A trónörökös betegsége (Bécsi levél)

…Még egy feladatot nem engedhettem el magamnak. A trónörököst láthatni, és vele beszélhetni. Tudom jól, hogy a beteget, a lábadozót, minden szokatlan látogatás irritálni szokta; olyankor a fejedelem is csak gyönge ember. Azért előbb Weilent kértem fel, kinek aznap hivatása volt a főherceghez, tudakolja meg a fenséges úrtól, hogy nem lennék-e terhére? Nincs semmi izgalmas közlenivalóm, csak éppen látni és hódolatosan üdvözölni szeretném.

Már korábban írtam egy levelet Weilennek (amire ő a hírlapokban azt a közzétett választ küldte), ebben elmondtam, hogy milyen aggodalmat költ Magyarországon a trónörökös betegsége. Nagyon óhajtanók, ha jobban vigyázna egészségére, amely két országnak az egészsége. A legirgalmatlanabb hózivatarban vadászott mindenféle sasokra a Wiener Waldban, ott hűtötte keresztül magát. Erre célozva a levelem végén azt írtam: ha II. József császár jelszava volt: „aquila non captat muscas” legyen Rudolf trónörökösé inkább: „delphinus non captat aquilas”. Ezt a levelemet Weilen barátom megmutatta őfenségének, aki azt végig olvasta s kegyesen fogadta. Ezt akartam neki élő szóval is megmondani.

A fenséges úr másnap délután fél háromra engedett megjelennem; megizenve, hogy csak üti öltönyömben menjek, miután tudta, hogy a négyórai vonattal haza akarok utazni.

A fenséges úr már fenn jár, de még mindig botra támaszkodva, s meghalványult arcán meglátszik a kiállt betegség nyoma. A már egyszer látott kockás otthonka volt rajta. A fenséges asszony zongorázó szobájában fogadott; ahol ő maga egy gömbölyű kerevetre ült le, melyhez támaszkodva áll a főhercegnő hárfája. Nekem magával szemben mutatott helyet.

Elmondtam, hogy csak az a vágy hozott ide, hogy őfenségét lássam, és azután, hogy mindazoknak a híveinek az óhajtását tolmácsoljam, akik szerencsés felgyógyulásáért imádkoznak, de jövőre nézve nagyon megnyugtatónak találnák, ha őfensége oly drága egészségét jobban megőrizné.

– De mikor én soha életemben nem voltam beteg – mondá a trónörökös. – Nem tudtam, mit tesz az, hogy az embernek valamije fájhat. Ez nekem egészen új dolog.

Kérdeztem, hogy hol érezte a fájdalmat a főherceg? – Hát a fejem tetejétől a lábam hegyéig mindenütt.

S aztán elmondá, hogy néhány napig komolyan rosszul volt, hanem aztán látva az arcomon az elképedést, hirtelen mosolyogva mondá:

– De azért nem lesz semmi baj; én megint olyan erős leszek, mint ezelőtt voltam.

Adja a jó Isten!

Azután tudatta velem, hogy a március hónapot Lacroma szigetén fogja tölteni, ahol a szabadban sétálhat; ez helyre fogja hozni; áprilisban már közöttünk óhajt lenni Budapesten, amidőn őfelsége, a király egész udvarával együtt lejön, s itt több udvari bált is fog adni.

Ezzel én távozni akartam; de őfensége még a kedvenc eszmetárgyáról, a népismei munkáról akart tudakozódni, s értesítette magát az eddigi mindennemű munkálatok felől. Egynémely hiba is csúszott be az eddig füzetekbe (hiába; emberek vagyunk). Azokat észrevette. Mondám, hogy már második kiadást rendezünk (az első 16 ezer példány már elfogyott), abban ki lesznek igazítva. A második, Magyarországról szóló füzetet már megküldte őfenségének a – német kiadó, a magyart szeretné látni.

De egészen belemelegedett volna a trónörökös ebbe a tárgyba, holott minden szellemi munka orvosi tilalom alá van vetve, s én magam is megfeledkeztem az óvatosságról. E percben azonban megnyílt az oldalajtó, s megjelent a trónörökösnő fenséges, oltárképi alakja, komoly, figyelemteljes tekintettel. Ezúttal a kitiltó árkangyal volt.

Elértettem a figyelmeztetést, siettem búcsút venni. A trónörökös e szókkal bocsátott el:

– A viszontlátásig, Budapesten. Üdvözölje a munkatársakat otthon.