Művészetpótlók
A
dráma elég magas színvonalon állt a Nemzeti Színháznál a régi idóően; de
biz az előadásokat nemigen látogatták. Miért is lett volna a pesti közönség buzgóbb, mint a párizsi? Ott is
üres padok előtt adták a Comédie Française klasszikus darabjait. A
kiállítás is szegényes volt: kevés új darab; új tag még kevesebb. Olyan fiatal
tehetségnek, mint Bulyovszkyné, idegen nemzet színpadjára kellett vándorolnia;
itthon nem játszhatott egyebet, mint Eszter és Dávidban, Jól őrzött
leányban szubrettszerepeket. Ambíciója menti, sikere igazolja eltávozását.
Hanem akkor nagyon keseregtünk miatta.
Az operánál volt néhány tehetséges
tag, leginkább az olasz énekesek: Mazzi, Ceresa s az óriás hangú Reina. (Ez
magyarul énekelt: hatalmas hangerőt fejtett ki Nabuccóban, Don
Sebastianban. Egyszer azonban olaszul is hallottam énekelni: Albonival adták a
Sevillai borbélyt. Reina volt Figaró. Ez volt aztán az igazi!)
Balett is volt. De milyen? A
primabalerina, Kurz kisasszony, tökéletes halálfejű hölgy volt. Csak a
„Szerelmes ördög”-ben remekelt, annak elég szép volt. A balettkar pedig
nyugodjék békével. Mi volt az a mostani pesti színházak szépségkiállításához
képest! Nem volt ám még akkor annyi bankár Pesten, mint most.
Hát csak hozzá kellett folyamodni
mindenféle pótművészethez, amivel a közönséget becsalogassuk.
Elhozattuk Tom Pouce-t (Hüvelyk
Tamás), a világ legkisebb törpéjét; én magam verseket is írtam hozzá. Az is
dicsőség: legkisebb művésznek lenni.
Bemutattuk a közönségnek a féllábú
táncost, Dantonellót. Az egyik lába combtőben amputálva volt, s a
megmaradt lábával olyan balettet táncolt, mint egy Vestris. Táncával még
iskolát is csinált. A bécsi udvari bálban egy főtiszt (magyar mágnás), fél
lábát felkötve, utánozta az olasz művész egylábú táncát a legmagasabb
uraságok gyönyörködtetésére.
Láttunk ellenben kéz nélküli
piktort, kinek két karja hiányzott, s a lábával festett gyorsművészettel
arcképeket a színpadon.
Sőt, igen jól emlékszem a
majomszínészre: Klischniggre, ki „Jokó, a szent-domingói majom”-ban remekül
játszotta a hű orangutángot. Úgy
megvakarni a lába öreg ujjával a füle tövét, ahogy ő tudta, ezt nem
csinálhatnák utána a mi művészeink.
Túltett még ezen is a kaucsuk ember:
akit a színpadon összevissza kötöztek egy karszékhez, s valamennyi
kötelékből ki tudott bújni. Ennek a számára nem értünk
rá darabot írni.
Annál inkább megénekeltük a szép
Nadejdát, az orosz groteszk táncosnőt, aki azt
igazán megérdemelte.
Felvonásközökben előugrattuk a
karzati közönség kedvenceit, Tóth Somát és Ötvös Borcsát, akik kedélyes tót
táncot lejtettek el, megújráztatva: bocskorban. Az
szalonképes volt.
Ellenben kitartó művészi
élvezetet nyújtottunk a közönségnek a székely művész, Nagy Jakab
tilinkóversenyében, aki egy pirinyó kis hangszeren, mely nem nagyobb egy
szivarnál, a legcsodálatosabb nótákat tudta elfütyörészni. Ennek az arcképét is kiadtuk az újságban.
Aztán Reményi Edét is
meghegedültettük: a „Repülj fecském” meg a „Velencei
karnevál” sok komor drámai estét megaranyozott. A ködfátyolképek is helyet
foglaltak a heti rendben, amiket vonósnégyes igyekezett magyarázni.
Különös
ünnepnapjai voltak végre a Nemzeti Színháznak, amelyeken hírhedett
szemfényvesztők ragyogtatták mutatványaikat. Azok között leghíresebb volt Bosko,
törzs nélküli kisasszonyával, sokáig fennmaradt utána a repülő szó:
„Spiriti miei ubbedite!” Herrman bűvész hagyta itt a „noch ein
Sträusschen” emlékét, Kratki Baschik, a perzsa sah bűvésze ellenben
hajmeresztő mutatványokat követett el éles késekkel és maga ellen elsütögetett pisztolyokkal. De mindannyinak a hírét
elhomályosítá a francia Levieux Galuchet, a maga hipnotizált alvabeszélő
kisasszonyával, aki kitalálta, hogy a páholyban ülő urak és úrhölgyek mit
rejtegetnek a markukban; a művész az orkhesztrumot áthidaló dobogón át
lejárt a közönség közé, csodákat mutogatni, úgyhogy a művész és a
nézők között a legkedélyesebb összjáték fejlődött ki, elmés
párbeszéddel fűszerezve.
Ilyenformán a Nemzeti
Színház csaknem megközelítette már azt a
hivatása szerinti végcélt, amiért azt a haza bölcsei létrehozták: úgy, hogy az
igazgatónak az a fenomenális ötlete is megvalósítható volt, hogy egy estére az
egész színházat, a színpadot és nézőtért egy pódiummal egyenlősítve,
párizsi mintára nagyszerű álarcos operabált rendezhetett benne. A lapok égig dicsérték érte.
|