Főúri előadások
–
Tüneményes idők járnak! – Azt mondja egy poéta a versében.
A
magyar nemzet egyszerre csak felvette az ősi ruházatot. Frakk, cilinder,
bugyogó a lomtárba került: dolmány, mente, kacagány, boglárral, zsinórral,
paszománnyal ékes díszíté az úri népet, hozzá darutollas süveg, kócsagos
kucsma, sarkantyús csizma, a kézben fokos vagy csáti bot. A hölgyek fején
tarajos, rezgős főkötő, a hajadonokén pántlikás párta. Jaj, de
szépek voltunk benne.
Csak
egy kiegészítő része hiányzott az ősi viseletnek: a „kard”. – Hát
bizony, kardot viselni nem volt szabad a magyarnak – a civilnek.
A
Pesten lakó főurak, Károlyi, Zichy, Csekonics grófok, megnyitották a
szezonban fényes termeiket, s azokban összegyűjték a születési és szellemi
előkelőségeket, mágnásokat, írókat és művészeket: katonatiszt,
hivatalnok nem vegyült közéjük.
Egy
ilyen összejövetel alkalmával pattant ki egy nagy hatású eszme, mint a
villanyszikra: egy főúri előadás terve. A magyar előkelő
társaság a színpadon bemutatva.
Megvolt
hozzá az etikai alap, amit még a politika sem ingathatott meg.
A
múlt év mostohán folyt le Horvátországra nézve. Nem volt termés, a köznépet
éhínség fenyegette.
A
nemes magyar szívhez méltó volt a felbuzdulás: „Segítsünk szűkölködő
horvát testvéreinken!”
Ennek
a legsikeresebb módja egy színpadi előadás, főúri szereplőkkel.
A
hatalomnak nem lehetett ehhez az engedélyt megtagadni.
Egész
színdarabot tanultak be előkelő mágnás hölgyek és ifjú lovagok. Mások
magyar népdalok éneklésére vállalkoztak. Balladákat szavaltunk horvát
hősök dicsőítésével. De a fő vonzóerejét a színpadi
előadásnak a végső jelenetre tartott élőkép-csoportozat képezte.
Ez azt a históriai jelenetet mutatta be, amidőn Zrínyi Miklós Szigetvár
ostroma előtt megesküdteti a várvédő hősöket, hölgyeik
jelenlétében, hogy a várat végső csepp vérükig védelmezni fogják.
Az
egész tabló művészien volt rendezve. Kétoldalt a hölgyek: a Csekonics,
Károlyi, Korniss, Batthyányi, Orczy, Zichy, Odescalchy családok szépségei,
büszke matrónák és bájos hajadonok pompás magyar díszjelmezekben, középen a
halálesküt tevő férfiak csoportja: legelöl gróf Zichy Manó és báró
Podmaniczky Frigyes: körülöttük, mögöttük egész falanxa a magyar
főűri új nemzedéknek. Mind ott voltak. Egy sem maradt el. Valamennyi
viselte a korhű öltözetet, melyen ragyogott a dicsekedő ősi
pompa. És valamennyinek a kezében ragyogott a kihúzott kard.
Oh,
be rettenetes szép látvány az a kihúzott kard!
A
magyar közönség már több mint tíz esztendő óta nem látott magyar férfi
kezében kihúzott kardot! Kardot, mely az égre emelkedik, s hegyéből a hazaszeretet
szikráit látja pattogni, aki látni tud! Néma volt ez a kép, de mégis mindent
elmondott.
Mennyi
mindent elmondott! Hogy a magyar főúri rend nem a hatalom baldachinja
alatt, hanem a haza oltára körül csoportosul! Nagy nemzetének élén törekszik előre!
Hogy azt a magasra emelt zászlót minden erejével kész megvédelmezni!
Ezt
a képet soha el nem fogják felejteni, akik élő szemmel látták.
A
főúri előadást több estén meg kellett ismételni, magasra fölemelt
árak mellett. Szűkölködő horvát testvéreink javára rengeteg pénz
összegyűlt belőle.
De
a magyaroknak még több maradt. Egy
nagy kivívott politikai siker.
A beszéd el volt tiltva: – de a tett
sikerült.
A Budán székelő hatalmas úr azt
mondá erre:
– Das war eine feingesponnene
Intrigue.
Talán igaza volt.
Magyarországnak
szüksége volt Horvátország rokonszenvére, s ezt a főúri előadások a
Nemzeti Színházban megszerezték.
|