Régi gárda, régi gázsik

A szabadságharcnak vége volt.

A Nemzeti Színház tagjai innen-onnan összeverődtek.

Az opera legjobb erőivel fogyott meg. Schodelné falura ment gazdálkodni, kivette haszonbérbe Nyáry Pál birtokát az elkobzó kormánytól: a birtok gazdáját hatévi várfogságra s vagyonvesztésre ítélték. Norma sarlója, ezüstből, drágakövekkel kirakva a múzeumba került. Hollóssy Kornélia, a nemzet csalogánya elszerződött külföldre. Csak a kóristák maradtak meg.

A drámából megmaradt a régi gárda, meg a népszínmű szereplői. A derék Füredinek egy nap Bandi csikóst kellett játszani, másnap Nabukodonozort énekelni. A jó öreg Szentpéterit is hallottam operába énekelni, Fra Diavolóban játszotta az egyik rablót.

A drámai színésznőkkel az történt, hogy a forradalom melegében valamennyi mind férjhez ment. Elkezdte Laborfalvy Róza, utána Lendvayné, nagyhamar Szilágyi Lilla, azután Szathmáryné: mindannyian szegény ördögöket választottak férjül a Bohème világból. Becsületes, jámbor asszonyok lettek.

Bajza, a forradalom alatti igazgató örülhetett, hogy élve elmenekülhetett. Helyette kinevezték igazgatónak az öreg Simoncsics Jánost. Derék, becsületes, régimódi táblabíró volt, akinek mindenhez érteni kell: még a színházigazgatáshoz is.

Dunántúli kiejtése volt, amit megörökített abban a mondásában, melyet Szigeti Józsefnek adott válaszul, midőn az előterjesztést tett neki a színháznál mutatkozó bajok és hiányosságok felől; „Jobb is lesz ma, ha főhannak maguk azza a szinészetyee.”

Persze, hogy az lett volna a legradikálisabb megoldása a színházi bonyodalmaknak, ha a színészek felhagytak volna a színészettel.

Hát addig is be kellett érni a részletes reformmal.

Mi a legelső paragrafusa a színházi reformoknak?

Hát hisz azt mindenki tudja: a gázsileszállítás.

Új szerződési év közeledtével összehívta Simoncsics a személyzetet. Előtte feküdt az asztalán kiterítve a tagok gázsilistája. Aztán mondott nekik a következő szavakon kezdődő nyájas üdvözletet:

– Ki volt az a bolond, aki a maguk fizetéseit ilyen szörnyűséges magasra fölrúgtatta?

A befejezése pedig ekként hangzott: – Ezennel tudatom magukkal, hogy a jövő esztendei gázsijukból húsz percent le fog húzattatni, akinek tetszik, a kontraktust írja alá, akinek nem tetszik, elmehet.

Voltak pedig e szörnyűséges magas fizetések a következők: Legmagasabb drámai fizetése volt Jókainé Laborfalvy Rózának 3100 forint, száz forinttal több (kitüntetésül), mint a másik két primadonnának, Lendvay Latkóczynénak és Komlóssy Idának. Szathmáryné fizetése volt 2400 forint, Bulyovszkynéé 1800. De ebbe már a ruhapénz is bele volt számítva. A férfiaknál legnagyobb fizetése volt idősb Lendvay Mártonnak és Egressy Gábornak, 2400 forint; de ezeknek az igazgatóság csináltatott jelmezt. Azután fokozatosan lefelé 2000, 1800, Szigetinek, Fáncsinak s a kisebb félisteneknek. Az újabban fölvett tagoknak nem volt rendes fizetésük; hanem azoknak napidíj adatott, ami a napi kiadások rovatába íródott, a színház macskái után. Szerdahelyi Kálmán sokszor tréfálózott később Munkácsy Flórával: „Mikor mi még a színház macskáival voltunk egy gázsiban!”

Az igazgatónak ez a redukciós ajánlata általános elszörnyedéssel fogadtatott a művésztársaság részéről.

Fizetés redukció!

Mit tesz az ember ilyen esetben?

Elpanaszolja az ember a keserű méltatlanságot az újságírónak. Az újságíró lelkes ember, pártul fogja az üldözött művészetet, s ír egy hatalmas filippikát a gázsicsonkításban sántikáló intendáns ellen.

S mit cselekszik erre az intendáns: Megijed? Visszavonja az ukázt? Vagy replikát ír a hírlapi támadásra, a megvédelmezi az elfoglalt álláspontját?

Dehogy cselekszi azt! Simoncsics felhívatta magához az illető hírlap szerkesztőjét, s azt mondta neki: „Hallja az úr, én nem disputálok holmi firkásszal, hanem ha még egyszer ellenem rugódozni fog, én azt a fickót becsukatom.” S ezzel be volt fejezve az ügy.

Színészek, színésznők szép engedelmesen aláírták a redukált gázsis kontraktusokat.