzük a neveiket az arcképcsoportot képező alakoknak (keleti nép lévén, jobbról balra olvasván): Mikszáth Kálmán, Pulszky Károly, Podmaniczky Frigyes, Beöthy Algernon, Odescalchy Gyula, Tisza Kálmán, Jókai Mór, Csernátony Lajos, Nedeczky István, Gajári Ödön, Sváb Károly.