Idegen szó a Nemzeti Színházban
IRA ALDRINGE

A legelső idegen szó, mely a Nemzeti Színházban elhangzott, angol volt, az is egy szerecsen szájából jött ki.

Akkoriban volt ez, amikor a híres észak-amerikai írónő, Beecher Stowe asszony regénye izgalomba hozta az egész művelt világot: „A Tamás bátya gunyhója.” Ez a regény volt a melegágya a nagy világháborúnak, mely a szabad államok északi és déli része között lefolyt, s a néger rabszolgák felszabadításával végződött. Népszerű volt ez időben a fekete képű Cham-ivadék.

S ebből a fajból támadt a leghíresebb színész, a Shakespeare-darabok személyesítője: Ira Aldridge.

A híre rég megelőzte jöttét: a néger Rosciusnak nevezték.

Természetesen a legelső szerep, melyben föllépett, Othello volt. Ezt az ő számára teremté a nagy brit költő.

Csúnya volt! A pofája olyan rút, mint az oroszláné. De hát az oroszlánnak is olyan csúfnak kell lenni, hogy felséges legyen. Tehát a szerecsennek is, hogy szerecsennek ideális legyen.

Nagy feje volt, kiülő magas homlokkal, duzzadt ajkai, széles válla, nagy mellkasa, herkulesi termete.

És aztán a hangja! Gyöngéd suttogásában az oroszlán mormogása, kitöréseiben az oroszlán ordítása: de egész szavalásában a magyarázó értelmiség. – Én abból, amit az angolok beszélnek, egy szót meg nem tudok érteni; míg Aldridge-nek minden elmondott sorát úgy értettem, mintha olvasnám. Tőle tudtam meg, hogy milyen szép az az angol nyelv: mennyi erő, mennyi változatosság van annak a szavalatában! Talán csak a magyar vetekedik vele.

Az ő Othellója ismertette meg igazán Shakespeare remek alakját.

Azóta is láttam több Othellót, nagy művészektől: magyaroktól, olaszoktól, németektől, kik szintén remekeltek benne. De azok mindannyian mégis csak feketére festett Jáfet-ivadék voltak: ez volt az igazi Cham-unoka: az afrikai nap alatt növekedett bisbariba néger.

Most is emlékemben cseng minden szava attól a gyöngéd szerelmes hívogatástól kezdve: „Come Desdemona”, egész addig a vérittas hördülésig: „I have no wife!”

A többi játszótársak mind magyarul beszéltek, csak ő maga beszélt angolul. S a közönség ezt nem találta nevetségesnek.

Azután több mesterszerepében láttuk: Lear királyban, Macbethben, Shylockban: ezekben már kendőzött arcszínnel. Itt már a Jáfet és Semi faj sajátságait vette fel, s az is sikerült neki.

Aztán mikor a nagy klasszikus tragédiák előadásának vége volt, akkor még megszerezte a közönség kedvéért a műélvezetet egy ráadással. Előjött mint Mungó, a néger rabszolga, csíkos mellényben, pantallonban, kezében pálinkáspalackkal; danolt néger dalokat: „Opossum of the gum three”, táncolt néger táncot: ivott (igazi gint), veszekedővé lett: „I will fight”; utoljára szerelmes nótát énekelt a „rózsájához”. Olyan szeretetre méltó volt ebben az öngúnyoló valódi szerecsen alakban.

Az italt egyébiránt nagyon szerette. Öltözőasztalán ott állt mindig a palack, tele erős vörös borral. (Játék végén már üres palack.) S az ivás hatása meglátszott a játékán. A műértő szem megkülönböztethette, hogy ez egypalackos előadás volt, ez meg kétpalackos.

Láttam tőle Macbethet kétszer egymás után eljátszani.

Az első előadása csupa tanulmány volt. Egy szörnyalak lelki küzdelmeinek emberi magyarázása. Mikor kijön a meggyilkolt király hálószobájából: a feleségének mutatva a véres kezeit: „That is a surry sight!” – Aztán az a megrettenés, mikor a díszlakomán a pohárköszöntő alatt meglátja Banquo szellemét, s kiejti kezéből a serleget. Végül a Macduffal kezdett párviadala, melynél megbénítja a karjai erejét ellenfelének az a mondása, hogy őt nem szülte anya; ügyetlenül védi magát, halálos sebet kap, akkor kiejti kezéből a kardot; dákosát rántja elő, de már csak vaktában hadonász, nem is látja az ellenfelét, kétségbeesetten szurkál a levegőbe, végre összeomlik; ennél természetesebben egy koronás rémalak összetörését nem lehetett visszaadni.

Ez volt az egypalackos előadás.

A második Macbeth alakításnál már észre lehetett venni a különböző művészi felfogást. Itt a művész egy bőszült fenevadat játszott, aki a bűnével dicsekszik, s a pokoltul sem ijed meg. A szegény Banquo ugyan sietett vissza a föld alá, mert a fejéhez akarta vágni a billikomot. A végjelenetnél pedig, ahelyett hogy a szerepbeli instrukciója szerint szépen halálra engedje magát sebesíteni, nekirohant Macduffnak, s birokra kelt vele, s még megtörtént volna, hogy ezúttal Macbeth gyűri le az ellenfelét. De szerencsére Macduffet Szigeti Józsi személyesíté, aki nem engedi csúffá tenni a magyart: „de biz engem csak nem gyűrsz le, adta szerecsenje!” S azzal ő is nyalábra kapta, s úgy teremtette a földhöz a Macbethjét, hogy az csak ott maradt elterülve. Úgy vitte el négy ember két kezénél, két lábánál fogva az öltözőbe. Ez volt a kétpalackos előadás.

Rachel Félix, Toste, Ristori, Lőwe

Rachel kisasszony (családi nevén Félix) Franciaország legelső tragédája volt: sovány termet, hosszú arc, fekete szemekkel. Játéka, szavalása klasszikus volt: hangja mély, csengő, nagy terjedelmű, minden modulációra idomult; egyszerűség, igazság volt a művészetében. Nem láttunk nála betanult pózokat, nem hallottunk hatásra számított hangkitöréseket: minden olyan természetes volt az előadásában, de nem naturalisztikus.¹

A francia klasszikus darabokban játszott. Láttunk tőle Horatiusokat, melyben hírhedett szerepe volt, a kedvesét megölő bátya megátkozásával, a modern szerepek közül Lecouvreur Adrienne-et, melyben (még emlékezem rá) úgy hal meg a végjelenetben, hogy a halála után nyitva maradnak azok a nagy szemei, s kőmereven néznek maguk elé. (Ez az egy volt realisztikus fogás.)

Rachel már teljes jól szervezett társaságot hozott magával, művészei elsőrendű tehetségek voltak; köztük a nővére, Félix Rebeka, aki szebb volt a nénjénél, s igen szépen játszott és szavalt. Ezeknél is jól meg lehetett érteni az egész francia szöveget.

Rachel egész élete végéig tagja volt a Comédie Française-nek: monográfiáját a franciák legelső esztétikusa, Jules Janin írta meg, szép fényképekkel illusztrálva, egy vastag kötetben. Udvarlói közé királyi hercegeket számított.

A Nemzeti Színház előkelő művésznői és művészei testületileg tettek látogatást a világhírű francia dívánál, ki magyar pályatársait a legszívesebben fogadta. Azok mind tudtak franciául, a társalgás fesztelenül folyt. Ekkor bejött a szobába Rachel húga, Rebeka kisasszony nagy sietve, s arra a két művésznő elkezdett egymás közt németül beszélni: mégpedig azzal a jól ismert keleties akcentussal. Hogy ezt nem a tisztelgő magyar pályatársak kedvéért tették, azt bizonyítá az értekezés tárgya: a tegnapi pénztári kimutatásról volt szó, melyben lényeges differencia mutatkozott: „fünef Gulden”. – Franciaország első művésznője, a tragédia királynője a Sulamithok nemzetéből való volt.

Rachel azzal viszonozta a magyar művésztársak hódolatát, hogy felkérte a Nemzeti Színház igazgatóságát, játszassa el Lecouvreur Adrienne-et még az ő ittléte alatt a magyar művészekkel.

És harmadnapra a francia előadás után előadták ugyanazt a Lecouvreur Adrienne-et ugyanazon a színpadon magyarul, Jókainéval a címszerepben.

Ugyan merné-e ezt produkálni egy mai világbeli direktor?

…Azután láttunk egy másik francia színtársulatot, madame Tostée-val. Ez már vígjátékokat adott, amiknek énekkel ellátott faját „vaudeville”-nek hítták. Kiváló volt közöttük a „Szamártej”. Igen decens, könnyűvérű, de illedemes darabok voltak. Szépen játszottak. Egy szót sem értettem belőle.

Ezek már káros nyomokat hagytak maguk után. Egy fiatal drámai színésznőnk, elsőrendű tehetség, aki ez ideig semmi más kifogást nem engedett tenni a művészetében, mint hogy egy kicsit énekelt (de hát melyik naiva nem énekel?), a Tostée-benyomás alatt azt vette a fejébe, hogy ő ezentúl nem fog énekelni, hanem hadarni, sebesen, egyhangúlag, ahogy a franciák kozíroznak, bavardíroznak, hangsúlyozás, akcentuálás nélkül, a mondat végét meghúzva, sebes mozdulatokkal megelőzve a szöveget. Ez valami új metódus volt. Közönség és színészek sohasem tudták megszokni; hanem a hírlapíró egekig magasztalta érte.

Azután láttunk még olaszokat is a Nemzeti Színházban, Ristori társaságát. Azok is kitűnő művészek voltak: különösen világhírű primadonnájuk, kinek arcképét itt Pesten meg is örökítették kőrajzban, mint „Mirrhát”. (Ki a mítosz szerint Afrodité istennő ellen fellázadva, ettől azzal büntették meg, hogy a saját apjába lett szerelmes.)

A magyar drámai művészgárda azonban kiállhatta az olasszal az összehasonlítást.

Mindenféle nemzet művészének szabad volt a magyar nemzeti színpadon a hangját zengedeztetni, csak a németnek nem. Pedig a bécsi Burgszínháznak akkor ragyogtak a legfényesebb művészcsillagai, akiket a pestiek is nagyra becsültek. De hát „tiltják törvényeink”. A nemzeti színpadon német szónak nem lehet elhangzani.

Egyszer aztán azt fundálták ki, hogy írtak egy darabot, melynek a hőse elejétől végig néma: csak az utolsó jelenetben, mely drasztikus hatásban minden lehetőt felülmúl, a rettegés, az indulatroham csodatétele alatt nyeri vissza a szavát egyetlen kitörő kiáltásra. Ezt a szerepet játszotta Lőwe: a Burgszínház elsőrendű hőstragikusa.

No, hát ebben a néma szerepben szabad volt a német múzsa felkentjének is a magyar nemzeti színpadon megjelenni. Meghatóan játszott. Ha az ajka nem beszélt, mégis mindent elmondott az arcával, a szemeivel, minden mozdulatával. A közönség ihlettel hallgatta a néma beszédét. S mikor végül visszatér ajkaira a beszédhang ez egyetlen szóban: „Vater!”, akkor olyan tapsvihar tört ki erre az egyetlen német szóra, aminő deklamatórius előadást nem követett soha.

Előadás után a magyar színészek díszlakomát rendeztek a bécsi kolléga tiszteletére, s a felköszöntővel Szerdahelyit bízták meg (az idősebbet), aki a feladatnak tökéletesen megfelelt; tósztja e két mondatból állt: „Herr von Lőwe, én meg vagyok lőve!”