VII.

Amint az 1852-iki Bach-féle sajtótörvények behozattak Magyarországra is, akkor kezdődött a valódi tragikomikum a sajtó és a cenzúra közötti kölcsönös viszonyban.

Tragikum azokra nézve, akik viselték, komikum azoknak, akik most olvassák; de valóban tragikomikum az egész összhatást tekintve.

Az író, akit a hatóság mint vándorcigányt őrizett, kormányzott, lefülelt, éppen azon keserű humort fejté ki az életben, amit üldözött, hazátlan vándorlókról kelt adomákban annyiszor megnevettünk.

Más osztályai is a társadalomnak jól körül voltak sorompókkal véve, de annyival egy sem, mint az irodalom.

Legelőször is annak, aki bármiféle lapot akart szerkeszteni, nagy alázatosan kellett folyamodni a hatóságokhoz engedélyért, s ugyanott bebizonyítani, hogy politikai múltja mindenkor feddhetetlen volt. Az akkori fogalmak cenzúrái mellett rika kvalitás! Nagy keletnek örvendett az olyan szerkesztőnek való író, aki 1848-ban quo fato akadályozva volt, hogy magát valamiképpen kompromittálja; a kiadók most siettek az ily szerencsés kivételt felkeresni, hogy aztán annak a firmája alatt a többi bűnösök, mint munkások dolgozhassanak.

Az ilyen koncessziókat nagyhamar el is vették, ha az illető tulajdonos vagy szerkesztő nem felelt meg a róla feltételezett jámborságnak; példa rá Császár Ferenc elmozdíttatása.

Másodszor a szerkesztőnek, aki hatóságilag megerősíttetett, reverzálist kellett magáról adnia, hogy semmi olyan tényt nem fog elkövetni, ami a dolgok jelen rendjét megháboríthatná.

Harmadszor előtte állt a drákói sajtótörvény félelmetes paragrafus-erdejével, mely, mint megannyi manzanillo-fa, az alája kerülőt csendes megfojtással fenyegette. Üsse fel az olvasó bármely lapját az újtestamentomi Szentírásnak, s én találok §-t az osztrák sajtótörvényben, melynek alapján azért a lapért az illető evangélistát perbe lehet idézni.

Nem is volt ritkaság a sajtóper. A Pesti Napló maga 18 vagy 28 ily pert kapott. Miért nem tudni biztosan, hogy hányat? Mert az ismét a kellemetes eljárások közé tartozott: a megkezdett sajtópereket soha be nem végezni, hogy a beperelt szerkesztő szüntelen a félelem tüskéin aludja álmait.

Azután következett negyedszer – a cenzúra. Dupla cenzúra, ahogy illik, előleges és utólagos. Mert a liberális Bach-kormány szubvencionált lapjai azt hirdették a világnak, hogy Ausztriában megszűnt a cenzúra. Nyomtathat mindenki, amit akar; csakhogy a nyomtatványt előbb átolvassa egy albiztos, azután egy főbiztos; azzal felment a rendőr-osztálytanácsoshoz, attól felment a rendőrfőnökhöz, attól a helytartósági felül-osztálytanácsoshoz, attól Bécsbe, nem tudom, miféle vizsgáló hatósághoz. A vége rendesen az volt, hogy a megjegyzett mű nem jelenhetett meg, s a szerző ugyan örülhetett, hogy ha száraz lábbal kigázolhatott a veszedelemből.

Még ez nem volt elég. Az írók utoljára mégis kitanulták a sajtótörvény kelepcéit; lassankint beletanultak, hogyan kell írni, hogy a cenzúra bele ne akadjon? A közönség pedig megtanult olvasni: olvasni a fehér sorok között; olvasni mást, mint amik oda vannak írva, olvasni azt, amit az író gondolt magában. Igazán gyönyörű magnetikus rapport volt az az író és olvasó között. Ki ne emlékeznék rá, mikor egy íróbarátunk éveken át vezércikkezett Schleswig-Holstein helyzetéről, melynek Dánia irányában szakasztott olyanok voltak a viszonyai, mint Magyarországnak Ausztria irányában. Az olvasó nagyon jól tudta, hogy mutato nomine de quibus fabula narratur, s nagy élvezettel szedte fel az eszméket, melyek az Elbe-hercegségek ügyében voltak elhintve. Hanem ezen is tudtak segíteni. Amibe preventív cenzúrának nem lehetett belekötni, amit a represszív cenzúrának nem lehetett megtorolni, a lap szellemébe, titkos intencióiba, azt ellenőrzé a magasabb hatóság, s odasújtott az Olympról mennyköveivel. Az író először szóbeli megintésben részesült, azután írásbeliben. Az írásbeli megintésnek az a tulajdonsága volt, hogy a második írásbeli megintés után bekövetkezett a lap felfüggesztése és betiltása. Aki már a második írásbeli megintést is megkapta: annak már hajszálon függött az élete: annak nem lehetett többé merész vállalatokra gondolni. Milyen kevés adagja a vakmerőségnek kellett ahhoz, hogy egy lap megintést kapjon, lefoglaltassék, három hónapra felfüggesztessék, arra példa volt a Hölgyfutár, melyet ily fátum ért egyszer amiatt, hogy valami elbeszélésében egy ifjú így sóhajt egy hölgy után: „Isten hozzád, te szép idegen!” S minthogy a szövegből kiderült, hogy az bécsi hölgy volt, a tényálladék (szép új szó!) a monarchia egységének megtagadásául számíttatott be!

Egyszer egy szerkesztő kollégánknak újdonat újonnan megindított lapja január elsején megjelent első száma után, ha jól emlékszem, azért a vakmerőségért, mivelhogy 1858-ban bátorkodott indítványba tenni, hogy a magyar ifjak és hölgyek a legközelebbi farsangon öltözzenek magyarosan – mindjárt egyszerre mind a két írásbeli megintést megküldték egy boríték alatt, hogy hamar átessenek rajta, s ne sokat bajoskodjanak aztán vele.

De még ez sem volt minden.

Mert még az a baj is hátra van, hogy az írók tudatlanok. Puszta tudatlanságból követnek el néha olyan hibás dolgokat, amelyek nem ütköznek ugyan semmi sajtótörvénybe, de azért a hatóságra nézve mégis kellemetlenek.

Ezekre nézve tehát fel kelle őket világosítani.

Alig múlt el hét, melyen az összes szerkesztők fel ne hívattak volna a sajtóhatósághoz (és habár valaki pusztán borászati lapot szerkesztett is), meghallgatandók, hogy ebben és emebben a speciális ügyben minő magatartást kell követniök.

Ha adomagyűjteményt akarnék e helyütt adni, nagyon megtarkíthatnám vele e rovatot; de fenn akarom azt hagyni az élclapoknak. Csupán annyit jegyzek meg, hogy az ekként adott utasítások tömege nagyobbrészt a legaprólékosabb kicsinységekből, semmiségekből állt, úgy, hogy érdemnek kell neveznünk a szorgalmat, mellyel azokat valaki fel bírta fedezni.

Hanem egyet a sok közül még sem hagyhatok említés nélkül.

Napóleon császár talán maga sem sejti, mily sűrű jegyzékváltásra adott okot a magyar irodalom és a cenzúra képviselői között magas életpályája különféle fázisainál fogva.

A decemberi coup d’état után minden magyar lapszerkesztőnek meghagyatott, hogy Napóleonról csak tisztelettel szabad emlékezni.

Ekkor aztán hát elkezdték őtet tisztelni.

Később jött megint olyan idő, amikor kiadatott, hogy most már talán jó lesz Napóleonnal olyan nagyon nem szimpatizálni.

Akkor aztán elkezdték Napóleont megint szabadon kritizálni.

Az 1858-iki attentátum után megint alá kellett írni minden magyar szerkesztőnek, hogy Napóleont nem szabad bántani.

Egy év múlva megint az jött, hogy Napóleont ismét kár lesz olyan nagyon tisztelni. Tíz hónap múlva ismét tisztelettel kellett róla emlékezni. És így tovább. Én valóban nem emlékezem rá, hogy hányszor írtam alá, hogy Napóleon császár irányában miféle véleményárnyalatokat kell felvennem mint engedelmes állampolgárnak.

Hanem hát annyi sötét panasz mellett az akkori idők cenzúrai viszonyai ellen viszont azt a méltányló elismerést is fel kell említenem, hogy ha volt sötétség, az mindenki számára volt, s ha az akkori rendszer nagy embere nem engedé meg, hogy bizonyos fickók a magyar alkotmány mellett firkáljanak, úgy azt sem engedé ám meg, hogy más bizonyos fickók a magyar alkotmány ellen s annak valami surrogátuma mellett hencegjenek; s amint számos pecsét volt ütve annak a szájára, aki a fennálló rendszert kritizálni akarta, hasonló sorsban részesült az is, aki annak dicséretére próbálgatott volna szót emelni; kivéve természetesen magát az „Ein Rückblick” excellenciás szerzőjét, aki azután Széchenyi „Ein Blick”-jében olyan irgalmatlan cenzorára akadt, hogy még most is vezekli Rómában élettörténetének keresztülhúzott lapjait.

Az abszolutizmus idejében nem volt a magyarországi sajtó fegyver a nemzet kezében, de nem is eresztettek rá, a megkötöttre egy másik felfegyverzett ellenfelet, hogy szabadon gázoljon rajta.

Tehát még nem jutottunk el a keserű pohár fenekére, melynek seprűjét kiüríthetni egy későbbi időszaknak tartatott fenn, amidőn a centralisták kerültek a kormányra; ennek vázlatát egy utolsó cikk számára tartjuk fenn.