Főúri előadások

– Tüneményes idők járnak! – Azt mondja egy poéta a versében.

A magyar nemzet egyszerre csak felvette az ősi ruházatot. Frakk, cilinder, bugyogó a lomtárba került: dolmány, mente, kacagány, boglárral, zsinórral, paszománnyal ékes díszíté az úri népet, hozzá darutollas süveg, kócsagos kucsma, sarkantyús csizma, a kézben fokos vagy csáti bot. A hölgyek fején tarajos, rezgős főkötő, a hajadonokén pántlikás párta. Jaj, de szépek voltunk benne.

Csak egy kiegészítő része hiányzott az ősi viseletnek: a „kard”. – Hát bizony, kardot viselni nem volt szabad a magyarnak – a civilnek.

A Pesten lakó főurak, Károlyi, Zichy, Csekonics grófok, megnyitották a szezonban fényes termeiket, s azokban összegyűjték a születési és szellemi előkelőségeket, mágnásokat, írókat és művészeket: katonatiszt, hivatalnok nem vegyült közéjük.

Egy ilyen összejövetel alkalmával pattant ki egy nagy hatású eszme, mint a villanyszikra: egy főúri előadás terve. A magyar előkelő társaság a színpadon bemutatva.

Megvolt hozzá az etikai alap, amit még a politika sem ingathatott meg.

A múlt év mostohán folyt le Horvátországra nézve. Nem volt termés, a köznépet éhínség fenyegette.

A nemes magyar szívhez méltó volt a felbuzdulás: „Segítsünk szűkölködő horvát testvéreinken!”

Ennek a legsikeresebb módja egy színpadi előadás, főúri szereplőkkel.

A hatalomnak nem lehetett ehhez az engedélyt megtagadni.

Egész színdarabot tanultak be előkelő mágnás hölgyek és ifjú lovagok. Mások magyar népdalok éneklésére vállalkoztak. Balladákat szavaltunk horvát hősök dicsőítésével. De a fő vonzóerejét a színpadi előadásnak a végső jelenetre tartott élőkép-csoportozat képezte. Ez azt a históriai jelenetet mutatta be, amidőn Zrínyi Miklós Szigetvár ostroma előtt megesküdteti a várvédő hősöket, hölgyeik jelenlétében, hogy a várat végső csepp vérükig védelmezni fogják.

Az egész tabló művészien volt rendezve. Kétoldalt a hölgyek: a Csekonics, Károlyi, Korniss, Batthyányi, Orczy, Zichy, Odescalchy családok szépségei, büszke matrónák és bájos hajadonok pompás magyar díszjelmezekben, középen a halálesküt tevő férfiak csoportja: legelöl gróf Zichy Manó és báró Podmaniczky Frigyes: körülöttük, mögöttük egész falanxa a magyar főűri új nemzedéknek. Mind ott voltak. Egy sem maradt el. Valamennyi viselte a korhű öltözetet, melyen ragyogott a dicsekedő ősi pompa. És valamennyinek a kezében ragyogott a kihúzott kard.

Oh, be rettenetes szép látvány az a kihúzott kard!

A magyar közönség már több mint tíz esztendő óta nem látott magyar férfi kezében kihúzott kardot! Kardot, mely az égre emelkedik, s hegyéből a hazaszeretet szikráit látja pattogni, aki látni tud! Néma volt ez a kép, de mégis mindent elmondott.

Mennyi mindent elmondott! Hogy a magyar főúri rend nem a hatalom baldachinja alatt, hanem a haza oltára körül csoportosul! Nagy nemzetének élén törekszik előre! Hogy azt a magasra emelt zászlót minden erejével kész megvédelmezni!

Ezt a képet soha el nem fogják felejteni, akik élő szemmel látták.

A főúri előadást több estén meg kellett ismételni, magasra fölemelt árak mellett. Szűkölködő horvát testvéreink javára rengeteg pénz összegyűlt belőle.

De a magyaroknak még több maradt. Egy nagy kivívott politikai siker.

A beszéd el volt tiltva: – de a tett sikerült.

A Budán székelő hatalmas úr azt mondá erre:

– Das war eine feingesponnene Intrigue.

Talán igaza volt.

Magyarországnak szüksége volt Horvátország rokonszenvére, s ezt a főúri előadások a Nemzeti Színházban megszerezték.