II.

Harminc évig az első katasztrófa után alig volt a magyarországi cenzúrának a politikai irodalom miatt valami nevezetesebb emócióra szüksége. Laplefoglalás nem fordulhatott elő, miután a lapkiadásra elébb még szabadalmat kellett kapni, a később támadt hírlapok tartották magukat a politikai események színtelen sorbejegyzéséhez, tüzetesebb vélemények nyilvánítása nélkül; s ha maradtak is fel azon kor cenzúrai viszonyairól szájhagyományok, azok csak inkább az anekdoták jellemével bírnak. Ilyen monda például az, hogy egyszer egy ily igénytelen hírmondó lap szerkesztője a forradalom által elűzött szardíniai királyról azt mondta volna, hogy íme, tehát az egész országából nem maradt neki más, mint három betű. A cenzúra nem vette észre a gorombaságot, de igen a fensőbb hatóság, s a vétkes szerkesztő olyan utólagos jutalomban részesíttetett érte, aminőről néhai Muravjev azt mondá, hogy az ember mellén levő érdemrendek nem tudhatnak meg felőle semmit.

A könyvekkel még kevesebb baj volt. Minden nyomatandó művet kéziratban kellett beadni két példányban; a cenzor tetszése, ízlése és instrukciói szerint törült belőle, sőt néha bele is igazított; s így adta vissza az egyik példányt, lepecsételt zsinórral átfűzve, s ráírva táblájára a felmentő „typis admittitur”-t, melyet az illető művek legelső lapjára kitűnő betűkkel volt szokás kinyomatni; mint hatósági bizonyítványt arról, hogy hol ez a pegazus járt, ott liberális epidémiák nem uralkodnak.

A cenzúra számára csak az maradt fenn vizsgálnivaló, hogy nem vétett-e valaki a jó erkölcsök és a vallás ellen. Hogy minő angol gouvernante-i pruderie-ig vitték e feladatot, arról tanúskodik néhány régi kiadású mű, mikben a cenzori hatalom dicsőítésére egy-egy kitörült sor, gondolatjegyekkel, mint elhantolt sírdombokkal kitöltve állítja meg a vándort; mely könyvekbe azonban az egykorú ős olvasó saját kezűleg igyekezett utánírni a kimúltak neveit, tintával pótolva a nyomdafesték mulasztását.

Például Csokonaiból egy helyütt e két sor volt pauzákkal kitöltve:

„Két kerek halmocska alatt
Ily nagy Aetna hogy lángolhat?”

Tehát amit annyi költő megénekelt, a női szépség kiváló attribútumai Magyarországon a „nefandum”-ok körébe voltak száműzve.

Máskor ugyanazon költőnek e sorát:

„Egy rozzant Nepomukot”

ortodox buzgalommal átváltoztatott a cenzori fantázia e másik sorrá:

„Egy ott hevert ladikot.”

Ezeket azonban mind helyreigazgatta az olvasó.

És más műveknél is, miket a cenzúra szigorúsága a nyilvánosság előtt eltiltott, a közönség buzgalma segített magán. A kiadhatatlan műveket leírták. A toll segített a sajtó baján.

Ereklyeként őrzünk most is, csaknem minden magyar családban, kézzel írott fóliánsokat, miket buzgó apáink másról másra leírogattak, s ezrekre meg ezrekre megy azon könyvek száma, miket a kegyes olvasónak apáink idejében még elébb le kellett saját kezűleg írnia, ha könyvtára számára meg akarta szerezni. A nemzeti közszellem, a szabadságérzet s a honszerelem ily utat keresett magának, hogy a mindent elfojtó cenzúrai kényszer ellen folytathassa a korszak nemes küzdelmét.

A hajdani cenzor a díjazott rosszakaraton felül még obskuráns is volt – ex propriis. Amit nem értett, azt törülte; ami rá nézve újításnak tetszett, bárha csak nyelvújítási ügy volt is, annak nyakát szegte. Példa rá K… úr, ki Döbrentey munkájában, minthogy az a nyelvújítók iskolájához tartozott, a felfogása szerint új szavakat: „erény” – „kontár” kiigazgatta „remény” és „kantár” szavakra.

Hanem a nyelvújítóknak mégis sikerült rászedni a cenzorokat.

A közszellem mindenütt a családi tűzhelyek mögé volt száműzve, s iránytalanul, atomjaira feloszolva szunnyadozni látszott folytatott tengélete alatt, midőn bizonyos apró emberek között, minőknek a magyar poétákat szokás tartani, két látszólagos absztrakt tárgy felett vitatkozó párt alakult: a nyelvújítók és a népszerű nyelvforgatók pártja.

Amahhoz tartozott Kazinczy Ferenc a pesti ifjú literátorokkal, később Kölcseyvel, emehhez az úgynevezett debreceni iskola, Csokonaival, mint lumenével.

A vita, mely sajtó útján közöttük kifejlődött, igen élessé kezdett válni, kíméletlenül bántak egymás irányzatával és személyével, s a cenzúra az ilyen dolgokban engedékeny szokott lenni. Hadd üssék egymást a magyar írók, hadd tépjék le egymás koszorúit, mindegyik megérdemelte, amit a másiktól kap. Egymásnak szolgáltatják ki a büntetést, mely őket más úton el nem érheti. Azért azt a világért meg nem kell a cenzúrának akadályozni, hogy két magyar író egymást úgy megegye, mint a mesebeli oroszlán.

Csak későn vették észre az állam bölcsei, hogy az abszrakt tárgyú viták hősei mögött az egész magyar nemzet közszelleme ébren áll; s amint az egyik felköltögette a haladás utáni vágyat, éppen úgy támasztja fel a másik az ősi intézményekérti buzgalmat. Egyenlően veszélyes szellem mindkettő egy kormányra nézve, mely nem akarja, hogy a népek akár a jövőn, akár a múlton törjék a fejüket.

Azután a poézisnek van valami bűvereje. Maga a petrifikált cenzor is érzi annak a hatását, s bárha Kisfaludy műveiből sokat kitörült a cenzor, gyakran a legjavát, úgy, hogy egyszer a költő e szókra fakadt: „Az új prímás igen vigiláns úr, ha így marad, majd imádságos könyveket írok” – azért mégis maradt azokban annyi lelkesítő, annyi jobb érzelmekre gyúlasztó anyag, annyi valódi tápláléka a szabadság utáni vágynak, annyi reminiszcenciája a szendergő honszerelemnek, hogy a politikai téren megnémított nemzet újraéledtet a költők műveiben, s a cenzúra nem tehetett róla, hogy a „Pártütőkben” sok meztelen igazságot kitörült, s annak dacára a közönség e mű színre hozatalakor egész jeleneteket kívánt ismételtetni.

A kormányt megdöbbenté e lendület. Ebben a sírboltban még mozognak. El kell a mozgás hangját csitítani.

1820. évi január 11-én egy kormányi rendelet eltiltá minden bármilyen tartalmú politikai külföldi lap behozatalát Magyarországra (csak a mindig subvencionált Augsburger Allgemeine Zeitungra nézve volt kivétel), sőt még a tudományos és irodalmi folyóiratok is ez interdictum alá estek. Azonkívül pedig a magyarországi cenzori hatóságoknak kiadatott a parancs, a magyarországi elmeszüleményekkel fáraói szigorral bánni el.

Hanem már ez az erőnyilatkozás kárba veszett fáradalom volt. A nemzeti közszellem már egyszer föl volt ébresztve, s a kor lendületét emberi erőnek korlátozni lehet, de visszavinni soha.

A nemzet nem tekintette többé fenyegetett íróit vándor helótáknak, éneklő naplopóknak, de a koreszmék fáklyavivőinek, s helyet egyengetett nekik az állami lét kiküzdőinek büszke sorozatában. A sajtó elleni szigorú tilalomra felszólaltak a vármegyék, s amit az egész ország akkor érezett, leghívebben kifejezék Bars megye rendei a kir. helytartósághoz intézett feliratukban.

Elmondják, hogy „polgári kötelességüket sértenék meg, ha a folyóiratok tilalma ellen felszólalni elmulasztanák”… hogy a folyóiratokat „a mívelődési forrásainak” tekintik … s kérdik, hogy „miért tépetik szét újabban a társasélet egy közhasznú köteléke?”… felemlítik, hogy őseink is nagyra becsülték a gondolat- és szószabadságot; s emellett kiemelik, hogy „a hírlapok a külföldre nézve mind megannyi barátságos levelek, melyek által a nemzetek egymással közlekednek, az eseményeket, előhaladásukat, sóvárgásaikat egymással tudatják. Oly szükséges kellékek azok a barátságos viszonyban létező népek szorosabb összeköttetésére, az ipar és kereskedelem felvirágzására, s a nemzeti műveltség előmozdítására, hogy polgárosodott nemzetek azokat teljességgel nem nélkülözhetik. A belállapotokra nézve pedig a hírlapok orgánumai a közvéleménynek.”

Igen bölcsen fejtegeti e felirat: „hogy a folyóiratok nagy részének szelleme megrontatott, hogy azok a közvéleménynek többé koránt sem hű tolmácsai, hanem meghamisított, szolgai szellemű közlönyök jól tudjuk. Az eredmény azonban egy: akár a szabad szó fojtatik el, akár a közvélemény hamisíttatik meg; amaz a természeti szabadság korlátozása által sért minden jogot, emez csalás által gúnyolja a közönség méltóságát.”

Azután áttér a felirat azon logice igen helyes kérdésre, hogy „ha e tilalom mellett némely külföldi lapok kegyelését magunknak megfejteni akarjuk, önkénytelen e kérdés támad bennünk: hogy csak éppen ezek felelnek-e meg céljuknak? És miért tiltatnak a többi folyóiratok? Mert mivel a kormányhatalom előtt gyűlöletes emberek hirdették? Alig lehet hinni, hogy a kormány meg akarná magát fosztani az eszköztől, mely által az alattvalók kívánatai legjobban tudtára eshetnek. És mely elvek azok, melyeket más országban szabadon vallhatni, s csak éppen e kormány gyűlöl? A trón sokkal inkább csak a nép szeretetében találhatja a maga alapját, mintsem hogy a cenzor törlő tollának támogatására szüksége volna.”

Végül szemére vetik a kormánynak, hogy „az örökös tartományok írói bennünket gyaláznak, törvényeinket gúnyolják, a sajtó ezek számára szabad, a különben oly szigorú cenzúra ezeket tűri, sőt kegyeli. Ama külföldi folyóiratok ellenben, melyek a műveltség forrásai gyanánt szolgálhatnak, nagy gonddal eltiltatnak, számunkra a rágalmazó iratok cáfolatának sem áll a sajtó szabadon, sőt még a tudománynak is szűk korlátok szabatnak, melyeken túllépnie a közjóval megférhetetlennek állíttatik.”

Stb. Stb.

Így írtak egy táblabíró-nép megyei közönségei a sajtószabadság ügyében 1820-ban, s ezáltal azt tanúsították, hogy a korszellem röptét egy fél századdal megelőzték, s a kormány, midőn e feliratokra semmit sem engedett, azt bizonyította be, hogy ugyanattól egy fél századdal hátramaradt.