A népszínmű

Lászlóné eltávozása után a népszínmű új énekesnőt nyert: Hegedüsnét (Bodenburg Lina). Két esztendőn át kedvence volt a fővárosi közönségnek. Az az előkelő báj, amivel ő a népies alakokat fel tudta ékesíteni, valami új vonzerőt kölcsönzött e drámai válfajnak. Hegedüsné nemcsak játszani, de érezni is tudott.

A férje is színész volt, és költő. Mint színész, tragikai hős, mint költő, komoly drámák írója. Életírásában négy tragédiáját találom följegyezve; de az ötödik hiányzik, s a címére én sem emlékezem; pedig nagy hatású volt. Egy vakon született leány játssza benne a főszerepet, akinek a szemeit megoperálják, s aki látását visszanyeri a nyílt színpadon. A szerepet Komlóssy Ida adta, aki még akkor naiv kellemmel játszott. (Később a franciáktól tanult hamis szavalást és természetellenes gesztusokat.) Hegedüs Lajos a társaságban is kedvelt alak volt, vidám társalgó, jó cimbora. Csak egy hibája volt (de öreg!): az, hogy neki szólt az adomában fennmaradt párbeszéd a professzor és a diák között: „Azt hallom, hogy kend iszik.” – „Ha szomjazom.” – „De bort iszik.” – „Ha bort szomjazom.” – „De sokat iszik.” – „Ha sokat szomjazom.”

Ez volt az oka, hogy a bájos Hegedüsné csak két évig lehetett a pesti közönség kedvence. Meghalt.

S egy év alatt utána halt a férje is, és a kedves kis fiacskájuk.

Leírtam én ezt a történetet „Egy család tragédiája” cím alatt akkor mindjárt. Még ma is megtelt a két szemem könnyel, mikor ezt újra elolvastam.

Pedig csak azt írom le abban, ami megtörtént, ami valóság: nem tettem hozzá semmit.

De egyet kifelejtettem a vázlatból. Talán nem is felejtettem: nagyon közel volt még az esemény, hegedetlen a seb.

A kedves művésznő temetése napján ott láttunk sírni a koporsója fejénél egy daliás ifjú alakot; a hazafias arany fiatalság egyik ünnepelt vezérét. A virágkoszorúra hulló könnyei bizonyítják, hogy neki is halottja ez! Most már nem titkolá.

És hogy mennyire ideális lehetett e szívviszony, a rokon lelkek égi találkozása, azt bizonyítja egy olajfestmény, melyen Hegedüsné arcképe Telepi Károly művészecsetje által megörökítve az akkori év magyar divatjának jelmezében, a rokonszenvező fiatal főúr szobáját ékesíté. És mikor már hosszú évsorok után ez a daliás alak a magyar államférfiak által elérhető legmagasabb polcra küzdötte fel magát, mikor már előkelő hitvese, viruló családja volt, mikor termeiben a világ celebritásait fogadta, még akkor is ott volt e festmény az íróasztala fölött. Az arcképnek szabad volt mosolyogni, s nem kellett pirulni.

Hát ezt a legendát is csak az hiszi el, aki valósággal látta.

A népszínműre ez nagy csapás volt.

A nemzet csalogánya még akkor tízéves kisleány volt; Kölesi Lujzának hítták: s csak tizenhat évvel később ismerte meg a Nemzeti Színház, mint Blahánét.

Régi dolog, hogy a baj sohasem jár egyedül.

A hatalmon levő urak, kik a vármegyéknek új főispánokat adtak, a Nemzeti Színházat is ellátták új, alkalmatos vezetővel. Nem éppen a múzeumból választották a múmiák közül; hanem a helytartótanácsból. (Ami különben mindegy.)

Az új igazgató határozott ellensége volt a népszínműnek, az ő elnevezése szerint a „gatyás” daraboknak.

Hogy lehet elegáns közönség előtt egy szál gatyában megjelenni nyílt színpadon?

Mit szólnának hozzá a conteszek és baroneszek, ha az ő teaestélyeiken valaki egy gatyában toppanna be a szalonjukba?

De talán nem is tudják ez előkelő hölgyek, hogy mi az?

Hiszen csak nem olvashatták a conteszek és baroneszek valamennyien Tissot úrnak az elbeszélését, melyben leírja egy magyar betyárnak a viselt dolgait, aki végül a vetélytársával (egy gulyással) lóháton folytatott párbajban azt cselekszi, hogy „II plongea dans la poitrine de son adversaire son gatya ètincelant.” (Az ellenfele mellébe döfte szikrázó gatyáját.)

Hát ezért bizony ki kellett küszöbölni a népszínművet a Nemzeti Színházból. Akinek nincs becsületes öltözete, ne menjen úri társaságba!