Március tizenötödike Bécsben

A császár kezében tartotta már a tollat, előtte feküdt a „Konstitúció”. Körülötte összegyűlve az uralkodócsalád tagjai s a trón magasallású tanácsadói.

A császár kezében tartá a tollat. Rokonság, tanácsadók két részre voltak oszolva: az egyik biztatta, a másik lebeszélte.

Künn a piacon, az utcákon fegyverben állt a diákság, a nemzetőrség, s a glacis-kon a katonaság; a fegyverek töltve tűzzel, s a szívek is töltve tűzzel: – ki tudja mi lesz, ha ez a két tűz összeér.

Ekkor haragba jött a császár, s azt kiáltá a kezét visszatartó főembereknek:

– Bin ich der Kaiser, oder bin ich’s nicht?

*

Az egyetemtéren s aztán fel a két Bäckerstrassén, egész a „Lugeckig” hadirendben volt felállítva az összes egyetemi fiatalság, ezrekre menő. Egyik óranegyedről a másikra biztatták őket, hogy mindjárt jön a konstitúció, csak még egy kicsit legyenek türelemmel. Az pedig a fiatalságnál hamar fogytán van.

Ha soká késik, amire várnak, tömegesen fognak megindulni a Burg ellen, s aztán az egész nép velük megy.

Volt dolguk a szegény professzoroknak, ezúttal katedra nélkül, tartani a praelekciót a harcvágyó fakultásoknak; amik között legtettrekészebb volt a filozófiai testület. Jogász, orvos, teológus mind hagyta magát kapacitálni, csak a filozófus nem. Az már ismerte a szofizmákat, és analizált.

Egyik küldöttség a másik után ment fel a Burgba, hogy megvan-e már? Egyik hírnök a másik után jött le a Burgból, hogy csak még egy kicsit tartsák vissza! Már bele van ütve a tintába a toll!

A föld égett az emberek lába alatt!

Az utolsó követ az aulától egy fiatal költő volt. Azt is Kaisernek hítták.

A Burgnak azon kijáratánál, amit az „Óriások kapujának” hí a népajk, szembetalálkozott vele Reischach báró.

– Itt a konstitució! – mutatja neki az aláírt lapot, de még nincs több belőle, csak ez az egy példány. Elébb ki kell nyomatni.

– A nép türelme nem tart odáig, míg ez ki lesz nyomtatva.

– No, hát hirdesse ön ki!

– De hogy hallja meg egész Bécs az én szavamat?

– Vigyen magával lovas trombitásokat.

– Hol vegyem azokat?

– Itt a magyar és az olasz gárda trombitásai.

Mentek a gárdakapitányokhoz trombitásokat kérni.

A gárdakapitányok azt mondták, hogy szívesen odaadják, csak adjon rá engedélyt a városparancsnok, Windischgraetz.

Futottak Windischgraetzhez.

Annak az előszobái tele voltak főtisztekkel, keresztültörtek rajtuk.

– Itt a konstitúció! Kérünk négy gárdatrombitást.

Windischgraetz azt mondta, hogy a gárdatrombitásoknak nem ő parancsol, hanem a főudvarmester.

Ekkor visszasiettek az udvarra, s magukhoz a gárdistákhoz folyamodtak: azok aztán a maguk szakállára odaadták nekik a négy trombitást.

– De már most magam csak nem hirdethetem ki gyalog a négylovas trombitás között a konstitúciót – mondá a költő.

– Nem ám! A költőnek a lovát pedig a Helikonon tartják, s az messze van.

– Ki ád frissen egy lovat?

A gárdisták nem adhatnak, mert azoknak minden percben készen kell lenniök, hogy felnyergelt lovaikra pattanjanak.

– De hiszen háromszáz ló áll a Burg istállóiban.

Azok fölött meg a főlovászmester őrködik.

Futottak a főlovászmesterhez.

Az meg azt mondta, hogy Lajos főherceg engedelme nélkül nem adhat lovat.

Ebben a kétségbeesésben vágtat a Burg udvarába Breuner gróf, meghallja, hogy mi baja van a költőnek; azzal leugrik lováról, feldobja a nyeregbe a múzsafit a konstitúcióval együtt, s azzal előre a négy trombitástul közrefogva, legelőször is a Kohlmarkton, s aztán végig a város minden piacán, ahol legsűrűbb a néptömeg.

*

Ebben a pillanatban érkezett a magyar országgyűlés küldöttsége Pozsonyból, élén Kossuth, Batthyány, Teleki László, Andrássy Gyula. Hozták a magyar országgyűlés feliratát az uralkodóhoz; hogy tegye boldoggá a szabadság áldásaival minden népét.

A magyar küldöttség a konstitúciót hirdetők csapatja a Fetzet kávéház előtt találkozott össze. A magyaroknak le kellett szállni a bérkocsijaikból: a németek tenyereiken emelték le őket.

Itt tartotta Kossuth legelső beszédét a németekhez németül. Innen csak gyalog lehetett továbbmenni a sorfalat nyitó néptömeg között, elöl egy magyar jurátus, a nagy selyem háromszínű lobogóval, mellette egy német aulista, a szurony hegyére tűzött Konstitúció hirdetménnyel.

A lelkesedés őrjöngése volt ezen órában az egész városon, minden ablak kinyílt, a nők fehér kendőket lobogtattak az érkezők elé, a férfiak arca ragyogott a lángtól, szeme az örömtől; türelmetlen vér, mely ma kész volt halálsebeken át elfolyni, felforrtában az arcukon akart kitörni. Minden ember ölelte, csókolta egymást, nem volt idegen, nem volt ellenség, testvér volt minden.

Az öröm vihara nőttön nő útjában, s tetőpontjára hág, mikor a „Lugeck” szögleténél az egyetem közelébe ér. Ott már reggel óta áll hadirendben nyolcezer diák, s mindegyiknek ott van a zsebében – a vörös kokárda.

Ekkor a tömegen keresztültöri magát egy szőke, kék szemű ifjú, fehér szalaggal a derekán, s kivont kardjára tűzve hozza az első nyomtatványt, mely a szabad sajtó alól kikerült. Az első szó a nyomtatványon: konstitúció. Ez az ifjú volt Giskra.

Egy vulkánkitörés volt az örömriadal, a győzelemordítás, ami a jelentést követte: s arra megszólalt a szomszéd jezsuita templom tornyában az estharang. Az utolsó válságos óra volt ez!

Ekkor Giskra a kardjával inte a tomboló tömegnek.

– Imára!

S arra mind a nyolcezer ifjú egyszerre térdre ereszkedett, s úgy várta végig, míg a harangszó utolsót kondul: egy kisfiú, az aula dobosa, ütötte hozzá az imát jelző dobbanásokat.

Soha buzgóbb, igazabb ima nem szállt föl az égre ennél.

*

Kossuth, Batthyány, Teleki, Andrássy még együtt találták az aula fiatalságát: itt tartotta Kossuth azt a beszédet németül, amit egy kortárs így nevez el: „Harmonischer Cataract.” (Az összhang zuhatagja.)

A magyar küldöttség innen a Karinthi utcába vonult, s a „Károly Főherceg” Szállodában pihent meg.

Annak az erkélyéről tartotta Kossuth harmadik beszédét a bécsi néphez, átadva annak a magyar nemzet üdvözletét, felszólítva a különajkú népeket, hogy tanulják szeretni egymást.

*

A magyar küldöttség, amint átöltözött, sietett egyenesen a Burgba.

Jellemző volt e napra nézve az is, hogy akkor szabadultak ki a „gyermekek” a hosszú fogság alól, amit gondos szüleik ítéltek rájuk.

A zűrzavaros időben mindenki otthon tartotta a gyermekeit, az utcákon nem jó volt azoknak járni. – Március 15-én kihozták a gyermekeket is a szabadba. A szabadság tolongásától nem kell félni, az nem tapos el senkit. A szabadság zűrzavarában nem kell félteni a gyermeket, nem téved az el benne.

Mikor a Mehlmarkton végigvonult a magyar küldöttség, már akkor nemcsak férfiakkal, de nőkkel és gyermekekkel is tele volt a tér; egy fiatal anya magasra emelve tartá karjain kisgyermekét, aki kalapját lobogtatva kiáltozá: „Éljen a magyar!”

Kossuth kivette az anya kezéből a gyermeket, s karjára emelve megcsókolta azt, s aztán a gyermeket ölében tartva mondott egy beszédet a bécsieknek, melynek vége ez volt:

„Ez a gyermek egyike a szabad Ausztria jövendő polgárainak. Mire férfivá nő, már akkor a szabadság az egész emberiség köztulajdona lesz. Ezeké a boldog jövendő. Éljen az ifjú kor!”…

Ha igazat akartok mondani, mondjátok rá, hogy jó próféta volt.

*

Bécs városa azt a diadalnapot még az éjszakára is kinyújtotta. Nagyszerű fáklyás zenét rendeztek ez éjre az alkotmányadó császár tiszteletére. Abban a magyar országgyűlés deputációja is részt vett; a felvonuló zenekarok felváltva játszották az osztrák néphimnuszt s a Rákóczi-indulót, azokon a helyeken pedig, ahol a szabadságharc első áldozatai elestek, rögtön átcsaptak a Don Sebastian ismeretes szép gyászindulójába. Azt írja egy akkori riporter, hogy volt a magyar urak között egy mágnás, aki minden németet sorba ölelt, csókolt, s folyvást mondta, hogy: „Nit deutsch, nit deutsch!” (Dejszen az olyan magyar mágnást, aki németül nem tud, rég pénzért mutogatták volna idehaza!)

Éjfél után két órára elcsendesült a nagy öröm: a diadalmámorban, testvéri ölelkezésben kifáradt magyar és német átadta magát a megérdemlett nyugalomnak.

A Lipótvárosban nem volt este színielőadás. Carl színigazgató az egész férfiszemélyzetet fegyverbe állította (jobb lett volna pedig, ha a női személyzetet állította volna fegyverbe), s azokkal megszállotta a Ferdinánd-híd és a Tábor-híd átjáratait. A publikum tömegesen járt bámulni az ingyen látványt: Nestroyt és Scholzot a silbak szerepében.

Hát egyszer úgy két óra tájon valami távol riadal támad a Prater felől, s vereslő tűzfény világítja be a kimagasló házak falait. Rémülten futó nyargoncok érkeznek: „A nép fellázadt! A népnek suvix az alkotmány s a sajtószabadság pomádé! A népnek reális dolgok kellenek! A proletárhad megrohanta a Tandelmarkot, kirabolt minden boltot, s gyújtogatni kezd.” Egy vágtató dragonyos, ki futtában elvesztette a sisakját, jött lelkendezve tudatni, hogy már itt a Sisera hadai; ő maga menekült közülök hírmondónak.

Jaj, szegény színházigazgató! Neki kell most megvédeni az egész várost! Nosza, két részre osztani a tábort! Aztán Schlagwortra Nestroy, jelenésre Scholz! Most tessék válogatni, hogy kinek kell a „hős” szerep! Az egyik rész menjen a veszedelem tájékára rekognoscírozni: a másik itt marad, s védi a hidat, mint Horatius Cocles!

Soha ilyen főpróbát! Soha ilyen lámpalázat! Új darab, be nem tanult szerepek – aztán semmi súgó!

A vereslő tűzfény pedig egyre közelített a Jägerzeilén fölfelé, a vágóhíd felől. A színészek segélycsapatokért folyamodtak a közeli „vörös torony” kommandánsához: de az azt felelte nekik, hogy ő maga is csak annyi várőrséggel rendelkezik, amennyi a rájuk rohanó néplavinának a fél fogára sem elég. Be is záratta a kaput, hogy a színészármádia a hátán ne hozza be az ellenséget.

Most aztán a szegény múzsafiaknak igazán elöl tűz, hátul víz! A félelmes riadal s a fenyegető tűzfény egyre közelebb jön.

Egyszer a karmester, akinek legjobb füle szokott lenni, azt mondja: „Attánzion!” – E lármahangokból hegedű és klarinét hallatszanak ki! Akik rabolni, gyújtogatni akarnak, nem hordanak magukkal hegedűt, klarinétot. Hallgassuk tovább!

Volt, aki már hallott ilyet; hisz ez cigányzene!

Most már a muzsikusok bátorsága egészen helyreállt, kapták a fagótot, akarom mondani a mangalétát megindultak bátran a közelítők felé. S íme, kik jöttek rájuk szembe? Nem rabló, gyújtogató gyülevész, hanem magyar jurátusok, az országgyűlési fiatalság in massza Pozsonyból; kik, meghallva, hogy a bécsi fiatalság az alkotmányos szabadságot vívja, gőzhajóra kaptak, felrohantak bajtársaik segítségére, praktikus emberek módjára hoztak magukkal kardot is, fáklyát is: kardot, ha nagy áron kell megvenni a szabadságot, fáklyát, ha ingyen, jókedvből adatik meg. Csárdáshang és „éljen” kiáltások voltak azok, amik felverték a császárváros nyugalmát: „éljen” kiáltások, amik után a „német” volt ragasztva, aminőt sohasem hallott se Bécs város, se ez a kerek föld, se a többi hét planéta.

Lett aztán a félelmes nagy találkozásból még nagyobb ölelkezés.

Ezért mondtuk amott följebb, hogy okosabban tette volna Carl direktor, ha a női személyzetet állította volna fegyverbe!

A barátság nagy hirtelen meg volt kötve; de most aztán „Hová menjünk?” Éjfél után két órakor.

Harcolni nem volt már ok; az alkotmány meg volt adva; de annál több ok volt fáklyás zenét adni.

Kinek?

Hát Kossuthnak, aztán meg a királynak.

De azok a belvárosban laknak ám, s Bécsnek még akkor kapui voltak.

– Micsoda? – ordított fel az álmából felráncigált parancsnoka a Vörös Toronynak. Még egy fáklyás zene! Ráduplázni a fáklyás zenére! De már abból nem lesz semmi!

A magyar fiatalságnak okos ember volt a vezére, Szarvady Frigyes: ez kapacitálta őket, hogy biz az mégis nem jó lesz éjfél után két órakor, mikor már aluszik a német, azzal ébreszteni fel, hogy „Meghalt a cselszövő!” Maradjanak csak idekinn.

A Lipótvárosban még akkor nem álltak azok a nagyszerű vendégfogadók, amik most; az Arany Bárány nagyhamar megtelt az öregebb fiatalsággal, de egypár száz jurátus még mindig kinnrekedt az utcán; azokat nem lehetett hevenyében elszállásolni, mikor zárva volt minden kapu. Hogy töltik el azok az éjszakát?

Hogy tölti el az éjszakát a magyar jurátus, ha nincs hová lefeküdni, de van jó bor és cigány? Hát úgy tölti el, hogy táncol, míg megvirrad.

Ott hevenyében tüzet raktak a Jägerzeile közepén, de azt se maguknak hanem a cigány számára, hogy meg ne gémberedjék az ujja a hegedűhúron, s ott járták a csárdást kivilágos kivirradtig.

A jámbor németek egyik-másik kávéházból padokat, pamlagot hordtak ki az utcára a számukra; de nem kellett az a jurátusnak, engedte azokra a színházi nemzetőrséget letelepedni: ott mesélte el Nestroy: hogyan járt ezelőtt egy hónappal, mikor színpadon a „Bemoostes Haupt”-ban egy Lumpot játszott, aztán azt improvizálta, hogy a keblére nyúlt, mintha valami bogarat venne onnan elő, mely ismeretes nagy emberbarát s külső színére nézve egészen hasonlít a Bécsben letelepült jezsuita szerzet kámzsája színéhez, akik magukat akkor ligurianusoknak nevezték. – A lump, amint megroppantja a kebelbarátot az asztalon, azt mondja rá: „Das war auch a Ligurianer!” Lett rá nagy taps, s másnap huszonnégy órára becsukták a dutyiba Nestroyt az improvizációért. – Harmadnap megint adták a darabot. A közönség várta, hogy Nestroy elmondja-e megint a veszélyes improvizációt.

A némajáték most azon módon ment végbe, csakhogy ezúttal e szavak kíséretében: „Das war der andere!” Erre aztán nem lehetett becsukni.

Erre aztán ugyanarról a rovarspeciesről mondott a bécsieknek Somogyi pátri egy még jobb anekdotát. Somogyi pátri volt már valami ötvenesztendős jurátus: ő volt valamennyiünknek az ősapja; mindig sarkantyús csizmában járt, s szegesfejű buzogányt viselt sétabotnak. Itthon is elmondta azt az anekdotát nekünk a Pilvaxban arról a bogárról, ami a bécsieket úgy extáziálta, s ha én azt leírnám, nagyobb kelendősége lenne, mint Herman Ottó filoxérájának; de hát „moderata durant” és „ne quid nimis” – keveset a jóból.

Elég az hozzá, hogy reggelig táncolták a csárdást a jurátusok a némettel, s reggelre mind a pamlagon hevert a német, a juratus mégis járta; ivának pedig magyarok és németek nagy barátságot – örök időkre egymással: Bécs városában március tizenötödikén.