A régi boldog újságírók

Úgy elmosolygok magamban rajtatok, ifjú pajtások!

Hogy töritek magatokat a közönség szolgálatában! Hogy verácsoltok a gáz mellett egész éjszakán át, lesitek a táviratot, füleltek a távordítóba, nyírjátok a kőnyomatút, nyaljátok a „logikai összefüggés”-t (műkifejezés amaz ostya számára, mellyel a cikkfoltokat egymáshoz ragasztják), reggel felé elpilledve rohantok a kávéházba, éhséget, szomjúságot és didergő undorgást elverni!

Szegény éjjel éhező fiúk!

Bezzeg mi, hajdani hírlaposok, este nyolc órakor már a vacsorálóasztalnál ültünk; egyetlenegy munkatárs maradt ez órán túl a szerkesztőségben, a külföldi szemlész, az bújta még a bécsi lapokat, no meg aztán a korrektor: pont kilenckor az elébbi is az asztal lábához verte a tollat (mert kopasz volt, a korrektor ellenben a hajához törülte, mert volt neki sok), a metrompás ott állt már a háta mögött, s húzta a könyöke alól a papírszeletet. Amint az óra a kilencet ütötte, az irodaszolga lecsavarta a gázt, sötét lett; nem írt többet senki fia egy betűt sem. A mi kilenc órán túl történt a világban, az nem történt meg a mai nap számára, várhatott másnapra.

S miért voltunk mi ilyen lusta pernahajderek?

Azért, mert „muszáj” volt! Így rendelték a felsőbb hatalmasságok. De kezdjük hátulról, hogy megfogható legyen a láncolat.

A legelső hatalom volt a vasút. Ez követelte, hogy a posta reggel hat órakor már ott legyen az udvarán, ha el akar menni a reggeli vonattal; ezzel összefüggésben megint a második nagyhatalom, a posta regulázta meg a hírlapokat azzal a rendelettel, hogy reggel öt órakor oda legyenek állítva a kapu alá (a Marczibányi-házba), csomagolva, marschroutánként szortírozva. Egy kollégánk az (Idők Tanúja) úgy segített magán, hogy a délutáni vonattal, a Bummelzuggal küldte szét a reggeli lapjait; mi azonban (Pesti Napló és A Hon) nagyobb teketóriát csináltunk vele: nekünk fél négyre ki legyen nyomva, összehajtva, címszalagozva, becsomagolva, targoncára téve. Valahány szám elkésik, a nyomdász annyi ezer forintot fizet a laptulajdonosnak. (Ez volt a harmadik hatalmasság.) Ezzel szemben aztán, hogy a saját hátát védje, a nyomdász (a negyedik hatalmasság) peremptorius dekrétummal kötelezé a szerkesztőséget, hogy az összes kéziratokat a mai számra esti kilenc óráig beszolgáltassa: hogy azt kiszedhessék, s a kefelevonattal pontban tíz órakor ott kopogtathassanak a rendőri palota II. emeletén, a 36., 37. és 38. számú hivatalszobák ajtaján.

Ott éjszakázott Pultz úr, Bányász úr és a Csehall úr. Minos, Aeacus és Rhadamanthus: a háromfejű sárkány. Ez volt azután az igazi hatalmasság: a cenzúra. Ezek rögtön munkába vették a kefelevonatot; veres plajbásszal jelezték meg, ami nem tetszett nekik benne, kék plajbásszal, ami nagyon nem tetszett.

Erre ti azt mondjátok, hogy micsoda erőltetett hülyeség ez már?

Dehogy is hülyeség!

A kék plajbászos olyan cikket jelez, aminek nem szabad napvilágot látni, maszlag, amit még bimbójában le kell forrázni; a veres plajbászos olyan dudva, aminek meg lehet engedni, hogy csak hadd menjen magba; s aztán utólag katonai törvényszék elé állítani az elkövetőjét. – Az elsőbb esetnél a lapot lefoglalják, a másodiknál hagyják veszedelmébe rohanni: a plajbászolás hivatalos titok.

A nyomdának várni kellett éjféli tizenkét óráig, hogy nem foglalják-e le a lapot? Ha tizenkét órakor nem toppan be a rendőrbiztos, egyenes kard az oldalán, fekete-sárga szalag a derekán, csókaorrú kalap a fején, akkor elkezd dolgozni a gőzgép.

Megtörtént azonban, hogy a krízis órái alatt megjelent a cenzor uniformis nélkül – csak úgy civilben, s jóakaratúlag figyelmeztette az „illetőt”, hogy komolyabb baj van a kefelevonatban: jó lesz ezt a kék plajbászos dolgot kivenni a lapból. – Ez az „illető” pedig nem a szerkesztő volt (mi a Svábhegyen laktunk meg a Margitszigeten), hanem a derék Urschitz, a faktor: egy jámbor, becsületes német ember, egy szót sem tudott magyarul. Ennek a feladata volt reperálni a főbenjáró bűnt. – Ennek is igen szépen ki volt találva a módja. A szedőszekrényben állandóul voltak kész szedések, apróbbak, nagyobbak, rövidáruk, válogatás szerint: buenos aires-i és cernagorai cikkek. Ezek közül egyet kimértek collstokkal, amelyik a diffikultált cikk helyét egy kis „spekk” hozzájárulásával kitöltötte, azt beillesztették a formába, s az új kefelevonatot a cenzor zsebébe dugták. A derék, jó ember elfogadta a reperatúrát, s ment vele haza.

Másnap aztán a szerkesztő maga is kíváncsi volt rá, hogy miféle változáson ment keresztül a vezércikke? Van-e vezércikk?

Semmi baj! Csak Budapest helyett Buenos Aires. De nem mindig ütött ki ilyen simán az anyagcsere.

Mivelhogy a cenzori hatalmasságon fölül volt még egy legfelsőbb hatalmasság a világon: maga a kormányzó úr.

A cenzoroknak még éjfél előtt föl kellett küldeni Budára az általuk átvizsgált lapokat. A kegyelmes úr addig le nem feküdt, míg azokat hegyéről tövére át nem nézte. – S ha még csak maga nézte volna át, de tartott maga mellett tapasztalt vén magyar írókat, akik tudnak a fehér sorokban olvasni, akik kitalálják a titkos intenciókat, a rejtett szójátékokat, a humorba burkolt ellenzéki szándékot, akik már ismerik az irodalmi tolvajnyelvet, s odatartják a kormányzó orra elé a fölfedezett merényletet; olyankor aztán a kegyelmes úr kegyetlen méregbe jön, kapja a nádpálcáját, vágtat alá Budáról a rendőrségbe, szétcsap a cenzorok között, lepocskondiázza őket, s kerget minden embert lapot lefoglalni. Ez esetben aztán még Urschitz úr sem tud a dolgon segíteni. A szerkesztőt fölráncigálják álmából: megérti a dolgot. Azzal fal felé fordul, és tovább aluszik. A lap fél oldalon jelenik meg.

Látjátok, kedves ifjú pajtásaim, ilyen kedélyes állapot volt az én időmben a hírlapírás. Élni akkor is keserves volt; de legalább nem volt muszáj éjjel is élni.

Akkor is sok szénát-szalmát össze kellett ennünk, de legalább a kérődzést végezték a méltóságos és kegyelmes urak.