Mit visz kend?

A Pest körüli falvakból hetivásárokra bejárt a környék földmíves népe. Mikor visszafelé jöttek, hánynak ült szekerén egy-egy szökevény honvéd, zsíros gubába takarva, vagy egy előkelő úri hölgy, hátán puttonnyal, feje tarka kendővel lekötve, ki férjét indult keresni a magyar táborban!

Egyszer egy ily paraszthoz egy jól öltözött férfi közelíte, s félrehíván, megszólítá:

– Kend jószívű embernek látszik, földi.

– Miért volnék rossz, jó uram? Magamnak vagyok jó, ha vagyok.

– Lehetne-e kenddel egy okos szót szólni, földi.

– Csak tótul nem, nagy jó uram.

– Tudja meg, hogy én üldözött ember vagyok, akit a városban mindenütt keresnek.

– Hát ne maradjon itten.

– Kivinne-e kend engemet magával?

– Hogyne vinném!

– De ha elfognak bennünket?

– Már uram, ha ön feláldozhatja magát, én is feláldozhatom magamat, hat porontyom marad árván, az Isten majd apjuk lesz nekik.

S azzal betakargatta a szökevényt egy gyékénybe, odatette maga alá, ráült és hajtatott vele kifelé a városból.

A sorompónál megállítják az őrök, s elkezdik szekerét összevissza kutatni:

– Hát ebben a gyékényben mi van? – kérdi egy. – Úgy néz ki, mintha ember volna benne.

– Hát persze – szólt lélekjelenléttel a pór –, Kossuth van benne maga.

Az őrök nagyot nevettek a tréfán, megveregették a tréfás öreg vállát, az pedig lovai közé vagdalt, és elhajtatott, danolva, fütyülve, mint aki most jön legjobb kedvvel a kocsmából.