|
Visszaemlékezések 1849-re
A sánta koldus
1849 elején a pesti vámnál gyakran
lehete egy sánta koldust látni, ki két mankóra támaszkodva, nagy kínnal
vonszolta odább nyomorék testét, bozontos haja, szakálla, rongyokba kötözött
zsugorult lába, silány öltözete s beteg arcszíne mellett nem volt szüksége a
járókelőket könyörre szólítani, mindenki önként veté neki
alamizsnafillérét. A vámsorompóknál rendesen leült, mielőtt kiment volna a
városból, bizonyosan megpihenni a fáradtság miatt, messze lakott a vámvonalon
kívül egy bódéban. Az őrökkel néha beszédbe elegyedett, nehéz, fuldokló
hangon panaszkodott előttük az élet nyomorúságairól, a hideg napokról, a
krumpli drágaságáról s más impolitikus dolgokról, azután ismét odább
vánszorgott, köhögve és nyögve, mint egy halálos beteg.
Ki ismerte volna meg egypár nap
múlva ezt a nyomorékot, amint a debreceni városház lépcsőin délceg
léptekkel sietett fel, két-három fokot lépve át egyszerre, fején angolos
utazósipka, kezein finom kesztyűk, szemén kék szemüveg, öltözete meleg és
divatos útiruha, s mikor az elnök előszobájába lépett, oly erős
dörgő hangon beszélt, hogy a harmadik szobában is meg lehete érteni.
Két nap múlva ismét cammogott vissza
a nyomorék, felzsugorult lábbal Pest kapui
felé, kinézése még szánalomra méltóbb volt, mint azelőtt. A vámsorompónál
ismét leült, s oly átalkodottan köhögött, hogy alig bírt szóhoz jutni, akkor is
oly rekedt hangon beszélt, hogy senki sem értette.
– No, még ez sem messze viszi
csontjait – mondá a vámőr, a nyomorék rettenetes köhögését hallva, míg az
ember nagy kínnal ismét felvánszorgott, mankóit hóna alá fogta, s mászott nagy
lassan odább.
Azok a mankók
belülről ki voltak üregítve, azokban hordott veszélyes iratokat a kém majd
ki, majd be.
|