A Nemzeti Színház látogatói

A nézőtérnek a közepén volt a bejárat, s azt egy nehéz pokróckárpit takarta, melyet a belépőnek saját tehetségéből kellett félrehárítani: a kalucsnikat kinnhagyhatta az ajtóban, az esernyőt azonban jó volt magánál tartani: a botra pedig éppenséggel szükség volt, majd tetszésnyilvánítás, majd türelemfogyás tudtuladása végett.

A színház elég sötét: pedig még a mostani erkélysorozat nem létezik: de a félhomály részint onnan van, hogy a középső csillár égői nem gyújtatnak meg: az csak magas létráról eszközölhető akrobatai légtornászat útján: aztán meg attól a casinó-páholy látogatói mind megvakulnának; másrészt emeli a sötétséget a páholyoknak hajdan bíborvörös, később barnapiros burkolata (az olajlámpáktól és a hozzá támaszkodástól barna). Az első emeleten levő két szélső páholyt állandóan takarja egy shirtingponyva. Azok ott az udvari páholyok: azokban nem szokott ülni senki: ’48-ig egyért-másért, ’49 után pedig egyért is, másért is. Ahogy a régi magyarok szokták mondani: „tantum ita saltem sic” (új magyarul: „hát csak így meg amúgy”).

Az udvari páholy alatt azonban kitűnt a földszinti sarokpáholy azáltal, hogy az oldalán egy nagy zöld selyem ellenző volt kifeszítve: ami a proszcénium lámpás-sor szemkápráztató fényének az elhárítására szolgált. Ezt a kedvezményt meg kellett engedni a páholy tulajdonosának, aki nem volt csekélyebb szernélyiség, mint a Honderű szerkesztője, Petrichevich Horváth Lázár.

Az átelleni sarokpáholy törzsbérlője volt egy nagybirtokos öreg úr, aki csak alunni járt a színházba. Az egész felvonáson keresztül ott bóbiskolt szépségesen a karszékében, csak amikor a végjeleneteknél felhangzott a taps zaja, emelte föl fejét, s akkor aztán ő is tapsolt, mint aki legjobban élvezte a darabot Még az sem zavarta meg nyugodt szendergésében, hogy a szomszéd páholyban az előadás alatt a legélénkebb társalgás folyt. Az egy előkelő főúr tanyája volt, kinél a magas arisztokrácia nő és férfi tagjai szoktak estenkint találkozni, fesztelen diskurzust folytatva úgy, hogy a parterre közönség válogathatott benne, hogy azt hallgassa-e, amit a színpadon trécselnek, vagy azt, amit a páholyban parliroznak?

Az ajtó melletti földszinti páholyban, ellenkezőleg, Van Dyck ecsetére méltó jelenet volt látható minden este. Előkelő öreg asszonyság ült ott régi divatú öltözetben, fehér wuklikkal. Rosszul látott már, és nagyot hallott. A társalkodónője hallótülkön keresztül magyarázta neki, amit a színpadon beszélnek és cselekesznek. De azért soha egy előadást el nem mulasztott, s végig kivárta a darabot.

Az első emeleti nagy páholy volt a kaszinóé. Nem volt még akkor több egynél, hát nem kellett neki predikátum. Ott lehetett látni a főváros úri celebritásait (kettesével, hármasával a drámai előadásokon, teljes sorral az operában, drei mann hoch a balettben).

A második emeleti sorban voltak a színésznők páholyai: Hollóssy Kornéliának, Laborfalvy Rózának, külön mindegyiknek, a többieknek párjával; a jobb oldalon pedig volt a tudósok páholya. Ez mindig tele volt vén akadémikusokkal, de vendégjoggal jelentek meg benne az ifjabb írók is. Rendesen eljöttek az operai napokon. Nem azért, mintha az operát jobban szerették volna, mint a drámát, hanem azért, hogy az operai csinadratta-bummaratta alatt kedvére vitatkozhatott a tudós: nem zavarta vele a közönséget. Egyszer egy ilyen felbuzdult vita alkalmával, mely a trombiták a dobok működése alatt keletkezett, hirtelen, a karmesteri pálca egy intésére elhallgatott minden zeneszerszám, s a rögtöni szünet percében aláhangzott a tudósok páholyából egy ismeretes sztentori hang: „Juhász kutya!” Ami elég drasztikus befejezése egy irodalmi polémiának.

Mennyi női szépség az úri páholyokban. Az a szőke hajú rózsaarc a földszinti páholyban, aki hivatva volt, hogy egykor Andrássy Gyula gróf neje, s az Andrássyak anyja legyen, a Diana-alak Csekonicsné (még akkor nem grófnő), az a görög arcélű delnő, kihez Hiador írta ábrándos költeményeit (a hölgy nem is tudott róla), meg az a feltűnő kreol szépség, kinek kezét Petőfi megkérte a sok milliomos bankár apától. S az apa nem utasította el: azt mondta neki: nyerje meg a leánya szívét, ő beleegyezik. Petőfi nem, de egy híres államférfi nyerte azt el. Utódját mégis csaknem egy napon emlegetik Petőfiével. (Március 15–17.) Aztán a mindig magányosan, mindig gyászruhában látható halavány hölgy: két férje is volna, mégis özvegy, homlokán viseli gyászos végzetét. (Méreg!) Végül az A B C páholyban virágzó hármas virágszál, kik közül az egyiket, a legkinyíltabbat Lisznyay Kálmán, a palócköltő nevezi menyasszonyának; a legifjabb egykor a sportvilágban legjobban emlegetett grófné lesz, versenyistállók tulajdonosa. Aztán azok a nemzeti viseletben büszkélkedő matrónák: mintha az ősi termek ódon képrámáiból szálltak volna alá: közben egy-egy csintalan gyermekfej, göndör fürtökkel (nőegyletek elnökei manapság). Most is szemem előtt tündöklik ez a kép.