Színész honvédek, Egressy Gábor

No, de hát legyünk igazságos – prókátorok!

Hát nem elég nagylelkűség volt a hatalomra került osztrák kormányzattól, hogy a Nemzeti Színházat egyszerűen el nem konfiskálta a magyaroktól? Hogy beérte a húsz percent gázsilevonással?

Holott annyi ok és bűntanújel lett volna rá.

A Nemzeti Színház tagjai legelőször is azon kezdték, hogy mikor a nemzet pénzgyűjtést indított a honvédsereg felszerelésére s a magyar bankjegy-alapra, az egész keservesen összegyűjtött színészi nyugdíjalapjukat, mintegy húszezer forintot, letették a haza oltárára. Ahány krajcár, annyi falat kenyér!

Azután maguk is fegyvert ragadtak.

Már hallott valaha ember ilyen képtelenséget! Hogy a színész, aki hőst játszik, valósággal beálljon verekedő hősnek? Akinek a színpadi kardja se éllel, se heggyel nem bír, akinek a színházi puskája csak pukkan, de nem sebesít, aki maga csak tréfából hal meg –, kirohanjon a harcmezőre valóságos karddal, puskával hadakozni! Ilyesmi semmi nemzet krónikában nincs feljegyezve. A magyar színészek megtették ezt. Az ifjabb Lendvay Marci vitézül harcolt Klapka seregében mint kapitány, Egressy Béni, a zeneszerző, tüzértiszt colt, Egressy Ákos (Gábor fia) hadnagy, Feleki Miklós százados, Kőrösi Sándor hadbíró, Benkő tüzér, Gózon Antal tábori biztos, Komáromi hadnagy. És ezek mind szépen visszatértek a színpadra, mintha semmi sem történt volna, lemosták a puskaporfüstöt a képükről, más szemöldököt pingáltak a homlokukra, más szakállt ragasztottak az állukra, s a magas kormám azt sem kérdezte tőlük, hogy „Hol voltál, mikor az ég zörgött?”

Hány jeles hazafi kiegyezett volna Bachhal és Haynauval, húsz percent levonásra, ha lehetett volna!

Örüljünk, hogy élünk!

Hanem egy színésznek mégsem lehetett csak úgy simán kitörülközni. Ez volt Egressy Gábor: a Coriolán, a Bánk bán, III. Richárd, a Gritti személyesítője.

Ezt is rávitte a hazaszeretet bűne, hogy otthagyja a színpadot, s elmenjen igazi háborúban szerepelni.

Ott is a hős szerepét töltötte be. Kormánybiztos volt, szabadcsapat vezére; lelkesítő szónoka a harci lángra fogékony népgyülekezetnek.

– Nézze csak, komám, mondá a szegedi polgár, mikor a hős szónok lelkesítő beszéde vége felé hangját erőteljesen kifejtette: – várjon csak: most mingyárt meg fog halni! Ismerem már a szokását. Mikor így felcsapja a mondókáját, akkor nemsokára meg szokott halni. – Ez a mondás örök időkre fennmaradt minden későbbi szónokok számára: „Most mingyárt meg fog halni!”

A fegyverletétel után Egressy Gábor is kimenekült a magyar hadsereg maradványával Törökországba. Az ottani élményeit leírta, ki is adta egy kötetben. Hanem aztán őt is megszállta a honvágy: hazatérési engedélyért folyamodott. Kérvényét a banáti osztrák hadtest főparancsnokához, Hauslab tábornokhoz kellett intéznie. Annak a beleegyezése elég volt, hogy Törökországba kimenekült magyar harcosoknak a hazatérés megengedtessék. Csakhogy idebenn az a kitüntetés várt reájuk, hogy az osztrák hadseregbe közkatonáknak besoroztattak. Így lett Podmaniczky Frigyes báróból és Nedeczky Istvánból is közvitéz. (A magyar hadseregben századosok voltak.)

Ettől a sorstól Egressy Gábort meg kellett menteni.

A derék Szentpéteri (Petur bán és kedélyes táblabírák személyesítője) sógora volt Egressynek: ő ment fel Budára személyesen előterjeszteni a kormányzónak Egressy ügyét. Az öreg úr nem volt nagyon otthonos a német nyelvben, mégis csak előadta valahogy a kérelmét, támogatva azt azzal a tényállással, miszerint Egressy Gábor fia, Ákos, már úgyis szolgál, mint besorozott honvédtiszt az osztrák hadseregben, s az mégsem illenék, hogy a fiú mint káplár abriktolja az apját, mint közkatonát. A teljhatalmú úr kegyesen válaszolt rá: „Jól van, meglesz; hazajöhet, nem bántják: csak arra az egyre intem önt, hogy Hauslab tábornokot ne nevezgesse folyvást Haasenfusznak.” (Szentpéteri azt hitte, hogy ha már minden magyar szót németre kell fordítani, hát legyen a „láb”-ból is „fusz”.)

No, hát hazajöhetett Egressy Gábor bántatlanul.

Csakhogy itthon nem volt számára hely. A Nemzeti Színház költségvetése már be volt fejezve, felsőbb helyen jóváhagyva, abba egy szeget nem lehetett többé beverni. És így az első drámai hősszínésznek le kellett maradni a színpadról.

Ekkor aztán én elővettem egy ív papirost: magam megkezdtem az aláírást 25 forinttal, sorbajártam vele az ismerőseimet, felhívtam az egész országban létező művészetkedvelő honleányokat és honfiakat az adakozásra, s rövid időn összegyűlt annyi pénz, amennyi a magyar dráma legkiválóbb alakjának visszatérését az egyetlen Nemzeti Színház deszkáira lehetővé tette.

Mulatságos állapotok voltak ezek nagyon!