A markotányosnék

A markotányosnék eredeti kiegészítő része egy hadseregnek, kiknek pálinkáshordója gyakran egyenlő szolgálatokat tesz a csatában a muníciós szekerekkel.

Bár nem vesznek részt a csatában, nekik is ott kell lenniök, ahol legnagyobb a veszély, mert hisz az ágyútűz meleg, a katona megszomjazik benne, s ha ilyenkor egy ital frissítőhöz juthat, új erőre kap tőle.

A schwechati csata idején egy markotányosné ott forgolódva a huszárok körül, hol legsűrűbben hullottak a golyók, figyelmeztették a jó hadfiak, hogy menjen az útból, mert még valami éri.

S íme, alig mondá, hogy „nem megy”, jön egy hatfontos golyó, s éppen a háta mögött esik le a földre.

A föld akkor éppen rendkívül sáros volt. A puha földrétegből nem ugrott fel oly erővel a golyó, mintha kemény földre esett volna, de annyi demonstrációt mégis tett, hogy a markotányosné háti kosarát meglökve, azt kosarastól vagy háromlépésnyire eltaszította.

– Ejnye! – kiált fel az, szidva a tovaguruló gömböt –, inkább magamat ütött volna agyon, minthogy valamennyi pálinkásüvegemet összetörte.

Kívánsága nemsokára betölt. Ugyanazon huszárok, akik akkor figyelmeztették, mikor egy óra múlva visszavonultak, az árokban látták fetrengeni a markotányosnét. Egy golyó mindkét lábát elszakította. Könyörgött nekik, hogy öljék meg s harminc pengő van a keblében, azt vigyék el, nehogy üldözőinek maradjon.