Idegen szó a Nemzeti Színházban
IRA ALDRINGE
A legelső idegen szó, mely a
Nemzeti Színházban elhangzott, angol volt, az is egy szerecsen szájából jött
ki.
Akkoriban volt ez, amikor a híres észak-amerikai
írónő, Beecher Stowe asszony regénye izgalomba hozta az egész művelt
világot: „A Tamás bátya gunyhója.” Ez a regény volt a melegágya a nagy
világháborúnak, mely a szabad államok északi és déli része között lefolyt, s a
néger rabszolgák felszabadításával végződött. Népszerű volt ez
időben a fekete képű Cham-ivadék.
S ebből a fajból támadt a
leghíresebb színész, a Shakespeare-darabok személyesítője: Ira Aldridge.
A híre rég megelőzte jöttét: a
néger Rosciusnak nevezték.
Természetesen a legelső szerep,
melyben föllépett, Othello volt. Ezt az ő számára teremté a nagy brit
költő.
Csúnya volt! A pofája olyan rút,
mint az oroszláné. De hát az oroszlánnak is olyan csúfnak kell lenni, hogy
felséges legyen. Tehát a szerecsennek is, hogy szerecsennek ideális legyen.
Nagy feje volt, kiülő magas
homlokkal, duzzadt ajkai, széles válla, nagy mellkasa, herkulesi termete.
És aztán a hangja! Gyöngéd
suttogásában az oroszlán mormogása, kitöréseiben az oroszlán ordítása: de egész
szavalásában a magyarázó értelmiség. – Én abból, amit az angolok beszélnek, egy
szót meg nem tudok érteni; míg Aldridge-nek minden elmondott sorát úgy értettem, mintha
olvasnám. Tőle tudtam meg, hogy milyen szép az az angol nyelv: mennyi
erő, mennyi változatosság van annak a szavalatában! Talán csak a magyar
vetekedik vele.
Az ő Othellója ismertette meg
igazán Shakespeare remek alakját.
Azóta is láttam több Othellót, nagy
művészektől: magyaroktól, olaszoktól, németektől, kik szintén
remekeltek benne. De azok mindannyian mégis csak feketére festett Jáfet-ivadék
voltak: ez volt az igazi Cham-unoka: az afrikai nap alatt növekedett bisbariba
néger.
Most is emlékemben cseng minden szava attól a
gyöngéd szerelmes hívogatástól kezdve: „Come Desdemona”, egész addig a vérittas
hördülésig: „I have no wife!”
A többi játszótársak mind magyarul
beszéltek, csak ő maga beszélt angolul. S a közönség ezt
nem találta nevetségesnek.
Azután több mesterszerepében láttuk:
Lear királyban, Macbethben, Shylockban: ezekben már kendőzött arcszínnel. Itt
már a Jáfet és Semi faj sajátságait vette fel, s az is sikerült neki.
Aztán mikor a nagy klasszikus
tragédiák előadásának vége volt, akkor még megszerezte a közönség kedvéért
a műélvezetet egy ráadással. Előjött mint Mungó, a néger rabszolga,
csíkos mellényben, pantallonban, kezében pálinkáspalackkal; danolt néger
dalokat: „Opossum of the gum three”, táncolt néger táncot: ivott (igazi gint),
veszekedővé lett: „I will fight”; utoljára szerelmes nótát énekelt a
„rózsájához”. Olyan szeretetre méltó volt ebben az öngúnyoló valódi szerecsen
alakban.
Az italt egyébiránt nagyon szerette.
Öltözőasztalán ott állt mindig a palack, tele erős vörös borral.
(Játék végén már üres palack.) S az ivás
hatása meglátszott a játékán. A műértő szem megkülönböztethette, hogy
ez egypalackos előadás volt, ez meg kétpalackos.
Láttam tőle Macbethet kétszer
egymás után eljátszani.
Az első előadása csupa
tanulmány volt. Egy szörnyalak lelki küzdelmeinek emberi magyarázása. Mikor
kijön a meggyilkolt király hálószobájából: a feleségének mutatva a véres kezeit:
„That is a surry sight!” – Aztán az a megrettenés, mikor a díszlakomán a
pohárköszöntő alatt meglátja Banquo szellemét, s kiejti kezéből a
serleget. Végül a Macduffal kezdett párviadala, melynél megbénítja a karjai
erejét ellenfelének az a mondása, hogy őt nem szülte anya; ügyetlenül védi
magát, halálos sebet kap, akkor kiejti kezéből a kardot; dákosát rántja
elő, de már csak vaktában hadonász, nem is látja az ellenfelét,
kétségbeesetten szurkál a levegőbe, végre összeomlik; ennél
természetesebben egy koronás rémalak összetörését nem lehetett visszaadni.
Ez volt az egypalackos előadás.
A második Macbeth
alakításnál már észre lehetett venni a különböző művészi felfogást.
Itt a művész egy bőszült fenevadat játszott, aki a bűnével
dicsekszik, s a pokoltul sem ijed meg. A szegény Banquo ugyan sietett vissza a
föld alá, mert a fejéhez akarta vágni a billikomot. A végjelenetnél pedig,
ahelyett hogy a szerepbeli instrukciója szerint szépen halálra engedje magát
sebesíteni, nekirohant Macduffnak, s birokra kelt vele, s még megtörtént volna,
hogy ezúttal Macbeth gyűri le az ellenfelét. De szerencsére Macduffet
Szigeti Józsi személyesíté, aki nem engedi csúffá tenni a magyart: „de biz
engem csak nem gyűrsz le, adta szerecsenje!” S azzal ő is nyalábra
kapta, s úgy teremtette a földhöz a Macbethjét, hogy az csak ott maradt
elterülve. Úgy vitte el négy ember két kezénél, két lábánál fogva az
öltözőbe. Ez volt a kétpalackos előadás.
Rachel Félix, Toste, Ristori,
Lőwe
Rachel kisasszony (családi nevén
Félix) Franciaország legelső tragédája volt: sovány termet, hosszú arc,
fekete szemekkel. Játéka, szavalása klasszikus volt: hangja mély, csengő,
nagy terjedelmű, minden modulációra
idomult; egyszerűség, igazság volt a művészetében. Nem láttunk nála
betanult pózokat, nem hallottunk hatásra számított hangkitöréseket: minden olyan természetes
volt az előadásában, de nem naturalisztikus.1
A francia
klasszikus darabokban játszott. Láttunk tőle Horatiusokat, melyben hírhedett szerepe volt, a
kedvesét megölő bátya megátkozásával, a modern szerepek közül Lecouvreur
Adrienne-et, melyben (még emlékezem rá) úgy hal meg a végjelenetben, hogy a
halála után nyitva maradnak azok a nagy szemei, s kőmereven néznek maguk
elé. (Ez az egy volt realisztikus fogás.)
Rachel már teljes jól szervezett
társaságot hozott magával, művészei elsőrendű tehetségek voltak;
köztük a nővére, Félix Rebeka, aki szebb volt a nénjénél, s igen szépen
játszott és szavalt. Ezeknél is jól meg lehetett
érteni az egész francia szöveget.
Rachel egész élete végéig tagja volt
a Comédie Française-nek: monográfiáját a franciák legelső esztétikusa,
Jules Janin írta meg, szép fényképekkel illusztrálva,
egy vastag kötetben. Udvarlói közé királyi hercegeket
számított.
A Nemzeti Színház előkelő
művésznői és művészei testületileg tettek látogatást a
világhírű francia dívánál, ki magyar pályatársait
a legszívesebben fogadta. Azok mind tudtak franciául, a társalgás fesztelenül
folyt. Ekkor bejött a szobába Rachel húga, Rebeka kisasszony nagy sietve, s
arra a két művésznő elkezdett egymás közt németül beszélni: mégpedig
azzal a jól ismert keleties akcentussal. Hogy ezt nem a tisztelgő magyar pályatársak kedvéért tették, azt bizonyítá az
értekezés tárgya: a tegnapi pénztári kimutatásról volt szó, melyben lényeges
differencia mutatkozott: „fünef Gulden”. – Franciaország első
művésznője, a tragédia királynője a Sulamithok nemzetéből
való volt.
Rachel azzal viszonozta a magyar
művésztársak hódolatát, hogy felkérte a Nemzeti Színház igazgatóságát,
játszassa el Lecouvreur Adrienne-et még az ő ittléte alatt a magyar
művészekkel.
És harmadnapra a
francia előadás után előadták ugyanazt a Lecouvreur Adrienne-et
ugyanazon a színpadon magyarul, Jókainéval a címszerepben.
Ugyan
merné-e ezt produkálni egy mai világbeli direktor?
…Azután
láttunk egy másik francia színtársulatot, madame Tostée-val. Ez már
vígjátékokat adott, amiknek énekkel ellátott faját „vaudeville”-nek hítták.
Kiváló volt közöttük a „Szamártej”. Igen decens, könnyűvérű, de
illedemes darabok voltak. Szépen játszottak. Egy szót sem értettem belőle.
Ezek
már káros nyomokat hagytak maguk után. Egy fiatal drámai színésznőnk,
elsőrendű tehetség, aki ez ideig semmi más kifogást nem engedett
tenni a művészetében, mint hogy egy kicsit énekelt (de hát melyik naiva nem
énekel?), a Tostée-benyomás alatt azt vette a fejébe, hogy ő ezentúl nem
fog énekelni, hanem hadarni, sebesen, egyhangúlag, ahogy a franciák kozíroznak,
bavardíroznak, hangsúlyozás, akcentuálás nélkül, a mondat végét meghúzva, sebes
mozdulatokkal megelőzve a szöveget. Ez valami új metódus volt. Közönség és
színészek sohasem tudták megszokni; hanem a hírlapíró egekig magasztalta érte.
Azután
láttunk még olaszokat is a Nemzeti Színházban, Ristori társaságát. Azok is
kitűnő művészek voltak: különösen világhírű primadonnájuk,
kinek arcképét itt Pesten meg is örökítették kőrajzban, mint „Mirrhát”.
(Ki a mítosz szerint Afrodité istennő ellen fellázadva, ettől azzal
büntették meg, hogy a saját apjába lett szerelmes.)
A
magyar drámai művészgárda azonban kiállhatta az olasszal az
összehasonlítást.
Mindenféle
nemzet művészének szabad volt a magyar nemzeti színpadon a hangját
zengedeztetni, csak a németnek nem. Pedig a bécsi Burgszínháznak akkor
ragyogtak a legfényesebb művészcsillagai, akiket a pestiek is nagyra becsültek.
De hát „tiltják törvényeink”. A nemzeti színpadon német szónak nem lehet
elhangzani.
Egyszer
aztán azt fundálták ki, hogy írtak egy darabot, melynek a hőse
elejétől végig néma: csak az utolsó jelenetben, mely drasztikus hatásban
minden lehetőt felülmúl, a rettegés, az indulatroham csodatétele alatt
nyeri vissza a szavát egyetlen kitörő kiáltásra. Ezt a szerepet játszotta
Lőwe: a Burgszínház elsőrendű hőstragikusa.
No,
hát ebben a néma szerepben szabad volt a német múzsa felkentjének is a magyar
nemzeti színpadon megjelenni. Meghatóan játszott. Ha az ajka nem beszélt, mégis
mindent elmondott az arcával, a szemeivel, minden mozdulatával. A közönség
ihlettel hallgatta a néma beszédét. S mikor végül visszatér ajkaira a
beszédhang ez egyetlen szóban: „Vater!”, akkor olyan tapsvihar tört ki erre az
egyetlen német szóra, aminő deklamatórius előadást nem követett soha.
Előadás
után a magyar színészek díszlakomát rendeztek a bécsi kolléga tiszteletére, s a
felköszöntővel Szerdahelyit bízták meg (az idősebbet), aki a
feladatnak tökéletesen megfelelt; tósztja e két mondatból állt: „Herr von
Lőwe, én meg vagyok lőve!”
|