Érdemrendek kiosztása Debrecenben

A kápolnai csata után egy napon a magyar hadsereg fővezérei összehívattak Debrecenbe, a kormányzó szállására, bizonyos ünnepélyes tény végrehajtása végett.

Ez ünnepély, mint pár nap múlva nyilvánosan tudva volt, a hadvezéreknek érdemrendekkel feldíszítése leendett.

Klapka, Guyon, Mészáros, Perczel, Kiss Ernő, Görgei és Bem voltak azon nevek, miket az idő szerint a közelismerés babérkoszorúja font körül, ezek voltak hivatva az ország által kitűzött másodrendű érdemjelek elfogadására.

Volt ez érdemjel: ezüst koszorúban arany kettős kereszt, vörös szalagra fűzve.

Közülök Klapka, Perczel és Bem nem jelenhettek meg a kormány székhelyén, ezeknek az érdemrendet helyökbe küldték; Guyon pár nap óta ott időzött már Debrecenben, Mészáros és Kiss Ernő a telet nagyrészben ott töltötték, s Görgei megígérte, hogy eljön.

Ez ígéretet azonban még akkor tevé, midőn Kossuth Tiszafüreden őt nevezte ki fővezérnek; azóta történt, hogy Vettert ismét fölé helyezte, s most aztán kíváncsi volt mindenki, ha eljön-e vagy sem?

A kitűzött nap reggelén a debreceni városház előtt, hol Kossuth lakott, nagyszámú néptömeget lehetett látni; dacára a hagyományos sárnak, gyülekezetben nem volt hiány, mindenki iparkodott használni az alkalmat, hogy mindazokat színről színre láthassa, akikről annyit beszél a hír, annyit álmodik a lélek.

A városház kapujában legelőször találkozánk Guyonnal; középtermetű szőke férfiú volt, merész tekintetű arccal: szürke, piros zsinóros köpeny vállain; kísérő segédének akkor is fel volt kötve a jobb karja azon seb miatt, mit a branyiszkói kígyóút megvívásánál kapott.

A nép hangos éljenzéssel fogadta a branyiszkói hőst, ki alig bírt utat törni a nép lelkesedése miatt a városház kapujáig. Miskolcon is ilyen fogadtatása volt, ahol legszebb hölgykezek elhalmozák koszorúkkal, még paripája nyaka körül is koszorúkat fűztek.

Ő utána jött Mészáros, a hadügyér. Alakja maga a szelíd lemondás, ősz feje, kurta ősz szakállával, ingott jobbra-balra lépteinél; az ismerősök köszöntéseit nyájas, vékony hangon viszonzá, mely meglepte azokat, kik őt valami martialis alaknak szerették képzelni; szokása volt szemeit kegyesen le-lehunyni, mint egy áldozatra készülő mártírnak. Az a jókedvű susogás hallatszott körüle, mely oly embert szokott illetni, akit senki sem bámul, hanem mindenki szeret.

Később érkezett Kiss Ernő, a finom arisztokrata hadvezér; aranyos molnárszínű mentéjében, mely a legfinomabb nyuszttal volt prémezve, szállt ki hintajából. Fénylő zöld kócsagja délcegen reszketett kalpagja mellett; míg hintajából a kapuig ért, többszőr meg-megállt kísérőihez egy-egy szót szólani, s magasra tartott fővel nézett szét a nép között, mint ki követeli azt a bámulatot, mely láttára úgyis támad a tömegben. Az arany paszománt könyökéig ért már; minden új diadal új rangfokozatot hozott számára, s minden előléptetés szélesíté az arany zsinórzat jelvényét. Ha még sokáig harcolhatott volna a csatákon, hőstettei nem hagytak volna helyet öltönyén az arany díszítménynek.

Csak egy volt még hátra: – Görgei.

Még nem érkezett meg Debrecenbe: de azért akadtak, akik hitték, hogy a kitűzött órára megérkezik.

Ezalatt fenn a városház tanácstermében fogadta a kormányzó a hadvezéreket. Környezetében voltak a kegyeltebb képviselők és katonai nevezetességek.

Ő maga ezúttal fekete polgári öltönyt vett magára, a más alkalmaknál használt közhonvédi atilla helyett, s az érkezők mindegyikének tudott valami lekötelezőt mondani.

Mészáros úgy lépett be, mint egy restelkedő szemérmes vén fiú, aki nem bánta volna, ha szabad leendett otthon maradnia, s egy mindenkinek szóló fejhajtással félrevonult egy ablakmélyedésbe, magához húzva kardját, nehogy zörgése által figyelmet találjon gerjeszteni.

Annál büszkébben lépett be Kiss Ernő. Egy finom udvaronc és érdemeit érző katona otthonias bókjával hajtá meg magát az elnök előtt; ez eléje ment, kezet szorított vele s kitüntetett nyájassággal vezeté környezetéhez, hol a tábornok rögtön vidám beszélgetésbe vegyült.

Ezalatt többen Mészárost fogták körül. Kötekedtek a jó öreggel, kérdezték tőle, hogy hadügyér létére miért nem tart tiszteletőrt szállása előtt, mint a többi tábornokok?

– Hogyisne? – viszonzá tréfásan a miniszter. – Majd hogy a szép debreceni lyánkák ne merjenek a strázsa miatt hozzám jönni!

Eközben a városház előtt egy egyszerű, zöldre festett parasztszekér állt meg; a lovakat valami kopott őrnagyruhába öltözött fiatalember hajtotta; minthogy a városház elé a néptömeg miatt nem lehete hajtani, megállt szekerével az utca közepén, a gyeplőt odavetette hátul ülő kocsisának, maga kiugrott a bokáig érő sárba, s könyökkel fúrva magának utat a néptömegek között, a városház lépcsőit hármasával átugorva, felsietett. Alig vette más észre, mint akik mellett elsuhant.

Ki gyanította volna, hogy ez a kopott, sáros férfi a magyar hadak fővezére – Görgei?

Odafenn, meg sem törülve sáros csizmáit, benyitott a fényes urakkal tölt terembe. Nagy csizmái egész combjáig értek, az az őrnagyi ruha, mit múlt évi szeptemberben fölvett, s azóta mindig viselt, meg volt kopva minden oldalról, a gallér aranyos paszományán, jobban látszott már az ezüst, mint az arany, s egyik könyökére akkora folt vala vetve, hogy azt éppen nem lehete eltitkolni. Feje csaknem kopaszra volt nyírva, nagy izmos kezei barnák, kesztyűtelenek, s egész alakja oly sáros, amilyen csak lehet valaki, aki tavasszal Tiszafüredtől Debrecenig a lovakat hajtja.

Amint belépett, akik nem ismerék, szinte kedvetlenül látták díszes társaságukban e ki nem kefélkedett alakot megjelenni, míg ellenkezőleg ismerősei, s köztük Kossuth siettek elfogadására, s egy perc múlva mint futó tűz terjedt el a körben: „Ez Görgei.”

Mindenki közeledett felé, mindenki vizsgálta arcát, és Görgei jól tudta azt, hogy a jelenlevők közt egy sincs, aki neki vagy föltétlen imádója, vagy halálos ellensége ne volna. Egyik úgy, mint a másik, nem látszott őt érdekelni.

Kossuthnak lekötelező üdvözlését hideg, feszes főhajtással viszonzá. Mészáros félig fölkelt székéről előtte, mire Görgei megbillenté fejét, de nagyon kissé.

Guyonnal már régóta feszült viszonyban álltak, s iparkodtak egymást kikerülni.

A főhadparancsnok állt még útjában: Kiss Ernő.

Görgei úgy tett, mintha a díszegyenruhába öltözött arisztokratát észre sem venné; felé sem nézett, mikor mellette elhaladt, sőt többen egy keletkezőben levő gúnymosolyt véltek észrevenni arcán.

Kiss Ernő nem várta e viseletet maga iránt, s egészen megilletődött rajta.

Szomszédjához fordulva, egész érzékenységgel mondá:

– Én száztíz ágyút foglaltam el a csatában.

Görgei levetette magát minden kínálás nélkül egy szögletben álló székre, s nagy csizmáit hosszan elnyújtva, beszélt a hozzá legközelebb esőkkel, kik éppen nem voltak valami nevezetes emberek. A jelenlevő celebritásokat figyelembe sem vevé.

Következett aztán a szertartás.

A tábornokok sorba álltak. Kossuth személyesen tűzte fel mellükre az érdemjeleket, s mindegyiknek mondá aközben az iránymondatot.

Első volt Mészáros.

– Az ősz becsületességnek! (megérdemelt jelszó) – mondá az elnök, a koszorús keresztet mellére tűzve.

Aztán jött Kiss Ernő.

– Az első győzelem hősének (ennek is tudjuk a történetét). Utána Guyon.

– Az új haza legvitézebb fogadott fiának (ő angol volt). Végre Görgeire került a sor.

Miért maradt végül? Maga vonult-e hátra? Vagy Kossuth hagyta őt utól? Vagy tán mert a legfiatalabb volt?…

Midőn Kossuth felé közeledett, a két férfi szemei találkozának. Emlékezünk mindkettőnek beszédes szemeire: amennyi érzés beszélt Kossuthból, annyi akarat és dac villogott Görgeiében.

Kossuth, midőn az érdemrendet, mit a nemzet a legnagyobb elismerésül osztott, vezérének mellére tűzé, alig hallhatólag, azon az elfogódott hangon, melyet akkor lehet tőle hallani, midőn az érzés uralgott őrajta, nem ő az érzésein, rebegé:

– Engesztelődés – a haza nevében.

A közelebb állók közül is alig hallá egypár e szavakat; de mindenki odanézett, és mindenki látta, mily engesztelően nézett föl a kormányzó a hadvezérre, azokkal a nagy, sötétkék szemeivel, mint reszketett keze annak mellén; és látta mindenki, mily dacos tekintetet vetett rá a vezér, mily fagyos merevséggel néztek szemei azon férfira, kit ő tízszer megharagított, s ugyanannyiszor egy szavával kiengesztelt, kiről tudta, hogy tőle fél, és mégis hozzá ragaszkodik – és akinek a nevét a nép bálványozva hordja – míg az övét alig emlegeti.

Kik e percben Kossuthot és Görgeit látták együtt, egymással szemben, ezen jelenetet nem fogják feledni soha.

A jó öreg Mészáros, maga elé dünnyögve mondá: „Két kard egy hüvelyben.”

Az idő bebizonyította, hogy az öreg katona jó próféta volt.

Tíz hónap múlva Konstantinápolyból vitorlázott Anglia felé Mészáros Lázár. A tengeren viharos idő járt; mindenkit meglepett a tengeribetegség, őt különösen előfogta. Kísérője Katona Miklós, csak hogy beszéljen valamit, azt kérdezé tőle: „Hogy érzi magát, kedves bátyám?”

– Éppen úgy, mint hadügyminiszter koromban – felelt rá a jó öreg úr.