Tisza Kálmán I. (1902)

Mint a villámcsapás derült égből, úgy sújtott le rám Tisza Kálmán halálának híre.

Távol, külföldön időzve, későn kaptam az értesítést. Rögtön a kora reggeli vonattal siettem hazafelé. Oh, mint kívántam szárnyakat a gőzmozdonynak, hogy jókor érkezzem meg! Gondolataimmal, érzelmeimmel együtt szerettem volna repülni Tisza Kálmán ravatalához. Mint óhajtottam volna még egyszer látni jóságos arcát, örök álomra lehunyt szemeit, szótlan ajkait – még egyszer megérinteni azt a kezet, melynek annyi jótettét láttam és éreztem – s aztán egy eltitkolt könnyet letörülni szememből koporsója előtt!

Az idő és a távolság nem engedte, hogy idején megérkezzem. Azt hittem, hogy haladékot fog adni a nemzeti kegyelet megnyilvánulása: összegyűlhet a végtiszteletére az egész honfitábor, mely őt életében követte. Ez mind elmaradt. Tisza Kálmánt nem az ország temette el.

Szerető családja magának foglalta le a nemzet gyászát.

Igaza volt. Én is úgy tettem volna. Az élő Tisza Kálmán az országé, a nemzeté, a nagyvilágé volt: a meghalt Tisza Kálmán csupán csak a családjáé. Az államférfit gyászolhatja ország-világ: az embert, a férjet, az apát megsiratni a szerető szívek joga. Fiak, vő, rokonok emelik koporsóját a kriptafülkéig. Búcsúszava csak hitbeli lelkésznek van fölötte. Ez az igazi rend. Pompa, dicsőség elenyészik a halál felséges orcája előtt.

Eszembe jut, hogy ezt az utat megtettem én már Gesztig egy ízben.

Egy jó barátom ügyében történt, kinek egész létezése függött ezen közbenjárás sikerétől. Teljhatalmú, magas hivatalnok sújtó ítélete ellen kellett folyamodni a még hatalmasabbhoz. „Nekem nincs szívem!” – ezzel utasította el kérésemet a főúr: tehát el kellett mennem ahhoz, akiről tudtam, hogy van szíve.

Elutaztam Gesztre.

És feltaláltam ott azt, akit kerestem. A szíve szerint ítélő bírót: aki egy szavával megszabadított egy derék, tehetséges embert és annak a családját a megsemmisüléstől.

Most már ez a jó barátom is ott van a túlvilágon, s tanúnak fog állani az Isten előtt, hogy Tisza Kálmán mily emberi szenvedélyeken fölül álló bíró volt itt ezen a földön.

Rám nézve pedig holtomig feledhetetlenek maradnak a geszti otthonban töltött édes napok.

Ott láttam az igaz magyar családi életet, zavartalan boldogságot a maga tökéletességében. Minden családtag úgy szerette egymást és valamennyien az apát és anyát. Soha eszményibb együttélést, együttérzést nem képzelhettem magamnak.

Az idő és távolság nem engedte, hogy újra lássam e családot a szorosan egyesítő nagy szomorúságban. De áldásom odaszállt föléjük: „Adjon az ég fájó szíveiknek vigasztaló balzsamot, adjon a nemzet nagy halottjának, a szeretett családfőnek idelenn örök nyugodalmat, odafenn megdicsőülést.”