Versenytársak

A magyar művészetnek hajdanában sok mindenfélével kellett megküzdenie: igazgatói elmék fogyatékossága, közönség langyossága mellett még a versenytársakkal is.

Ezek között a legvaskosabb ellenfél volt eleinte a pesti német színház, ahol kitűnő művésztársaság működött, mely drámai szakmában is elsőrendű tehetségekkel kérkedett, aztán volt neki egy specialitása, a német bohózat. Ezt nem lehetett tőle elsajátítani. Nestroy Lumpáci Vagabundusa, Tyll Eulenspiegele dominált a pesti publikum ízlése felett, s el kell ismerni, hogy az előbbi bohózatnak tökéletes is volt: örökké fennmarad belőle a három jómadár egyikének az a mondása: „Nem érti azt kend: a kocsma csak kocsma.”

A Nemzeti Színház művészi értékében egy évtized alatt utolérte, sőt túlhaladta a német színházat.

A mi színészeink nemes vetélkedést tanúsítottak a német pályatársakkal szemben. Így például, mikor egy hírhedett francia népdráma Párizsban a deszkákra került: „Mari, egy anya a népből” volt a címe: azt a pesti magyar színpadon már egy hét múlva előadták; a színészek két nap alatt betanulták. Laborfalvy Rózával, Egressy Gáborral a főszerepekben: s ezzel messze megelőzték a német színházat.

Azután felvirradt a népszínmű hajnala, ami győzelmet jelentett a német „posse” fölött. Szigligeti elfeledteté Nestroyt. Mikor aztán a német színház monumentális épülete egy éjjel leégett: a német múzsa végképpen elzüllött, nem is tudott többé összeszedkőzni, minden magasabb protekció dacára. Sem az úgynevezett „Árnyékszínházban” (a nagy piacon: most Erzsébet tér), sem a gyapjú utcai színházban nem tudta a közönséget visszahódítani középszerű művészi erőivel.

Mikor aztán mindenféle fátum, haláleset, igazgatói korlátolt ész a Nemzeti Színházat megkönnyebbítette a népszínműtől, akkor már nem volt „kivel” versenyezni; de nem volt „kinek”.

A nemzeti művészet maga maradt, „mint a görög az üres boltban”.

Ekkor támadt végre az igazgatói koponyákban egy mentő eszme! Egy korszakalkotó gondolat! Az ember alig hinné, ha meg nem érte volna.

Behozatott a Nemzeti Színházba az „operette”.

Valami összeolvasztott korinthi érc a vígjátékból, operából, bohózatból.

Eleinte nagyon szerény volt a fellépése: „Eljegyzés lámpafénynél” – „Férj az ajtó előtt”. – Ezek olyan illedelmes darabok voltak, hogy azokat még a mamák is végignézhették. Minthogy pedig operette-társulatunk nem volt, kisajátítottunk egy-két tagot a drámától és az operától, akiknek ott kevesebb dolguk volt, s csináltunk belőlük operette-énekeseket. Szerdahelyi Kálmán, ki az én történelmi drámáimban hős vezért, szavaló költőt személyesített, énekelte a szép kuplét: „Mit mond majd Márton nagybátya, kisírt szemed ha meglátja?” Aztán meg azt, hogy: „Ducroquet Flórián nevem, nem kell nekem magam dicsérni”. És a többi.

És ezzel, íme, vissza lett hódítva a magasabb régiók érdeklődése az egyetlen magyar színház iránt. Az operette telt házakat csinált: a nemzeti kaszinóban ez volt a röpke mondás, ha két úr összejött: „Mit mond majd Márton nagybátya”.

Hanem hát ilyen háládatlan a világ! Ilyen igazságtalan a sors! Mikor már ilyen szépen megvetettük az alapját a Nemzeti Színháznál az operette-nek, akkor egyszerre nyakunkra jött a konkurencia. Most már nem is a német, hanem a magyar. A saját vérünkből való vér! Túllicitáltak bennünket.

Előbb a budai alagút szájánál ütötte föl a sátorát „Hazafiság a Nemzetiségnek” felirattal a versenyző Terpszükhoré vagy Erató (vagy kinek híjják a sok közül?) egy nagy bolond pajtában, ahol a nagy tragikai művész, Molnár György vezérlete alatt csődítette át a lánchídon a pesti publikumot a „Dunanan apó és fia” minden este. Nem! A mi művésznőink nem tudták ilyen magasra felemelni a – tehetségüket, mint ezek itt a „Moulin Rouge”-t is megpirító kánkánban!

Mikor aztán a hazafiságot nemzetiségestől együtt elvitte a nyakunkról az – angyal (igazán angyal volt), akkor meg ide épített az István tér közepére egy vidéki színigazgató (Miklósi) egy fa amfiteátrumot, s onnan operettezett bennünket agyon.

Háládatlan volnék, ha meg nem vallanám, hogy magam is nagyon jól mulattam a „Háromcsőrű kacsáján”. Biz ezzel a mi „Zöld ördögünk” nem versenyezhetett.

Utoljára mégis csak az olympi gondviselés vezetett bennünket vissza az igazi útra. Előtámadt Blaháné.

…De már itt be kell rekesztenem a „régiekről” írott emlékeimet; mert Blaháné az örökké újnak és fiatalnak a képviselője.

…Még csak egy befejező cikket fogok idesorozni, de abban már több lesz a politika, mint a művészet.