A hajdani hangos Budapest (1900)

Mikor a dél-olaszországi fővárosokat végigjárta az ember, ahol úgy kiabálnak az utcán, mintha fegyverbe szólítanák a lakosságot a hitetlenek ellen; pedig csak paprikát meg paradicsomot árulnak, s aztán visszakerül a kéjutazó a magyar fővárosba, szinte meglepi az a csendesség, ami itthon minden utcát, piacot betakar.

Hajh, nem így volt ez a hajdani boldog időkben, amikor én Pestre fölkerültem ügyvédbojtárnak, akit még akkor jurátusnak híttak. Csak Pestről beszélhetek, Budára nem jártam. Ott csendesség volt. Annál több volt a hang Pesten.

Már korán reggel hangzott a kapuban a milimári leány csengő szózata: „Káfnz a Mili, oder a gutsz Obersz.” Utána következett a homokáruló asszony erősebb hangja, mélabús akcentussal: „Káfnz Szóond!” Mert homokra nagy szűkség volt akkor. Bizony nem eresztették ám be a parkettet viaszkkal, s nem kefélték fel csuszamlásra, hanem behintették a pallót tisztességesen szép apró homokkal, hogy tiszta legyen a szoba, ahogy az egykorú táncra termett népdal megörökíté:

„Hogy itt a tisztán,
a palló deszkán:
nem leszek többet nyoszolyóleány
Nem ülök többet a vőfény mellé.
Ha leszek, leszek,
menyasszony leszek.
Ha ülök, ülök vőlegény mellé.”

Következett bizonyosan erre az ószeres programszava, az orrhangon elzengett „Handle wósz!”, akit a kutyák megugattak. Kutya volt minden háznál.

Még több baja támadt a házőrző állatokkal a drótos atyafinak, amíg a kapuban állva a jelszavát elkiáltotta: „Rájn pinte, héfe flikk!”, de annak már szeges végű botja volt, tudta védelmezni magát.

Honfitársa, az üveges tót már csak az ablakon kiáltott be: „Fénszter mók!”, de azt minden ablakon bekiáltotta.

Künn az utcán már hangosabban nyilatkozott a vállalkozási szellem.

A taksonyi szekeres kiabálta a saroglyából: „Krumpli káft!” félig magyarul, félig németül; a soroksári zsuppos gazda ellenben egész korrekt németséggel: „Strowa káft!” A versegi meszes ember annál szebben tudta kivágni ezt a szót: „Ka–lik!”

Olasz nyilatkozat is érvényesült: a salamuccio nagy szatyorral a vállán ügetett végig a gyalogjárón, ez egyetlen szóból álló programmal: „kezó”, ami olaszul valószínűleg sajtot jelent.

Azonban a magyarságnak is elég lett téve az olajáruló palotai menyecske által, aki ezt a szót: „Olaj–it!” olyan pompás gixerrel tudta kivágni, hogy annál szebbet az operában sem lehetett hallani. Az pedig nevezetes olaj volt: parasztszitán facsart lenmagolaj: ami a bohémvilág s a gurmand demokrácia előtt nagy kedveltségnek örvendett mint kiegészítő része a lenmagolajos káposztának, ami netovábbja a delicatesse-nek.

Határozottan soviniszta volt különben a köszörűs, aki az utcán gyakorolta a művészetét, mert az nem énekelt mást, mint „Két garas éles, egy garas fényes!” A mostani őrült köszörűsök nem kiáltanak semmit.

Ellenben a dunavizes embernek hite és meggyőződése tiltotta más nyelven árulni a vizet, mint németül: a kétkerekű kordé mellett hol maga, hol a felesége jajdulva fel e szóval: „Dónawó–ósz!” Néha a kordéba fogott szamár is sietett közbeénekelni, ami szép triót adott ki.

Rokonszenves alak volt a többek között a sípoló rongyász, aki targoncáját mindenféle üvegből készült drágaságokkal körülaggatva, tilinkóbillegetéssel járta végig az utcákat; a kapukon „Hó–ozz ringyet-rongyot kenderkócot, üveget, csontot hó–ozz!” Ezt nem ugatták meg a kutyák: a gyerekeknek pedig éppen kedvence volt: rubintos gyűrűket osztott nekik – ólomból.

Egy ilyen rongyszedő nagyra fölvitte a dolgát, meggazdagodott: a fia aztán nagy préda lett. Egyszer az apa akkor nyit be a kávéházba, mikor a fia javában traktálja a korhely kompániát. Az öreg odaszólt a fiának: „Számi! Te még sípolsz!” – S bizony sípolt.

De mégiscsak legnépszerűbb alak volt a városban az a fehér kötényes legény, aki egyik kezében szénnel fűtött pléhkatlant, a vállán gyékényszatyrot cepelve, e buzdító szót hangoztatá: „Warme würst!”

Egyszer a Zrínyibeli hazafiak rávették, részint biztató szóval, részint susztertallérokkal a derék kikiáltót, hogy kiáltsa ezentúl magyarul e közkedvességű hirdetményt: melynek formulája ekképp hangzott: „Tüzes, meleg, forró, lánggal égő kolbászt!” Erre én jól emlékezem. Azonban nem sokáig gyönyörködhettem benne, mert a városkapitány betiltotta ezt a nyilatkozást, azt adva okul, hogy annak a dallama nagyon hasonlít bizonyos liturgia végső verséhez.

A fiáker-állomásoknál nagy volt a vitatkozás a kocsisok közt, melynek tenora megközelítette egynémely községtanács parlamenti értekezését, félbeszakítva a közeledő kuncsaft által, akkor: „Fahr mer euer gnadn?”, s aztán hangosan az „Aufgschaut!”

Egyszerre megelevenül az utca: gyermeksereg rohan előre nagy hújjahóval, középen a vándor komédiáscsoport. Elöl egy kétpúpos teve, melyen piros ruhás szerecsen ül, kétfelől keze ügyébe eső üstdobokat püfölve, nyomában a társaság primadonnája flincerlis szoknyában, fehér lovon ülve, bohócok gyalog és tenyerükön járva, hátul az ezermester, rabszolgáktól húzott kurrikulumon, tollas sisak a fején: deklamál hétféle nyelven, s árul hétféle balzsamot potom áron: ellenben fogat húz ingyen.

Beljebb hatolva a városba, ott találjuk éppen a Nemzeti Színház tőszomszédságában, a régi botanikus kertben az állatseregletet. A kapuban cilinderkalapos úr fújja a trombitát keservesen, s közbe-közbe magyarázza ékes magyar nyelven, hogy odabenn a deszkabódéban látható „Tefe, mefe, korkodélus, amerikai majom.”

A városház előtti téren cigányzene hangzik, ott táncolja a verbunkost hat szál huszárlegény, biztatva az ácsorgó fiatalságot: „Csapj fel pajtás, katonának!” Akit elránthattak, mindjárt fejébe nyomják a pántlikás csákót, úgy viszik danolva magukkal végig az utcán.

No, de déli tizenkettőt üt az óra: itt az ideje a marhahajtásnak. Bömbölő gulyákat terelnek keresztül a város legszélesebb utcáin, kísérve mészároslegényektől és óriási szelindekektől. Akad egy tulok, akit elővesz a rossz sejtelem, kitör a csapatból, neki az útnak, merre tág a világ. Annak aztán utána valamennyi szelindekkel; hangzik az uszítás jelszava: „Fassz órwájschel!” (Fogd a fülét!), míg végre elfogják, s kötelet kötve a két szarvára, hozzák nagy diadallal vissza, kutyák csaholása s ötven gyerek zsivaja mellett, kik az utcát széltében elfogó kötélbe kapaszkodnak.

Ez a jelenet is elmúlik, szabad tér marad a verklisnek az utcán, aki a felesége éneklése mellett nagy viaszkos vászonról magyarázza a legújabb hírhedett gyilkosságot a kíváncsi közönségnek, melyet széjjelriaszt a nagy ostordurrogással, csengéssel vágtató gyorskocsi, meg a trombitaszóval érkező delizsánc.

Aki még többet akar hallani, kimegy a Duna-partra, ahol mindenekfelett gyönyörködhetik a nagy terjedelmű kofaasszonyságok kölcsönös nyájaskodásaiban, melyet kórusként kisér a Duna-parti cölöpverők sulyokpuffogása, megelőzve e csatakiáltástól: „Hóba cziba, húzd rá!” mely tíz kötélnek egyszerre megrántását eredményezi. Mélabúsan vegyül közé a Dunán felfelé vontató hajós, fullajtárok folytonos kiabálása a lovaikra, akiknek a megrakott gabonás hajóról másfél öles bükkfa tülökkel adnak utasítást, melynek hangja mérföldnyire elhallik.

Délutánonként zeng az utca a polgári zenekar gyászindulójától. Előkelő halottat kísérnek – kifelé menet Dom Sebastian kardalával, visszajövet a „meghalt a cselszövő”-vel a gyászoló családot.

Aztán következik az esteli harangszó, melynek hangját még nem nyelik el a háromemeletes házak utcasorai, mint most. Csak a hazatérő társzekerek zörgése van még hátra.

Kilenc órakor megzendül a zapfenstreich. Tizenkét ezreddobos egy sorban végigmasírozik a Károly-kaszárnya előtti széles országúton, s veri a takarodót, melynek dobpergését az utcai fiatalság kíséri az ismeretes nótával: „Haza, haza, jó katona! Otthon vár a jó vacsora!”, vagy a másik variációt, ami sokkal elhihetőbb: „Kenyeret, kenyeret, kettőt, kettőt. Csontot, csontot, másfél fontot.” A Neugebäude négy szegletén ellenben trombitaszóval ismétlik a hívogató szót a lovasoknak: mire siető katonák léptei verdesik a járdát. Egy órával később, mikor a színházak záródnak, megindul a kocsizörej, ekvipázsok, fiákerek robognak végig az utcákon, a gyalogjárók hangosan közlik észrevételeiket a darab fölött, s búcsúznak egymástól, csengetnek a kapukon, ahol az nem használ, ütik a bot fejével az ajtót; míg a zaj elcsendesültével szóhoz juthat az ábrándos gavallér, ki imádottjának éjjeli zenét ád az ablaka alatt: a cigányok érzékenyen húzzák a vagabundenpolkát a csendes éjszakában.

De azért még nincs vége a város hangjának.

Éjféltájon megnyílnak a Zrínyi, a Két pisztoly ajtajai, s nyomul előre a magát kimulatott jurátussereg, ott benn hagyva a pipafüstös odúban a kozákokat.

Végül énekelnek az utcán. A legújabb gúnydal ez, melyet stájeris nótára énekelnek: „Már Isten néki, / Szokjunk rá, járjunk rá / A német táncra. / Úgy is már régen Rászedtek, rávettek / A szolgaláncra.”

A danoló csoport az utcát széltében elfogva vonul végig az országúton. (Akkor még úgy hítták.) Közbeesik a szabólegények herbergje. Azok is mulatnak, valami lakozásuk van: a nyitott ablakon át kihangzik az utcára a nóta:

„Attila, Lehel, Árpád, Elmúlt dicső unokád!”

Micsoda? A szabólegények merészkednek Attiláról, Árpádról énekelni! A jurátusok csak azért is német nótára gyújtanak rá a herberg előtt:

„Als die Schneider Hochzeit hatten, Da waren alle froh,
Da tranken alle Schneider, Neunundneunzig Schneider
Aus einem Fingerhut, Aus einem Fingerhut.”

Erre a gúnydalra a hős szabólegények kirohannak az utcára, s halálra szánt elkeseredéssel kemény verekedést kezdenek a jurátusokkal, aminek talán nibelungi harc lett volna a kimenetele, ha hirtelen dobpergés nem vegyül a zaj közé. Íme, itt közeledik lélekszakadva egy szál városi hajdú, sebes pörgetéssel verve a dobot. Ez azt jelenti, hogy „tűz van!” Félreverik a harangokat: minden toronyban „bimm, bamm!” Ha egyik elhagyja, a másik folytatja. Erre jurátusok és szabólegények mind rohannak a hajdú után a tüzet eloltani, ami a publikum dolga.

Így végre elcsendesül a város, csak a dunai malmok pitléinek kelepelése s a várost körülvevő mocsarak békamillióinak brekegése tartja ébren az éjszakát, föl-fölriasztva a kaszárnyák előtt strázsáló katona jelkiáltásától, mely a város végéig elhangzik a csendes éjszakában: „Ablögst! Halt wer da? Patrol vorbei!”

És most mind ennek a szép hangos világnak vége. Csend uralkodik Budapesten.