A kedves László (1895)

Ez a fájdalom, amelynek számára nincsen vigasztaló szó. Fájdalom, mely annál nagyobb lesz, mentül többfelé osztják, annál nehezebb, mentül többen viselik. A részvét sokszorozza a veszteség érzését.

– Veletek sírok – mondja a király a szenvedő apának.

– Veletek sírunk – mondja a nemzet mind a kettőnek.

Hát mindenkinek meg kell-e halni, aki a magyart szereti? A lomha békeidő rabolja-e el jövendőnk legjobb hőseit?

Nincs már szükség vezérfényekre, kik elöl világítsanak a hazaszeretet útján?

Ki pöröl Istennel? Ki áll vitába a végzettel szemben? Porok vagyunk, meg kell hajolnunk az égiek előtt.

És van hitünk, amely az Éghez csatol.

Vigasztalásunk, hogy a kedves gyermek, aki áldozatul esett, a nemzeti szentek sorában foglal helyet. Úgy halt meg, hogy nem hagyott maga után mást, mint erényeinek emlékét.

De mikor ez az emlék az, ami legjobban sajog!

Aki tudja azt, mennyire egymáshoz volt forrva az egész József főhercegi család a kölcsönös szeretetben; milyen örök és változatlan volt a szülők és gyermekek és a testvérek közötti rajongó együttérzés, mindenkinek egész szív jutott mindenkitől: az lesz képes felfogni azt az űrt, amelyet e kedves, e bálványozott gyermek eltűnése támaszt.

De hiszen nem tűnt ő el: itt van ő. Szétosztva többi testvérei között: ott is marad; ott feltalálható.

Évek előtt, midőn József főherceg vendégszerető házánál voltam, a két, még akkor fiatal gyermekfőherceg ottjártam emlékéül egy ajándékkal lepett meg. Ez egy saját kezük faragta sétabot volt; markolatul derék bunkóval ellátva. „Ez nagyon jó lesz nekem mankónak, mondám, átvéve a kedves emléket.” „Minek magának a mankó?” mondá a kis László, „mikor magának szárnyas lova van.” Most már neki van szárnyas lova: nekem maradt a mankó.

Az ég halmozza mindazokat a jókat, amikkel a sors adósa maradt a kioltott fiatal léleknek, azokra, akik lelkét bizony örökölték.