A győri ütközet emléke (1897)

Emléket emeltek a magyarok, azt leplezik le mai nap. Kinek? Az utolsó nemesi inszurrekciónak.

Nem a legnépszerűbb, hanem a legjobban elrágalmazott alakoknak a magyar történelemben.

A mai nemzedék egyszerűen nem tud róluk semmit. Vagy elfelejtette, vagy nem hallott róluk. De mi, a század első évtizedeiben serdültek, még emlékezünk azokra a gúnydalokra, amikkel a népajk derék vitézeink véráldozatát megjutalmazta: „Retirálj! Retirálj! Komáromig meg se állj!” S sokáig fenntartotta magát az a röpke szó, hogy „Kend az az Alvinczy?” (Mintha Alvinczy lett volna a nemesi inszurrekciónak a győri ütközetben a vezére.) Ma már csak tarokkozás közben mondják az osztónak, ha rossz blattokat vág fel a talonból, hogy „Kend az Alvinczy?”, hozzágondolva a többit.

A saját honfitársaik még jobban elócsárolták az emlékezetüket, mint az ellenségeik.

Nem a franciák, akikkel verekedtek, azok derék ellenségek voltak, azok felmagasztalták a magyar nemesi felkelő sereget: más, alattomos, hátból támadó, holtakon vitézkedő ellenségek voltak azok.

S a magyarban nagyon ki van fejlődve a csúfolódási ösztön. Ha mások a nemzete tipikus alakjait kifigurázzák, ő még tódít rajta. S ilyenek voltak az inszurgensek. Aki az volt, nem dicsekedett vele. Az apám is hadnagy volt az inszurrekcióban, a győri ütközetben is részt vett (mint vőlegény), sohasem beszélt róla. Dehogy mondta volna el, hogy az a nagy csorba a fringiája élén hogyan támadt. A jó barátai mondogatták el csipkelődve, hogy a csizmaszárába dugott frizőr-fésű mentette meg, amiről a francia golyója visszapattant. Hanem a kapitánya mellette esett el.

Nohát, ezen volt mit tréfálkozni ezelőtt hatvan esztendővel. Pedig hát az 1809-i győri ütközet nem volt szégyenletes futás, hanem naphosszat tartó derék küzdelme egy harcban nem gyakorlott, rendes katonaságtól nem támogatott, csupa nemesekből álló felkelő seregnek egy diadalhoz szokott, a világ legelső katonáiból álló francia ármádia ellenében: tele hőstettek, csoda-vitézségek epizódjaival, a nemesek dicső vezérjének, a nemesi inszurrekció megalkotójának, József nádornak személyes vezénylete mellett. A magyar sereget nem verték meg, egy ágyút, egy foglyot nem vesztett, az ütközet sorsa eldöntetlen maradt; amit bizonyított maga a csatatér, ahol kilencszáznyolcvanöt magyar nemes maradt halottan, sokkal több franciával együtt, s hogy a franciák nem voltak urai a csatamezőnek, azt ezek a halottak bizonyítják, akik harmincöt napon át ott hevertek a szentkirályi halmokon, az ég alatt, temetetlenül: midőn harmincöt nap múlva József nádor negyvennégy eszkadron nemesi inszurgens lovasság élén ugyanazon a csatatéren megjelent, ő temetteté el az otthagyott halottakat. Harmincöt napig vártak a hősök a nyugodalmas sírra, nyolcvannyolc esztendeig a sírkoszorúikra.

S még a győri ütközet után is a hadviselésben ritka diadalmas hadikalandokat végeztek a magyar iszurgensek, aminő volt Meskó alvezér dandárának keresztültörése az egész francia hadseregen, s egész ezredekben harcoltak vitézül a wagrami ütközetben.

De minderről nem tudott meg semmit se az ország, se a világ. Hírlapjaink még gyéren voltak akkor, nem is olvastattak. De nem is írtak erről.

Volt azonban egy történetírója a magyar inszurrekciónak, aki azt ragyogó tollával megírta, Kisfaludy Sándor, a fővezér, József nádor hadsegéde a háború alatt. Aki azokat a szép „Regéket” írta, melyeket úgy szeretett mindenki. De az igaz történetei, melyeket e műben összegyűjtött, még szebbek. Sohasem jelentek meg nyomtatásban.

Miért nem? Azért, mert volt egy nagyhatalom, mely erősebb a királyoknál, a pápánál: a cenzúra. A veres irón hatalmasabb a villámnál; a mennykő csak azt mondhatja: „meghalsz”; de a veres plajbász azt súgja: „nem születsz.”

Hatvan évig ott hevert Kisfaludy Sándornak ez a kézirata József nádor fenséges családjának levéltárában, ereklye gyanánt őrizve.

Ekkor írtam én egy regényt, mely a magyar inszurrekció történetével végződik, amihez én kútforrásul Kisfaludy kéziratát használhattam, fenséges tulajdonosa kegyeiből. Ugyanazt egyidejűleg egy bécsi német lap is közölte. De mikor végre a magyar inszurrekcióra került a sor, akkor az én bécsi szerkesztőm megkötötte magát: „ez nekünk nem kell”; das schmeckt uns, wie abgestandenes Zuckerwasser!”

Ha még paprikát mondott volna! De „áporodott cukros vizet.”

No, hát ez az állott cukros víz most egyszerre átalakult habzó pezsgővé.

Azoknak a sokáig temetetlen, még sokábbig koszorúzatlan hagyott nemes hősök ezerének sírja fölött emléket emelt a nemzeti kegyelet, s ez emlékre az első koszorút ugyanazon uralkodócsaládnak a trónhoz legközelebb álló tagja teszi le, amely uralkodócsaládnak egy dicső emlékű tagja, a király testvére ugyanazon helyen megvívta hősi csatáját.

Az a kegyelet, melynek szálló magvait a daliás ifjú főherceg e véráztatta földön elhinté, e hősök porából új babérok sarját fogja kihajtani az ő homlokára.

A győri ütközet hőseinek emlékoszlopánál megjelenő királyi családtagok nemcsak a múltak iránti tiszteletnek, de a jelenkor iránti szeretetnek is magas tanúbizonyságai. Jutalmuk legyen a jövő!

Most már alhattok nyugodtan, ti félreismert hősök!