Madártávlatból (1892. jún. 8.)

Előttem a pompás főváros, mától fogva büszke nevű: „rezidencia.” A Svábhegy keleti lankájáról nézek le rá. Estenden máskor is elragadó tünemény roppant háztömegeivel, karcsú tornyaival, a bazilika magasra kiemelkedő jelképével, elszórt csillagokkal megrakva, melyek a Városliget zöld lombszőnyegéből csoportosan ragyognak elő; aztán a Duna-part lámpasorai, visszaverve a kék Duna tükrétől; a két álló híd, mint két bogláros öv: a Lánchidat eltakarja előlem a Várhegy; de annak is ott van a mentekötője panyókára vetett lámpasorbul. Innen szoktam én az én „kedvesemmel” kacérkodni, a bájos Budapesttel, a csodás tündérhölggyel, aki mentül vénebb lesz, annál fiatalabb. Nemhiába nevezte a török is „szívgyönyör”-nek: „Dsigerdilen.”

Ámde a mai estén különös ünnepi díszt öltött az én imádottam: felrakta valamennyi gyémántjait, rendjeleit. Tűzbálványok emelkedtek elő, fénykarikák, kettős napok a város minden részéből, a Városligetből, a Gellérthegy ormáról. Ezeknek sugárküllői egyre vándoroltak a háztömegek fölött, végigzománcozták a Dunát, egy-egy templom, mint egy álomkép tűnt elő egyszerre a sötétből; aztán egymásnak köszöntgettek, innen oda, onnan ide, mint két üstökös fark, mely egymást keresztezi, s mikor egyikük egyenesen odatűzött a szemembe, az olyan volt, mint egy kis nap, épp olyan vakító, ezer szivárványos sugárt szóró nap: vagy mint egy megkötött meteor! Ezt az összjátékát a fénypompának csak innen a távolból lehetett elnézni.

A hold maga is hódolt ma. Nem akarta kisebbíteni égi fényével a földnek fénypompáját. Az egész ég tiszta volt, csak a telehold vont fényes arca elé egy fekete felhőkárpitot, mely ott maradt, és vele együtt emelkedett följebb. Hagyott bennünket magunktól ragyogni.

Ragyogtunk is! Amint az esetharangok bimbamja megszólalt, amelynek harmóniás csodazenéjét is csak innen a hegyről lehet élvezni; a városlakónak sejtelme sincs arról, hogy minő instrumentációja van a tornyok szextettjének, csengő, kongó, zúgó, bömbölő mély hangok fölséges egybevegyülése; hát akkor egyszerre egy veres tűzvonal támadt a Duna-parton: az Eskü tértől a Petőfi térig, s az a tűzvonal kígyózott, hullámzott, ezer meg ezer fáklya szakadatlan lobogványa volt az. Mikor a tűzkígyónak a farka a pesti oldalon elenyészett, már akkor a feje ott világított a budai várfokon. Az a két fényszóró gömb ott a királyi vár előtt olyan volt, mint egy túlvilági óriásnak a két szeme.

S ez az óriás egyre nőtt, tömörült, megdagadt; amint a fáklyaözön belefolyt a lángtóba. Az olyan fényt árasztott maga körül, hogy körülöttem árnyékot vetettek a fák a falra. Az egész királyi palota izzani látszott, mintha olvadt aranyból volna. A delejes napok odavetítték sugárkévéiket a várra; de azok elvesztek a fáklyák tűzfényében.

De ami az optikai pompánál is meglepőbb, az volt az akusztikai rendkívüliség: amihez hasonlót csak egyszer hallottam életemben.

Az a hegyoldali lanka, ahol én álltam, öt kilométernyi távolban esik a budai királyi várlaktól. Egyes emberi hangnak onnan idáig elhangzani nem lehet. Hanem mikor az a tízezer ajk egyszerre rázendíté az éljen kiáltást ott a várudvaron és a téren, az olyan volt, mint a vihar kitörése. Ily óriási tömegben az emberi hang mérföldnyire elhangzik, s ki lehet venni az „éljen” szót belőle. És újból meg újból ismétlődött az a viharszerű zengés. Ez egy olyan hang volt, aminek fel kellett törni az egekig. Rémséges, megrendítő, lélekidéző szózat!

Körülöttem méla csend; mindenki a városban van most. Mellettem a közeli bokorban megszólalt a fülemile. Én hallgattam, és csak magamban gondoltam valamit.

…Talán az is felhallatszott az égig!