|
A gáz
A
Nemzeti Színházat már a negyvenes években gázzal világították. Ez volt az
egyedüli légszeszvilágítás a fővárosban. Saját gázfőzője volt
ott azon a helyen, ahol most a színpadra bejárnak. Az itt termelt gáznak egy
kicsit áporodott savanyú káposztaszaga volt; de hát eltűrtük azt nemzeti
büszkeségből. Kívül az udvarban állt egy óriási vasmedence, amiben víz
állt. Ez kellett a gázfőzéshez.
A
szabadságharc alatt Hentzi bombái a Nemzeti Színházat is fölkeresték. Egy
százötven fontos ott csapott le a színház udvarán; de a magyarok Istene úgy
intézte, hogy a bomba éppen a víztartó medencébe bukjék bele, ahol a víz
megfojtotta. Ha egy ölnyivel odább esik, az egész színházat felgyújtja, porrá
égeti.
Aztán
következett az osztrák uralom. Az új gazdák behelyezkedtek a rommá dúlt két
városba. A Nemzeti Színház volt az egyetlen múzsatemplom, mely épen maradt. A
német színészeknek pedig hely kellett, ahol játszhassanak. A budai basa
felidézte magához a Nemzeti Színház igazgatóját, Simoncsicsot, aki a kormány
által volt kinevezve, s felszólítá, hogy a Nemzeti Színházat engedje át a német
színészeknek minden második napra. Simoncsics nem felelt rá semmit. Ekkor a
nagy potentát elkezdett vele alkudozni, hogy no, hát minden harmadnapra jusson
egy német előadás. Simoncsics ezt is hallatlanná tette. Ekkor aztán
keményen rászólt a hatalmas úr, hogy beszéljen hát, hányszor engedi át a német
színészeknek a Nemzeti Színházat hetenkint?
Erre
a jó öreg, zsíros szájú táblabíró, a maga budai német akcentusával így
válaszolt:
– Wenn i reden musz, so sag i
„ámól”, wenn i reden darf, so sag i „kámól”.
S maradt a
„kámól”. A Nemzeti Színház marad a magyaroknak. Hanem
a légszeszfőzést a saját konyháján csakhamar betiltották; amint a gázgyár
elkészült a kerepesi temető átellenében. Attól
fogva onnan kellett a gázt a színháznak bevásárolni.
Csakhogy a
gázgyárból még nem volt a színházhoz csővezeték. Azt elébb
a belvárosban kellett létrehozni.
Tehát ezen a hiányon akként
segítettek, hogy készítettek egy óriási kaucsuktömlőt, akkorát, mint egy
cethal. Azt megtöltötték légszesszel, s ezt a felfújt
szörnyeteget két ember a vállára kapta, s végigcepelte a városon. A gáz könnyű. A színháznál aztán a
tömlőből átpréselték a gázt a tartályba, s onnan bocsátották ki a
világító csövekbe.
Egyszer egy drámaíró valami
rémhosszú tragédiát bocsátott a színpadra; históriai darab volt, melynek az ötödik felvonása belenyúlt a tizenegy órába. Egyszer
rohan nagy rémülten Komlóssy úr, a gazda, a színfalak közé: „Urak, végezzék be
hamar a darabot, nincs már több, mint kétujjnyi gáz a tartályban, mindjárt
sötétben marad a színpad és a nézőtér”.
Nosza, rajta a jó Szentpétery, aki
mint kegyetlen apa ott várakozott a kulissza mögött a jelenetére, félretéve
elveit és haragját, berohant a színpadra, s nagy hirtelen összeadta a szerelmes
párt: „Minden el van felejtve, legyetek boldogok!” S azzal
eresztették le a kortinát.
Legjobban bámult ezen maga a
szerző, aki el nem tudta képzelni, hogy lett az
ő tragédiájából vígjáték? Holott annak a végén tömeges
gyilkosságoknak és öngyilkosságoknak kellett volna következni. A közönségnek így tetszett a darab jobban.
Mikor pedig valami háttérből
jövő világítást kellett kimesterkélni, akkor egy kisebb cápanagyságú
kaucsuktömlőt hoztak a színpadra, azt oda
helyezték el a primadonnák öltözője előtti tornácba: arra a
tömlőre egy színfaltoló ráült, s a saját testének súlyával nyomta ki a
napvilágul szolgáló gázt a csőbe.
Egyszer aztán az történt, hogy a
szokottnál súlyosabb legény ült rá a tömlőre: ezt a kaucsukcápa nem állta
ki, szétpukkant, a rajta ülő tritont bedobta a művésznők
szobájába a betört ajtón keresztül, s aztán keresztültörte a zsinórpadlást, a
színház palafödelét (most már ilyen volt), s betölté a robbanás hangjával az
egész várost.
Én akkor a színházzal
átellenben laktam, íróasztalomnál ültem, a nagy robbanásra az ablakomhoz ugrottam; s láttam, amint a színház
fődeléből emelkedik ki a fehér füstoszlop. Éppen
Shakespeare „Téli regéjét” adták, s abban a feleségem játszotta a szoborrá vált
királynét. – Soha ekkora ijedtséget! –
|