A sajtó és a cenzúra Magyarországon (1866)

I.

Azt már minden ember tudja, hogy a sajtó a hatodik nagyhatalom Európában.

És ennek a hatodik nagyhatalomnak igen jó volna a dolga, ha még egy hetedik európai nagyhatalom is nem volna: a cenzúra.

Az összes európai Pentarchia valamennyi háborújában nem pusztított el annyi halandó embert ágyú, kard és gyútűs puska, mint amennyi halandó elmeszülöttét leölte a hatodik nagyhatalomnak a hetedik nagyhatalom veres plajbásza: ő lévén természetesen az erősebb.

Az idő azonban nagy ellensége az erőnek, s talál ki megrontására valamit. A cenzúrának is kezd nehéz helyzete lenni a sajtó ellenében, s igen természetesen egymásból folyó okoknál fogva.

Mi célra találták fel az állambölcsek a cenzúrát? Arra a célra, hogy egyik ember ne tudja meg, miről gondolkozik a másik? Hogy az államok sorsait intéző kezeknek hibái nyilvánosságra ne hozattassanak; hogy az uralkodók fennkölt kedélyét ne háborgassák nyughatatlan panaszkodók, akiknek egyéb dolguk nincs, mint azt jegyezgetni fel, ami bajnak látszik.

Az eszköz igaz, hogy célszerű volt, bár magát a célt nem mondhatjuk szentnek. Hanem ennek már most kezd a hatályossága enyészni. A találmányok százada megélénkíti a nemzetek kölcsönös érintkezését. Vasutak épültek minden irányban, az embereket nem lehet országonként fogva tartani, s egyik országban kibeszélik azt, amit a másikban torokba fojtottak. Akit otthon elhallgattatnak, elmegy a szomszédba panaszainak betűket adni. A saját hibáit, bajait, veszedelmeit, tévedéseit minden kormány nyomtatva olvashatja a többi nagy- és kishatalom sajtójában, semmi titokban nem maradhat, a hírt megfogni nem lehet többé, s ha néhány évig mesterségesen eltitkolhatták is a legfőbbek előtt a nép hangulatát, a financiák állapotját, egy-egy katasztrófa azután annál világosabban napfényre hozta mindazokat.

S ha egy kormány abban találta bölcsességét, hogy minden beleszólástól eltiltotta a sajtót, az arra támadt általános elhallgatásban, végre maga is oly rosszul kezdte érezni magát, hogy elvégre a kormány orgánumai könyörögtek a sajtónak, hogy beszéljen már valamiről, hadd lehessen rá – cáfolatot adni.

Hogy haladunk a sajtó és a cenzúra közötti dualizmus küzdelmében, azt szerény magyarországi irodalmi állapotunk is tanúsítja.

Kétségtelenül nagy időnek kellett lefolyni attól fogva, midőn a magyarországi sajtó szabadelvű bajnokainak a konstitucionalizmus eszméi mellett történt fellépésükért a vérpadról gördültek alá ősz és ifjú fejeik – egész mostanig, midőn egy kormány, mely elveinket nem osztja, azokat mégis kihallgatni kész; – midőn egy író megkísérti egy értekezéssel kocogtatni be a sajtóhatósághoz, mely magáról a cenzúráról van írva.

Pedig azon ősz és szőke fürtű fejek, melyek hetven év előtt egy szabadságtól lángoló életre kapták meg a kettészakított deleaturt, nem vétettek többet, mint utódaik; sőt műveikből, minők a „Manch Hermaeon”, mai nap alig mernénk idézeteket közölni, attól tartva, hogy a veres plajbászt nem a cenzúra venné használatba, hanem a magyar olvasó.

Akkor az igaz, hogy radicaliter ki lett gyógyítva a magyar irodalom abból a kedvéből, hogy szabadelvűséggel, politikával vesződjék, sőt egyáltalában a magyar ember abból a hajlandóságból, hogy irodalomra vesse a fejét, s még három évtized múlva is elveszett fiúként siratták meg azt a rokonok, aki arra vetemedett, hogy eszméit nyomtatásban mutassa be, s egy később köztiszteletre emelt írónkat első irodalmi fellépte után a tekintélyes családfő e szókkal dorgálta meg: „Szerencsétlen? Még olyan ember lesz belőled, mint a vak Kölcsey!”

A cenzúra ezidőn túl szigorú volt, sőt több, mint szigorú: skrupulózus; többnyire egyházi férfiak kezelték, később kormányszéki hivatalnokok.

A szigort motiválták félhivatalos mesékkel. Beszélték, hogy itt meg itt egy főtanodában (ahányszor hallottam, annyiféle helyet mondtak), a jakobinus eszmék befolyása alatt fiatal tanulók a párisi rémjelenetekből drámát írtak, azt elő is adták, sőt azt, ki XVI. Lajost képviselte, nyílt szcénában le is fejezték, vérrel töltött hólyag képezvén a levágott fejet. A mese ízetlen, csak azért hoztam fel, hogy ilyen indokokat kerestek arra, hogy Magyarországon a jakobinizmus elfojtásának ürügye alatt minden politikai sajtómozgalomnak gyökerét szeljék.

Ezt a célt el is érték – egy időre. A II. József uralkodása utolsó éveiben fellobbant nemzeti lelkesedés lángja annak utolsó szikráiban hamu alá lőn temetve. Az utolsó szikrák voltak a nemzet írói, s a hamu az osztrák várak börtöneinek falai, mikbe Kazinczy, Verseghy, Batsányi, Szentjóbi Szabó s a többiek eltakartattak.

Az akkori Thugut-féle minisztérium azt hitte (vannak még most is hitrokonai), hogy ha ezt a maroknyi írói társaságot elnémítja, azáltal megállíthatja a világtörténet szellemének röptét. A csak alig keletkezett magyar folyóiratok a Magyar Múzsa, a Magyar Múzeum, az Orpheus, az Uránia, Mindenes Gyűjtemény egymás után megszűntek; az írók, kényszerülve vagy önként, elhallgattak; a nyelvművelő társaságok egyszerűen be lettek tiltva, s a múlt század végéig aztán valódi halotti csend és kísérteties űr vette körül az osztrák kormányférfiakat, hogy olyan tökéletesen jól érezhették magukat benne, mint – akár egy kriptában.

Hogy miből éltek meg azon idő alatt a cenzorok? Az előttem titok, hacsak másfelől valami egyéb mesterséget is nem űztek.

Ah, egy cenzor a Schmerling-korszak alatt, az már respektust érdemel. Az megszolgálta a kenyerét. Reggeltől estig hírlapot olvasni. Az általános sajtórendszabályokon kívül még nyolcszázhetvenhét specifikus rendeletet fejében tartani: minő tárgyról, mikor, kinek számára, hogyan szabad? S egyáltalában szabad-e írni? Gonosz élclapok tréfáiból a lappangó célzatokat ügyesen kézre keríteni, éjfél utáni egy óráig feneketlen hírlapi ingoványokon keresztülgázolni; minden percben rettegni, hogy a nagy sietségben nem maradt-e valami észrevétlenül, amit holnap a buzgó X. úr vagy Y. úr a kávéházban majd felfedez, s szalad vele a felsőbb hatósághoz, s lesz érte dorgálás vagy egyéb is. (Mert tudni kell, hogy vannak, kik még a cenzúrát is szuperrevideálják és denunciálják, e genre-t is fogjuk ismertetni később); azután sorokat, pásztákat, egész mesgyéket kijelölni, azokat a nyomdába visszaküldeni, a kijavított példányt visszavárni, a kiigazítottal összehasonlítani, s mindezt az éjfél és a hajnal közötti órákban: én igazán nem tudom, hogy mikor szokott a sajtóhatóság aludni: vagy a Gondviselés szemei nem ismerik az álmot?

A század első felében ily űzött mártírjai a társadalomnak még nem voltak. Ritkán került ki a nyekergő kézinyomdák alól új könyv magyar nyelven: azok többnyire csak kalendáriumot nyomtak; ámbár még az ártatlan kalendáriummal is megtörtént, hogy lefoglalták belőle (mégpedig e század második felében) a februárius hónapot. Azért, mert a patriotikus szedő egy napra Zoltán nevet iktatott be; mivel pedig Zoltán persze, hogy nem volt keresztyén szent, annálfogva e merénylet a vallás elleni kihágásnak vétetett, s csak a kiadó leleményességének köszönhető, hogy azon év februárius nélkül nem maradt: ki végre is úgy oldá meg a dogmatika ellen támasztott skrupulust, hogy Zoltán annyi, mint szultán, tehát = fejedelem, tehát = görögül Bazilius. Így csúszott be aztán szent Bazilius oltalma alatt Zoltán fejedelem neve a mártírok sorozatába; igaz, hogy csak a vegyes hetirendben.