Nehéz esztendők (1902)

Midőn én legelőször megismertem, szép, délceg ifjú volt, hosszúkás, ovál arcú, görög metszésű profillal, aminek férfias jellegét emelte a sűrű, fekete szemöldök, szelídítette az ábrándos, mély tűzű kék szem. Akkor is olyan komoly volt, mint mindig. Azt, hogy valakire mosolyogjon, nagyon meg kellett érdemelni.

Már akkor is, az ötvenes évek elején, egyik vezetője volt az ifjú Magyarországnak. Az öregek vagy szétzüllöttek a nagyvilágba, vagy visszahúzódtak falvaik kis világába, vagy ott ültek a legkisebb világban, aminek neve „börtön”. Ez az igazi mikrokozmosz. A fiatal Magyarországé volt a jelen tér: és ez nem volt az „arany fiatalság”, ez az „acél fiatalság” volt, amely feladatául tűzte ki, hogy amit apái elejtettek, Magyarország szabadságát újra felemelje: „vestigia non terrebant.”

Eleinte nem volt más tér a küzdelemre, mint a társadalom. Ennek a gyümölcsei lettek a politikai párbajok osztrák főtisztek és magyar gavallérok között. Egy ilyen hármas párbaj hőseként szerepelt Tisza Kálmán, ki abban nehéz sebet is kapott. (A második volt Szapáry Gyula, a harmadik Beniczky Ferenc, ez halálra sebesíté az ellenfelét.)

Azután következtek azok az évek, amiknek nem írjuk meg a történetét. A magyar nemzet törvényhozása kimondta, hogy „fátyolt vet a múltakra”, az 1850-től 1860-ig terjedő korszaknak nincs historiográfusa.

Csupán egy levélre hivatkozom a magyar emigráció egyik legkitűnőbb vezérének, báró Jósika Miklósnak, ki abban panaszolja, hogy a nemzet azon küzdelmet, amit igazainak fenntartásáért az emigráció folytat, nem méltányolja, csupán egy ember érti és segíti e nehéz feladatot – Tisza Kálmán.

Legelőször negyvenegynéhány évvel ezelőtt láttuk őt megjelenni a politikai küzdtéren.

Az abszolút kormány minden szabadságot elvett az országtól; még az utolsó volt hátra: a vallásszabadság. Megtámadta hírhedett pátensével a protestáns autonómiát. Ezen tört meg a hatalma. Az egész ország, maga a hatalmas katolikus klérus is a protestáns önkormányzat védelmére egyesült, s a merész ellenállás egyik vezetőjéül láttuk előtámadni az akkor 30 éves Tisza Kálmánt.

Következett rá még ez évben az októberi diploma kibocsátása, mely Magyarországon az idegenek kormányzatát megszünteté, a sajtót felszabadítá, az országgyűlést egybehívta, de a 48-iki parlamenti kormányzatot nem állítá helyre. A következő évi országgyűlésen már Tisza Kálmán, mint a magyar ellenzék vezére szerepel.

És ez nehéz szerep volt. Kormány nem volt, magyar minisztérium nem lett kinevezve, és így kormánypárt sem lehetett. De volt egy nagy szám, mely kiegyezést kívánt a dinasztia és a nemzet között.

Ezzel szembenállt az ellen egyenlő számarányú tábora, melyben együtt voltak a szabadságharc veteránjai, a kínszenvedett politikai mártírok, a forradalom minden tényezői.

Itt kezdődött el Tisza Kálmánnak az a nehéz feladata, melyet huszonöt éven át híven és következetesen vitt keresztül: megtartani a magyar nemzetet az alkotmányos jogaihoz való szilárd ragaszkodásban, de visszatartani a szélsőségekbe töréstől.

Mind az egyikre, mind a másikra sokszor kínálkozott az alkalom. Egyfelől az osztrák kormány kiéheztetési politikája, másfelől Ausztria elszigeteltsége, balvégzetes háborúi erősen izgatták a nemzeti közvéleményt: Tisza Kálmán erős keze tartá, hogy se jobbra, se balra ne dőljön. Ekkor alapította több barátjával együtt a magyar ellenzék egyetlen közlönyét, A Hon napilapot.

Mikor az alapító kilenc tag névsora megjelent a program alatt, a kormánykörökben azt mondták: Íme, tehát ez a titkos kormány névjegyzéke. És igazuk volt.

Ennek a feladata volt megőrizni a nemzetet a fegyvertelen harc abbahagyásától: akár kapituláció, akár fegyveres harc megkezdése által. A fejével játszott mindenki, és nem vonult félre.

Tetterejét érvényesíté, az alkotmányos térről leszorítva, a társadalmi, irodalmi, főleg a nemzetgazdászati téren: jól tudva azt, hogy „a szabadság legjobb alapja a népműveltség és a közjólét”.