V.
Ha azok, akik az
1848-iki törvényeket rögtönzéseknek mondják, vissza akarnának emlékezni a
megelőző évek sajtómozgalmaira, talán önmaguk előtt mégis
bevallanák, hogy nincs igazuk.
Amiket az 1848-iki törvények a
magyar Corpus Jurisból kiszakítottak, azok mind évek óta sürgetve, megvitatva, minden oldalról kifejtve,
ott találhatók az 1848-at megelőzött évfolyamaiban a független sajtónak.
Egyrészt Kossuth, másrészt Csengery
szerkesztése alatt a Pesti Hírlap tüzetesen tárgyalta, s amely kormány e
hírlapi tárgyalásokat nemcsak meghallgatta, sőt azoknak megvitatásához
saját közlönyében hozzá is járult, az nem mondhatja, hogy váratlanul lepték meg
a nemzet követelései, hogy rögtönzöttek voltak a törvények.
Március 15-ike csak a rég
megvitatott, a közvéleménytől elfogadott követelések címeit sorolta
elő.
A vívmány, amelyet e nap adott, a
cenzúra fennhatóságából való kibontakozás volt.
E tény élénken meg van még
tartogatva a kortársak emlékezetében, s története igen rövid.
Négy fiatal író kezébe vette a
nemzet kívánalmainak formulázott tizenkét pontját, és saját felelősségére
kinyomtatá azokat a legelső nyomdában. A tizenkét pont kőzött az is
ott volt, hogy a sajtó szabad.
Ez volt a legelső nyomtatott
lap Magyarországon, mely cenzúra nélkül jelent meg.
A budai kormányszék nem szegült
ellene, s a közvélemény kívánatára a sajtói működés miatt fogságban
levő Táncsicsot szabadon bocsátá.
Másnap találkoztam volt
cenzorunkkal. A jó öreg R…nak őszinte örömkönny ragyogott szemében. Ez a
derék, becsületes ember in politicis csak olyan szabadelvű volt, mint
akárki más, és sok olyan dolgot engedett keresztülmenni, amit az osztrák
szabadsajtó (!) korszakában nem lehetett volna újra kinyomatni. Petőfit
különösen kegyelte, s ha verseiből lealkudott valamit, azok nem a
szabadelvű eszmék voltak, hanem a hellyel-közzel kitörő
embergyűlölet vulkán-olvadéka. Ilyen embergyűlölő eszméket nem
engedett meghonosulni az irodalomban az emberszerető öreg úr. Nekem is
keresztülhúzta irodalmi pályám első évében egy ily világfaló eszmékkel
teljes munkámat; legyenek érte áldva becsületes hamvai.
A felszabadult liberális sajtón alig
lehetett észrevenni, hogy miben különbözik elébbeni önmagától. Még azt a kis
időt sem sietett felhasználni semmi nevezetes túlcsapongásra, mely a
felszabadulás és az új magyar belügyminiszteri sajtótörvények kiadása közé
szorult.
No, ezek a sajtótörvények
meglehetősen elrontották a kedvét annak a literátornak, aki a cenzúrától
megszabadultnak képzelte magát. Hiszen cenzúra volt az is, csakhogy elöl-hátul
cenzúra, elöl laplefoglalással, húszezer forint kaució-letétellel, hátul
nagyszerű fizetésekkel, bírságokkal és számos esztendőkre
terjedő fogságokkal körülkerítve. Belefoglalta az a bűnök elenchusába
mindazokat a feladatait a sajtónak, amiket teljesíteni kötelessége:
sérthetetlenné tette a kormány tagjaitól kezdve, le az utolsó éji őrig minden tagját a
közigazgatásnak, s vetélkedett kifejezései határozatlanságával akármely azóta
készült sajtótörvénnyel.
Az a néhány, hatás nélkül
eltűnt röpirat, mely veszélyesebb izgatást tartalmazott, nem igazolta e
szigorú törvényeket, valamint az sem, hogy a volt konzervatív lapokból
egyszerre ultrademokraták és radikálok lettek. Ezen változásokon csak nevetett a
közönség. Az igazi liberális sajtó az maradt, ami volt. Elveit látta
győzni, s meg volt vele elégedve.
Hanem ezeket a sajtótörvényeket nem
számíthatta elveinek győzelmi jelei közé, és ezt nem is késett kijelenteni
a magyar minisztériumnak. Mert ha nem is számítjuk a legális protestációk közé
azt a tüntetést, mellyel a pesti közönség a sajtótörvény javaslatot a városház
előtti téren megégette, de fel kell említenünk, hogy e javaslat ellen Pest megye közgyűlése és a pesti közbátorsági
bizottmány küldöttségileg tiltakoztak, s a törvény csakugyan szelídített
alakban került ki a király szentesítése alól.
Ámde bármilyenek legyenek is az
1848-iki sajtótörvényeink, ott van mellettük, ami mindenkit megnyugtat, hogy
azoknak magyarázása nem kormányhivatalnokokra, nem fizetett bírákra van bízva,
hanem esküdtszékre. Esküdtszéki tárgyalás mellett nincs igazságtalan törvény,
mert független a bíró.
Egyetlen eset volt egész alkotmányos
korszakunkban ily esküdtszéki tárgyalásra sajtó-ügyben, s a véletlen úgy hozta
magával, hogy a tizenkét kihúzott név között Petőfié s az enyim is ott
volt mint olyan, melyre sem a vádló, sem a vádlott nem mondták azt, hogy „nem
kell”.
Derék, értelmes iparosok voltak
kollégáink, bizonyosan sok gyakorlattal bírók egyéb községi közügyekben, hanem
a sajtóügy még újdonság volt rájuk nézve. Amellett a vádlott ügyvéde szinte nem
jól fogta fel védence ügyét.
Az volt a vád alapja, hogy egy
választópolgár egy lap hirdetményei közé azt iktatta be, hogy akik X. urat
akarják megválasztani bizonyos városi hivatalra, azok menjenek előbb
őhozzá, ő majd mond nekik valamit. Ezt a közvádló hivatali
becsületsértésnek vette, mert mit mondhat X. úrról a vádlott a meghívottaknak?
A vádlott ügyvéde aztán mind csak azt akarta bebizonyítani, hogy amiket a
vádlott X. úrról beszélt, azok nem voltak olyan nagyon
becsületsértő dolgok; amiről nem sikerült az esküdtszéket
meggyőznie. Úgy, hogy mikor ítélethozatal végett félrevonult az
esküdtszék, tíz votum volt kettő ellen az elmarasztalásra. Az a kettő Petőfi volt, és én.
Mi előadtuk az
esküdteknek, hogy itt illetékességi fogalomzavar van: amit a vádlott beszélt,
az nem tárgya a sajtókihágásnak; ha beszédben sértett, járjanak el
ellene fegybíróságilag; de a súlyosabb sajtóügyi eljárásnak csak sajtóvétség
képezheti tárgyát.
Az lett belőle, hogy egyhangúlag
felmentette az esküdtszék a vádlottat, aki azonban, hogy ne menjen el elégtétel
nélkül, a felmentő ítélet után ünnepélyesen bocsánatot kért a
megsértettől.
E kedélyes
processzuson kívül több nem háborította a sajtó működését.
Pedig ugyan
viharos idők keletkeztek. Élünk még néhányan azok közül, akik két vésztörvényszék
rendszabályai között írtuk le meggyőződéseinket, a harmadik volt maga
a közönség, ki gyanúsított, bevádolt, véleményeinket, elítélt, ma felemelt,
holnap eldobott. És azért mégis leírtuk
meggyőződéseinket.
Nehéz volt szólni,
de nehezebb volt hallgatni.
Véleményeinket,
miket akkor elmondtunk, még most veszi cenzúra alá a história, s még nem
tudjuk, melyikre fogja ráírni a „deleatur”-t.
Egy eseményt nem
hallgathatok el.
Sokunk közül egyikünket, nem
tartozik ide, hogy kit, azzal vádolt valaki, hogy működésével a magyar
katonaság, s különösen annak egyik vezére, Klapka, elégületlen.
A vádlott zsurnaliszta eziránt
kérdést tesz az illető katonai auktoritásnál.
S a katonai auktoritás azt felelte
neki vissza mívelt hangú levélben, hogy irodalmi működését üdvösnek
tartja; de ha mindjárt elveivel ellenkeznék is, amint nem, sokkal magasabb
fogalommal bír a sajtó hivatása felől, sokkal jobban tiszteli annak
kezelőit, semhogy az ellenkező véleményt a katonai tekintéllyel
akarná elnémítani.
Így vélekedett egy
magyar katonai kapacitás a háború izgalmai közepett a sajtó hivatása
felől.
|