IV.

Minthogy pedig teljesen abszurdum, hogy egy országban szólásszabadság legyen sajtószabadság nélkül, ennélfogva a kormány, elismerve a tézis nehézségét, úgy vélte eligazítandónak a dolgot a logikai rendre nézve, hogy tehát a szólásszabadságot is cenzúra alá kell venni.

Innen támadtak a hírhedett processzusok Wesselényi, Balogh János, Lovassy és a többiek ellen, mely pörök azonban nemhogy elnémították volna a szabad szót Magyarországon, sőt inkább az egész ország közvéleményét felzúdították a kormány ellen, mely utoljára is átlátta, hogy a közvéleményt nem lehet néhány képviselőjében négy fal közé elzárni, és sok megye tiltakozása után amnesztiát adott az elítélteknek, ami egynémelyikre nézve már későn is érkezett.

1841-ben kezdett szerencsésebb időszak alakulni a magyarországi sajtóra nézve. A kormányra felvilágosodottabb férfiak kezdtek befolyást gyakorolni. A cenzúra nem lett ugyan eltörülve, de új cenzúrai szabályok adattak ki, s a cenzúra kezelése a „tanulmányi bizottmány”-nak adatott át, Mednyánszky Alajos kamaraelnök vezetése alatt.

Mednyánszky kormányhivatalnok volt, de felvilágosult fő s alkotmányos érzelmű kapacitás.

A sajtó kötelékei tágultak, közjogi kérdésekről, miknek máskor puszta címét sem volt szabad leírni, lehetett eszmecseréket kezdeni sajtó útján.

Ekkor támadt a Pesti Hírlap. Hogy a bécsi kormány e lap szerkesztőjéül ugyanazon publicistát erősíté meg, kit néhány év előtt írott lapjáért börtönbe záratott, bizonyítja, hogy már akkor is kezdték átlátni, hogy egy kormánynak szüksége van azt is megtudni, hogy mit beszél egy országban az ellenzék.

Csodálni lehet, hogy Metternich már akkor jobban fel volt erről világosodva, mint későbbi utódai, Bach és Schmerling, akik pedig a század haladását akarták képviselni.

A Pesti Hírlap pedig korszakot alkotott nemcsak a hazai sajtó, de egész hazai közéletünk történetében. Ezen lap segített győzelemre oly magas eszméket, minőknek azelőtt még neveik sem voltak. Ez küzdött az örökváltság, a közteher viselése, az egyenlőség elve, az ősi intézmények reformja, sok új koreszme elfogadása mellett; s hogy minő sikerrel, azt bizonyítja előfizetőinek ötezernyi száma, s hogy minő ellenfelekkel szemben, azt bizonyítják mindazon nyomtatott lapok, mikben egy gróf Széchenyi István hasonló lángszellemmel, hasonló hazaszeretettel, de más iránnyal, más meggyőződéssel vívott meg a Pesti Hírlap eszméivel szemközt.

A sajtó akkor volt legnagyobb hatalom Magyarországon. Most nem az. Nincsenek is oly hatalmas vezérlángelméi, mint az a kettő: Kossuth és Széchenyi, akik eszmék kezdeményezésével mint égő szellemek jártak a közönség előtt, nagy és messze belátható jövendőket világítva meg előtte; – de nem is arra valók ez idők, hogy most valaki lángszellem legyen a zsurnalisztikában. Most szerény összegyűjtői vagyunk a közvélemény hangulatának – az is elég jó feladat; – de hogy a magyarországi sajtó valamelyik vezetője zseniális kezdeményezéssel induljon meg, arra nem kedvezők az éjszakák. Most még a legmagasabb fárosz sem tudna egyebet megvilágítani, mint aggasztó ködöt, s jó, ha a sajtó kormányosa a közvélemény hajóját e csillagtalan éjben az örök honszeretet delejtűje után meg tudja őrizni a helyes irányból való kitéréstől.

Azért bizton mondom, hogy a Kossuth-, Széchenyi-alkotmányos reformviták korszaka volt és marad aranykora a magyarországi sajtónak.

Hát a cenzúra?! Erről egészen meg is feledkeztünk.

Azt tartják, hogy egy hölgyre az a legjobb dicséret, ha nem lehet felőle semmit mondani. Ilyen hölgy a cenzúra is. Az a legdicséretesebb korszak élettörténetében, amikor legkevesebb van róla feljegyezve.

A kormány nem folyamodott betiltásokhoz, elnyomásokhoz, hanem, mint alkotmányos országokban szokás, saját álláspontjának védelmére, saját pártja számára ellenhírlapot alapított, az volt a „Világ”.

Ilyesmit az újabb kormányférfiak is kísértettek meg (majd rájövünk még), hanem az a különbség volt az akkori és mostani helyzet között, hogy az akkori kormány valóságos kormánypárttal rendelkezett, tehát valóságos közönsége volt, tehát szerkesztőt is választhatott valósággal, meggyőződése szerint hozzá szító kapacitások közül, nem volt kénytelen professzionátus tollakat hozni működésbe, amiknek munkája tekintélyt nem ád, mert pártot nem tart össze, meggyőződést nem szilárdít, mert meggyőződésből nem ered, és nagyon sokba kerül, mert obligát közönsége szűk körre szorítkozik.

Akkor Dessewffy Emil volt a kormánypárt képviselője a sajtó terén. Nagyeszű férfi, és meggyőződések embere, ki az ügyben, melyet védett, hinni is tudott És ez helyesebb védelem volt a kormányra nézve minden cenzúránál. Ez eljárás méltóságosabb volt mind egy nemzetre, mind a magyar kormányra nézve, ahol nyíltan léphetett fel az utóbbi, nézeteinek híveket szerezni, s szabadon választhatott az előbbi, meggyőződése szerint csatlakozni ide vagy amoda.

Ily nagy kapacitások között a harc is nagyszerű lehetett: keserű és kíméletlen volt az eléggé, de nemtelen soha. Mind a két fél koreszméket, állami életelveket védett; egyik sem kicsinyes önérdeket, s a keserű harc irtó háború volt ugyan egymás pártja ellen, de nem publikumtoborzás.

És előfordult akárhányszor, hogy a két élesen elkülönített párt oly korkérdésekben, melyek a szabadelvű haladás eltagadhatatlan követeléseivel léptek előtérbe, a sajtó útján kezet fogott, és egy célra működött, amint történt a közteherviselés kérdése felett a Pesti Hírlapban és Dessewffy Emil röpirataiban.

Az 1843-iki országgyűlésen ismét előkerült a cenzúrálatlan országgyűlési közlöny ügye. A főrendek ismét megtagadták a közkívánatba beleegyezést. Hanem a cenzúra szabadelvűbb volt a főrendeknél, s megengedte a tudósításokat bármely terjedelemben a Pesti Hírlapnak is.

Hogyan lépett vissza végre Kossuth a Pesti Hírlap szerkesztésétől? Hogyan vette azt át Szalay, majd Csengen vezetése mellett a magyar centralista párt, mely a parlamentáris kormány alapelveit vallotta programjául a Kossuth által pártolt megyei autonómia és statutárius jog helyett? Hogyan biztatta Metternich Kossuthot új lapengedéllyel? Hogyan hiúsította meg e biztatást az akkori udvari kancellár, az mind érdekes és fontos ugyan, de nem felvett tárgyamhoz tartozik, mely a sajtó és a cenzúra viszonyait vázolja.

Mentől hatalmasabb faktorrá kezdett válni a sajtó nemzeti közéletünkben, annál kevesebb jelentőségre szállt alá a cenzúra, s ha gyakorolta is még korlátlan hatalmát, azt csak harmadrendű kapacitásokkal szemben érezteté, minő volt Táncsics Mihály, az irodalom legtöbbször sújtott mártírja, akit még a negyvenes években elítéltek fogságra oly eszmék közrebocsátásáért, amelyeknek Magyarországon sohasem volt közönsége.

Táncsics egyénisége egyetlen a magyar literatúrában. Polgári származása az alsó néposztályhoz köti, melynek érdekeit a túlzásig szívén és vállán hordani tartá feladatának, olvasni húszéves korában tanult, s életmódját azontúl is diogenészi sztoicizmus jellemzé. Gyakran lehetett őt látni, irodalmi pályája idején is, puttonnyal a hátán, amint kertészkedése eredményét a zöldségpiacra vinni sietett.

Háromszor találkoztam vele az életben. Először mint börtönből megszabadítóinak egyike március 15-én, másodszor mint ellenfele Debrecenben, hol két ellentétes irányú lapot szerkesztettünk, s harmadszor mint fogolytársa 1863-ban a budai József kaszárnyában, hova irodalmi működésünk miatt mind a ketten összekerültünk.

Ő mind a három esetben ugyanaz a rajongó, csak azzal a különbséggel, hogy a legutóbbinál már vak volt. Szürkehályog ereszkedett a szemére a börtön-lakástól. De ő vakon is azt látta, amit ép szemmel, s én azóta gyakran gondolkozom felőle, hogy az a vak ember nem látott-e tisztábban, mint én, ki azt voltam hajlandó elhinni, hogy egy osztrák kormány az én szabadelvű nézeteimben posszibilisabb variánsát fogja találni a Magyarország állami létét fogalmazó politikai reformoknak – mint Táncsics konfesszióiban.

De szenteljünk egy egész szakaszt annak az időpontnak, midőn az előleges cenzúra helyt adott a sajtószabadságnak.