A kecskeméti fiúk

Egy k-i családapa fiával együtt beállt az önkénytesek közé. Kis hétesztendős fia, látva apját a háborúba készülni, odasimul hozzá, s kérdezi:

– Édesapám, nem jönnek az ellenséggel kis gyerekek?

– Minek neked azok a kis gyerekek, édes szolgám?

– Én meg azokkal szeretnék verekedni…

Az ottani fiúk ötévestől kezdve tízévesig, mikor a császáriak a várost megszállották, ezerenkint összecsoportosulva, kimentek a város alá, magukat két seregre osztották, s ott dob- és trombitaszó mellett ütközetet csináltak, néha a csata egész délután tartott. Fegyvereik botok voltak, ágyúik kövekkel megrakott talyigák, puskáik hasított faparittyák. Egy ízben egy egész városrészt támadtak meg, a cigányvárost, melynek minisztériuma meg akarta tagadni a fegyveres erőnek határain átvonulását; a vezérek ezt casus bellinek deklarálták, s miután a kérdéses terrenumot kellőleg blokírozták, egy előrebocsátott hatályos bombardement után rohammal bevették, lakosait részint expatriálták, részint hadifoglyokká tevék, a rendőrség intervencióját célirányos parattyatűzzel visszautasíták, s a pozíciót mindaddig megtarták, míg professzoraik ott a helyszínén meg nem jelentek, s akkor is csak egy általános amnesztia föltétele mellett kapituláltak, mely kölcsönösen ratifikáltatott is.

A fenn említett családapát Verbász alatt, midőn fia mellett csatázna, egy ágyúgolyó fiával együtt elsodorta.