Régi gárda, régi gázsik
A szabadságharcnak vége volt.
A Nemzeti Színház tagjai innen-onnan
összeverődtek.
Az
opera legjobb erőivel fogyott meg. Schodelné falura ment gazdálkodni,
kivette haszonbérbe Nyáry Pál birtokát az elkobzó kormánytól: a birtok gazdáját
hatévi várfogságra s vagyonvesztésre ítélték. Norma sarlója, ezüstből,
drágakövekkel kirakva a múzeumba került. Hollóssy Kornélia, a nemzet csalogánya
elszerződött külföldre. Csak a kóristák maradtak meg.
A
drámából megmaradt a régi gárda, meg a népszínmű szereplői. A derék
Füredinek egy nap Bandi csikóst kellett játszani, másnap Nabukodonozort
énekelni. A jó öreg Szentpéterit is hallottam operába énekelni, Fra Diavolóban
játszotta az egyik rablót.
A
drámai színésznőkkel az történt, hogy a forradalom melegében valamennyi
mind férjhez ment. Elkezdte Laborfalvy Róza, utána Lendvayné, nagyhamar
Szilágyi Lilla, azután Szathmáryné: mindannyian szegény ördögöket választottak
férjül a Bohème világból. Becsületes, jámbor asszonyok lettek.
Bajza,
a forradalom alatti igazgató örülhetett, hogy élve elmenekülhetett. Helyette
kinevezték igazgatónak az öreg Simoncsics Jánost. Derék, becsületes, régimódi táblabíró
volt, akinek mindenhez érteni kell: még a színházigazgatáshoz is.
Dunántúli
kiejtése volt, amit megörökített abban a mondásában, melyet Szigeti Józsefnek
adott válaszul, midőn az előterjesztést tett neki a színháznál
mutatkozó bajok és hiányosságok felől; „Jobb is lesz ma, ha főhannak
maguk azza a szinészetyee.”
Persze,
hogy az lett volna a legradikálisabb megoldása a színházi bonyodalmaknak, ha a
színészek felhagytak volna a színészettel.
Hát addig is be kellett érni a
részletes reformmal.
Mi
a legelső paragrafusa a színházi reformoknak?
Hát
hisz azt mindenki tudja: a gázsileszállítás.
Új
szerződési év közeledtével összehívta Simoncsics a személyzetet.
Előtte feküdt az asztalán kiterítve a tagok gázsilistája. Aztán mondott
nekik a következő szavakon kezdődő nyájas üdvözletet:
–
Ki volt az a bolond, aki a maguk fizetéseit ilyen szörnyűséges magasra
fölrúgtatta?
A
befejezése pedig ekként hangzott: – Ezennel tudatom magukkal, hogy a jövő
esztendei gázsijukból húsz percent le fog húzattatni, akinek tetszik, a
kontraktust írja alá, akinek nem tetszik, elmehet.
Voltak
pedig e szörnyűséges magas fizetések a következők: Legmagasabb drámai
fizetése volt Jókainé Laborfalvy Rózának 3100 forint, száz forinttal több
(kitüntetésül), mint a másik két primadonnának, Lendvay Latkóczynénak és
Komlóssy Idának. Szathmáryné fizetése volt 2400 forint, Bulyovszkynéé 1800. De
ebbe már a ruhapénz is bele volt számítva. A férfiaknál legnagyobb fizetése
volt idősb Lendvay Mártonnak és Egressy Gábornak, 2400 forint; de ezeknek az
igazgatóság csináltatott jelmezt. Azután fokozatosan lefelé 2000, 1800,
Szigetinek, Fáncsinak s a kisebb félisteneknek. Az újabban fölvett tagoknak nem
volt rendes fizetésük; hanem azoknak napidíj adatott, ami a napi kiadások
rovatába íródott, a színház macskái után. Szerdahelyi Kálmán sokszor
tréfálózott később Munkácsy Flórával: „Mikor mi még a színház macskáival
voltunk egy gázsiban!”
Az
igazgatónak ez a redukciós ajánlata általános elszörnyedéssel fogadtatott a
művésztársaság részéről.
Fizetés redukció!
Mit tesz az ember ilyen esetben?
Elpanaszolja az ember a keserű
méltatlanságot az újságírónak. Az újságíró lelkes ember, pártul fogja az
üldözött művészetet, s ír egy hatalmas filippikát a gázsicsonkításban
sántikáló intendáns ellen.
S mit cselekszik erre az intendáns:
Megijed? Visszavonja az ukázt? Vagy replikát ír a hírlapi támadásra, a
megvédelmezi az elfoglalt álláspontját?
Dehogy cselekszi azt! Simoncsics
felhívatta magához az illető hírlap szerkesztőjét, s azt mondta neki:
„Hallja az úr, én nem disputálok holmi firkásszal, hanem ha még egyszer ellenem
rugódozni fog, én azt a fickót becsukatom.” S ezzel be volt fejezve az ügy.
Színészek,
színésznők szép engedelmesen aláírták a redukált gázsis kontraktusokat.
|