Munkácsy (1900)

Nem akar a toll fogni a kezemben.

Milyen reszketősen jönnek elő a betűk – kényszerítve.

Hát neked kellett előre menned?

Aki annyival erősebb, fiatalabb, életteljesebb voltál nálamnál, aki előtt még egy nagy útja állt a dicsőségnek, akire még oly nagy munkája várt az alkotásnak.

Mennyi kedves emlék fűződik a te édes alakodhoz!

Mikor legelőször láttalak, egy fiatal művészt jöttél meglátogatni hozzám, Feszty Árpádot, a vőmet. Egyedül voltam otthon. Én mutogattam meg a nagy mesternek a fiatal művész kartonjait, melyek után az igazságügyi palota esküdtszéki terme számára festette meg a temperaképeket. A mester el volt ragadtatva a fiatal művész alkotása által: azt mondta, hogy ez a helyes históriai festészet, s nagy jövendőt jósolt azok alkotójának.

Mennyi kedélyes találkozásunk volt azután is! A munkácsi diadal után az írók és művészek lakomáján, de a legkedvesebb az én csendes kis hajlékomban, családi és baráti körben, vígan adomázva s poharazva. Mind olyan emberek, akik azt hisszük magunkról, hogy „sohasem halunk meg”. Valami megmarad utánunk. Azután daloltunk együtt magyar népdalokat. Munkácsynak mély bariton hangja volt, nekem tenor. Most is a lelkemben cseng még az a nóta, amit együtt énekeltünk: „Édes anyám, kérem, – Ne rontsa meg vérem! – Hiszen én ígérem, – Hogy az én rózsámmal – Holtomig beérem” Ilyen duettet sem hall Európa többet!

Fütyülése pedig versenyzett a pacsirta dalával.

Munkácsynak a haja csak akkor kezdett még szürkülni. Gyönyörű, tömött, göndör fürtjei voltak. „Festeni nem fogom a hajamat – mondá –, de a bajuszomat védelmezni fogom.”

Az „Ecce homo” korszakában már nem védelmezte, egészen fehér volt: üstök, bajusz és szakáll, ő maga összetört alak.

Most már halott.

Hát mi az, ami bennünket megemészt?

A lélek. Megöl az mindenkit, aki az idegeivel dolgozik: festőt, költőt, szobrászt, művészt: ez a mi Malach Hamoveth angyalunk. Ez a szent láz, mely felemészt; ez az édes pokol, melyben megégni gyönyörűség.

S még ha megégünk, ha hamuvá leszünk, hála érte.

De élve maradni az ész elégése után, nyomorult izom- és csonttömegeknek! Ez rettentő végzet.

S ez elé rohan mindenki, akire a sors azt a hivatást mérte, hogy lelkével alkosson.

Mindannyiunk között legjobban ki van téve e végzetnek a festő: akinek az alkotása egyszerre és közvetlenül jelenik meg, s annak addig, míg műve megalakul, a tudáson s a teremtő erőn kívül még végtelen tanulmányokat kell összegyűjteni, azoknak az alkalmazását kitalálni, belőlük egy egészet megteremteni. Aki ezt kezdetétől befejezéséig fejlődni látta, az, ha van szívében szeretet a festő iránt, minden este imádkozhatik érte, hogy őrizze meg az ép lelkét az Isten!

Mit tudnak a lélek elégése ellen a doktorok?

Azt, hogy ha olyan emésztő a munka, hát hagyjunk fel vele.

Oh, be rosszul ismerik a test és lélek közötti kölcsönös viszonyt!

Hisz a kifáradt léleknek csak egy gyógymódja van: az új munka. Legyen az könnyű munka, játszi munka, vagy merész, lehetetlen munka, de csak ne szűnjön meg soha.

Munkácsyn akkor tört ki a dühös őrjöngés, amikor az orvosai és a szolgája az ecsetjeit elvették tőle. Ez természetes. Hiszen ebben az ecsetcsomagban volt az ő lelke!

Én csak jámbor ember vagyok, egy gyermek parancsolhat velem, de ha valaki az írótollamtól meg akarna fosztani, én azt megölném, ha Sámson volna is. Pedig az író még dolgozhatik a fejében is; de a festő ecset nélkül nem élő ember.

Azt kellett volna mondaniok a beteg művésznek: „El ne hagyd a rajz-ónodat, eredj ki a mezőre, fess virágokat, fatörzseket, vagy fess akár őrült fantazmagóriákat, fess torzképeket, s ha egyebet nem tudsz, kolorálj fotográfiákat, csak abba ne hagyd a munkát, mert abban van a lelked, abban az idegeid gyógyszere.”

Most már „elvégeztetett” Levehetjük a művészt a keresztfáról. Csinálunk neki pompás temetést. Hát a nagy mesterművekből mi lesz? A magyarok honfoglalásából? Azt is eltemetjük?

„Ma velem leszesz a Paradicsomban.”

Azon a nagy (halhatatlanságnak szánt) történelmi képen Munkácsy saját arcképét és az enyémet is megörökítette (???). Vigasztalásomra szolgál, hogy együtt dobnak ki bennünket, s szállunk alá a poklokra.