III.

Politikai sajtó politikai nyilvános élet nélkül éppen úgy nem képzelhető, mint megfordítva.

Nálunk mégis mind a kettő meg volt próbálva már.

Láttunk a közelmúltban szerencsétlen, inaszakadt kísérleteket a közönség véleményére sajtó útján hatni olyankor, midőn ugyanazok, kik hatni akartak a közvéleményre, a politikai nyilvános életet erővel narkotizálták; és láttuk a század három középső tizedén át a nehéz küzdelmet, melyet a nemzetet reprezentáló orgánumok vívtak a nyilvános politikai élet mellett – sőt nélkül.

Abszurdumok! Hogy alakítson a sajtó valamit, ha az alakítási anyag hiányzik? Ha a hírlapban elveszett eszme nem a nyilvános politikai közélet zöld asztalára, hanem csak a kávéházak tekeasztalaira hull, honnan várjon tőle valaki praktikus megfogamzást? Mit tehet a nyomtatott betű, ha a szabad szó nem társul vele? S minő küzdelem lehet ott, hol az élet nem bírálja meg az igazság és a fikció közötti különbséget?

Másfelől lehet-e annál nagyobb nonszensz, mint mikor egy nemzet municipális testülete, törvényhozói táblái összehívatnak, nyíltan, élő szóval, szabadon tanácskozni, hallgató közönség jelenléte mellett, és ugyanazon beszédeket, miket szabad volt ezer ember előtt elmondani, ezer embernek meghallani, sem ugyanazoknak, akik hallották, sem azoknak, akik nem hallották, nem szabad nyomtatásban elolvasni?

Mi ezt a fordulót is megtettük.

Három országgyűlésen át beszélhettek az ország követei mindennemű reformokról, mert hisz azért hívattak össze; hanem beszédeiket a sajtónak nem volt szabad reprodukálni.

Az 1825-i országgyűlés nehezen tűrte e balhelyzetet. Az 1830-i már segíteni akart rajta, s mindenekelőtt egy országgyűlési hírlapot akart megindítani, mentesen minden előzetes cenzúrától, melyet törvényeink nem ismernek.

Hanem dacára a nagy lelkesülésnek, és ámbátor a sajtószabadságról igen szép beszédeket lehetett tartani, és noha a kezdeményezés természetes volt, mindazáltal mégiscsak az határoztatott, hogy folyamodjék valami kiadó elébb engedélyért a kormányhoz, s csak ha a kormány elutasítaná a kérelmet, akkor fognak majd a Rendek erélyesen fellépni.

Persze hogy a kormányférfiaknál volt annyi házi bölcsesség, hogy se meg nem adták, se el nem utasították a kérelmet, hanem elhúzták a dolgot addig, míg az országgyűlésnek vége lett, s nem volt többé szükség országgyűlési hírlapra.

Az 1832-i országgyűlésre már a követek nagy része magával hozta a vármegyei utasítást egy országgyűlési hírlap létesítése iránt. Csak nem tudták, hogyan kezdjenek hozzá.

Egy rész azt indítványozta, hogy Bertha Sándor, a múlt országgyűlés történetének historiográfja adjon be az országgyűlési hírlap megindítása végett folyamodást a Rendekhez; a Rendek helyeslendik a kérelmet; azzal kezdjen a nyomatáshoz, s ha a helytartótanács letiltja a nyomtatást, mint előbbeni művével tevé – a Rendek majd pártolni fogják.

Jó lett volna; csakhogy az ilyen vállalatra nem akadt nyomdász, ki nyomdai koncesszióját kockáztassa.

Wesselényi Miklós tehát azt ajánlotta, hogy vegyenek meg a Rendek egy kőírási intézetet, s adják ki a lapot maguk.

Ez praktikusabb és merészebb eszme volt; hanem a Rendek nem óhajtottak emiatt a magas kormánnyal összeütközésbe jutni, s inkább azzal akartak küldőik utasításának eleget tenni, hogy elhatározták, miszerint írott hírlapot fognak szerkesztetni, s azt küldik meg a vármegyéknek.

Az írott hírlap szerkesztését elvállalta egy fiatal ügyvéd, az akkori országgyűlésen absentium ablegatus, később a Pesti Hírlap nagy hírű szerkesztője, később Pest vármegye követe, s még később első magyar pénzügyminiszter stb.

Az írott lap címe volt „Országgyűlési Tudósítások”. Tehát ismét a toll jött segítségére a megbántott sajtónak.

Egy csoport fiatal ember, jurátusok, akadémiai és líceumi tanulók, lehetett a számuk másfél száz, éjenkint gyorsan lemásolták, amit a szerkesztő ülések után megírt, s reggelre a közönség kezében volt a lap. Egy ívért fizettek a lemásolónak két húszast; igaz, hogy az írás sűrű volt. Akkor kaptam rá én is erre a nyomtatással vetekedő apró írásra, mint gimnáziális tanuló.

Minő hatást tett a közönségre e cenzúra nélkül megjelenő írott lap, azt az is megítélheti, ki azon izgalmas időket nem együtt élte át, ha a küzdelmek tárgyával megismerkedik, s hozzáképzeli az írott lap szerkesztőjének ragyogó zsenialitását a küzdelmek szabadelvű rajzolásában.

A kormány nem tehetett az írott lap közrebocsátása ellen, hanem annyit mégis megtett, hogy a postára küldött példányokat lefoglaltatta. Akkor aztán a megyék saját hajdúik által küldöztették szét a példányokat. Csodás küzdelme a jognak és szellemnek az anyagi hatalom ellen!

A nyomtatott lapból ismét nem lett semmi; a főrendek nem egyeztek bele, a királyi személynök az alsóházban kimondá, hogy a cenzúra a fejedelmi jogok közé tartozik, ezért keményen megtámadták, hanem hírlap csakugyan nem jött létre, sőt az akkor létezett magyar lapoknak (Jelenkor, Hazai Tudósítások) megtiltatott az országgyűlési beszédekből egyebet közölni, mint ami a hivatalos német lapokban foglaltatik.

Az 1839-i országgyűlésen keményebben fogták a rendek az országgyűlési hírlap ügyét. Ezúttal megint a főrendek akadályozták meg őket abban.

Az alsóház igen praktikusnak találta azon ajánlatot, melyet Battyhány Lajos hozott szőnyegre a felsőházban, hogy adjanak ki egy oly lapot, mely pusztán a nyilvánosan elmondott beszédeket közölje. E tárgy zajos ülést idézett elő. A királyi személynök ismét a törvényesség nimbuszával akarta védeni a cenzúrát, mi ellen Klauzál tiltakozott az egész szabadelvű ellenzék, a nagy többség mint egy férfi állt fel a tiltakozást magáévá tenni, s a hírlapot tárgyazó üzenet átküldetett a főrendekhez; ott azután szokás szerint megbukott az ügy.

Hasztalan küzdött a szabad sajtó mellett az igaz magyar főnemesek mintaképe, Batthyány Lajos gróf, nagyon sok elem volt a felső táblán, akikre nézve a szabad sajtó minden betűje megölő betű. Az országgyűlés ismét beszélhetett, de beszédeit nem nyomathatta ki.

A heves vitáknak mégis annyi haszna lett, hogy a kormány megengedte a politikai lapoknak, hogy némely nevezetesebb beszédet közölhessenek, hanem – a szónokok megnevezése nélkül!

Nem hallgathatjuk el itt azon epizódot, mely tulajdonképpen nem a felvett tárgy címét viseli, mert nem sajtóról és nem cenzúráról van benne szó; de éppen azért, mert az elsőnek szurrogátuma, a másiknak antidotuma volt, mégis szorosan felvett tárgyunkhoz tartozik, eltekintve attól, hogy mint politikai esemény nagy következéseknek magvát viselte méhében.

Az Országgyűlési Tudósítások szerkesztője az országgyűlés végével Pestre jött, és itt folytatta írott Lapját „Törvényhatósági Tudósítások” cím alatt. Ez írott lapnak még nagyobb hatása volt az előbbinél.

A kormány be akarta azt tiltani, de hogyan jusson hozzá? Pest megye rendei megtagadták az eszközül szolgálást a tilalom végrehajtásához.

Megyei hatóságnak tehát nem lehetett az írott lap szerkesztőjét physice megakadályozni működésében. Rövidebben bántak el vele. Elfogatták mint felségárulót, s börtönbe záratták, és úgy kezdtek ellene pert a királyi táblán.

Ugyanazon kaszárnyában tölté fogsága vizsgálati éveit, amelyben 1863-ban több szerkesztő megfordult; de a történeti igazság végett fel kell jegyeznünk, hogy míg a katonák által elítélt s katonák által bezárva őrzött szerkesztők azok részéről ugyanott a leghumánusabb bánásmódban részesültek, addig az ősi, felmagasztalt magyar dikaszteriális kormány által egy, a vád alatt levő szerkesztő ugyanazon kaszárnyának legszűkebb zugába záratott el, hol ablakának kétharmad része be volt falazva, hova olvasmányt, írószert nem volt szabad hozzá beküldeni, és senkinek látogatására menni, míg ítélete egy év múlva ki nem mondatott; a királyi táblától háromévi fogság, a hétszemélyestől a negyedik évvel megtoldva.

Ez adatot fel kell említenünk azoknak a kedvéért, kik a jelen szomorú állapotból úgy szeretnének bennünket kivezetni, ha kedvünk támadna egy régibb, sokkal szomorúbb állapotba visszatérni.

Mostanában elítélték a szerkesztőt azért, amit írt; akkor elítélték azért, hogy írni mert, nem is vitatkozva azon érdemileg, hogy mit?