VI.

Azután jött a muszka invázió.

Aki látta az idei május 23-iki fagy után a letarolt növényvilág képét, gazdászati növényt és hímes virágot, lombos fát és csírázó vetést, ápolt rózsát és útféli gyomot egyaránt letarolva, leforrázva: az látta a magyar literatúrát e korszakban.

Amint Paskievics egy kezébe került magyar lapszerkesztőt megbotoztatott, ezt olyan jelnek vette a magyar literátorsereg, mely tanácsosnak mutatja a pieridák berkét valami csendesebb berekkel felcserélni.

Kinek is lett volna akkor kedve írni, és miről?

Az ostromállapot törvényszéke azonban személyileg nem üldözé az elmúlt mozgalmas időszak íróit, kivéve ismét és újólag a szüntelen proskribált Táncsicsot, ki mint mondják, saját in effigie kivégeztetését a bámuló tömeg közül nézte végig anélkül, hogy valaki ráismert volna, s mint hivatalosan kivégzett egyén, azontúl is folyvást Pesten lakott anélkül, hogy valaki felfedezte volna.

A magyar literátorok számára nem alkottak kategóriákat a forradalom perbefogandói között, s tudtomra még Petőfi neve sem fordult elő az idézettek sorában.

Egy akkor nagy befolyású magyar ember ugyan proponálta, hogy harminckét megnevezett magyar írót szintén felségsértési vád alá kell fogni; hanem ennek ellenében egyike az akkori államügyészeknek, szintén magyar ember, egy hosszas emlékiratban kifejté, hogy a magyar literatúra az elmúlt években nem hangadója, csak visszaadott hangja volt az idők eseményeinek, s azontúl egypár olyan magyar lapszerkesztő, ki a hadparancsnokságnál önként bejelenté magát, azzal az elutasító szóval bocsáttatott odább, hogy senki se hítta ide!”

A szigorú katonai hatóságok nem törődtek a tollforgató emberekkel.

Szerencsére nem hiányzott egy eleven kedélyű fiatal író, ki e helyzetet észrevegye, és közhaszonra fordítani törekedjék. (Szilágyi Sándor.)

Máig is megfoghatatlan tünemények közé tartozik, hogyan jöhetett ez a fiatal író arra a vakmerő gondolatra, hogy ő, amidőn a megtorló politika éppen szenvedélye tetőpontján naponként új áldozatokkal szaporította a nemzeti gyász lajstromait, egy rendes füzetekben megjelenő közlönyt indítson meg e cím alatt: „Forradalmi Emléklapok”.

És e füzetek valóban azok voltak, amiknek programjuk hirdeté. Majd költői rajongással, majd történészi hűséggel teleírt emléklapjai a nemzeti nagy erőfeszítés éveinek. Amit a magyar irodalom a legteljesebb sajtószabadság idején nem tett meg, azt a legfélelmesebb időkben teljesíté: egy darab históriának az eseménygazdag időkből megörökítését.

És ebben Szilágyinak igen sok érdeme volt. Ő nem érte be azzal, hogy a legelső tollforgató embert elfogja az utcán, s írasson vele, amiről az tud; hanem összeszedé az ország minden részébe szétfutott magyar írók legnevesebbjeit. Ha valamelyik azok közül jól el tudott rejtőzni a rendőrség keze elől, Szilágyi szemei megtalálták, Szilágyi kisajtolta belőle a poézist és históriát, ha némelyik aggodalmaskodott saját nevét hangzásba hozni, Szilágyi magára vállalta a felelősséget, s csinált neki álneveket, ő adta nekem is a Sajó álnevet (ami ugyan apám juhászkutyájának a neve volt valaha, de az is jó maszk volt akkor), s ha a bujdosó literátor szűkölködött, ő táplálta azt honoráriummal, mint Illés prófétát a holló a pusztában.

Így közöltek a Forradalmi Emléklapok buzdító költeményeket, nevezetes történeti leírásokat, hű életrajzokat, „A”, Imrefi, Cs. A., K. L., Orion, Sajó, Sz. K., T. stb. álnevekkel és betűjegyekkel, melyek alatt Arany, Vahot, Csengery, Kőváry, Bérczy, Jókai, Szász Károly, Tompa stb. rejtőztek, míg mások, mint Berecz, Dózsa, Gyulai, Mentovich, Obernyik, Tóth Endre és Tóth Kálmán, valamint maga a szerkesztő saját neveik alatt bocsátották közre műveiket.

E folyóiratnak mind a hat megígért füzete megjelenhetett, s azt a jó hatást eszközölte, hogy a magyar írók az első elcsüggedés halálmerevségéből fel kezdtek ocsúdni, s ha nem volt is kilátás a politikai literatúra terén valami hasznosat eszközölhetni, kísérleteket tettek a költészet, a tanügy, a nemzetgazdászat és természettudományok mezején. Így lett a Pesti Hírlap egyik szerkesztőjéből ismét regényíró, a másikból nemzetgazdász és természetbúvár, egy harmadikból szintén regényíró, két magyar kultuszminiszter szintén e virágtermő rétre tette át állandó lakását. Egykori ókonzervatív celebritások egyesültek egykori politikai antagonistáikkal magyar történeti emlékek kiadására, s e rövid idő alatt korszakot alkotó művek jöttek létre.

Hanem amint a katonai uralmat a polgári abszolutizmus váltotta fel, rögtön érezhető lett a cenzúra hatalma. Az valóságos nagyhatalom volt. S ha szabad egy nagyhatalmat köblábak szerint megbecsülni, hát tessék elképzelni, hogy van a pesti Feldunasoron egy roppant nagy, kétemeletes ház, annak van két udvara, roppant nagy padlása és pincéje, van hatvannégy terme és számos kisebb szobája; hát e korszak alatt azokban a pincékben és padlásokon mind megvizsgálandó irodalmi termények voltak felgarmadolva, s azokban a számtalan termekben mind ahhoz értő férfiak laktak, akik ezen termények megvizsgálásával foglalkoztak. Pedig még azonkívül volt a roppant nagy harmincad-épület azon a helyen, ahol most a pompás háznégyszög áll, s a külföldről érkezett nyomtatványok ott állták ki a vesztegzárat.

Az idők haladását jellemzi, hogy ugyanazon institúció most megfér egy kicsiny, egyemeletes házban, melynek csak tizennyolc szobája van, s nincsenek magazinjai.

A legelső, ami áldozatul esett, természetesen Szilágyi Sándor literatúrája volt. Hasztalan adta a folytatásnak ez ártatlan címet: „Magyar Írók Füzetei”, bizony betapostatott annak a legelső füzete. (Így neveztetik azon eljárás, midőn egy „beanstandolt” munkának összes kiadványa a hivatalos kalló alá tételre ítéltetik, s apróra összezúzatik; lesz belőle papírmasé, s abból készülnek gyermekjátékok stb.)

Sőt, egy prezidiálisban hivatalosan tudtára adatott minden szerkesztőnek, hogy azokról az elmúlt időkről soha többet semmiféle emlékezést tenni nem szabad, azokból semmi adatra hivatkozni, azokra semmi eszme által emlékeztetni meg nem engedtetik.

A felsőbbség szigora annyira terjedt Szilágyi ellen, hogy egy nemsokára megkezdett szépirodalmi hetilapját mindjárt az első szám megjelenése után rögtőn és örök időkre betiltották. A jámbor „Röpívek” azt a vétket követték el, hogy vegyes újdonságaik között a Kínában kitört forradalmi mozgalmakat ismertették, s a „Ming” dinasztiáról nem emlékeztek meg elég tisztelettel. Attól fogva állandóan meg volt tiltva Kínáról és a kínai bajokról tréfálózni a lapoknak; – nem mondatott meg, hogy miért? – az igaz, hogy nem is kérdeztetett.