Visszaemlékezések 1849-re

A sánta koldus

1849 elején a pesti vámnál gyakran lehete egy sánta koldust látni, ki két mankóra támaszkodva, nagy kínnal vonszolta odább nyomorék testét, bozontos haja, szakálla, rongyokba kötözött zsugorult lába, silány öltözete s beteg arcszíne mellett nem volt szüksége a járókelőket könyörre szólítani, mindenki önként veté neki alamizsnafillérét. A vámsorompóknál rendesen leült, mielőtt kiment volna a városból, bizonyosan megpihenni a fáradtság miatt, messze lakott a vámvonalon kívül egy bódéban. Az őrökkel néha beszédbe elegyedett, nehéz, fuldokló hangon panaszkodott előttük az élet nyomorúságairól, a hideg napokról, a krumpli drágaságáról s más impolitikus dolgokról, azután ismét odább vánszorgott, köhögve és nyögve, mint egy halálos beteg.

Ki ismerte volna meg egypár nap múlva ezt a nyomorékot, amint a debreceni városház lépcsőin délceg léptekkel sietett fel, két-három fokot lépve át egyszerre, fején angolos utazósipka, kezein finom kesztyűk, szemén kék szemüveg, öltözete meleg és divatos útiruha, s mikor az elnök előszobájába lépett, oly erős dörgő hangon beszélt, hogy a harmadik szobában is meg lehete érteni.

Két nap múlva ismét cammogott vissza a nyomorék, felzsugorult lábbal Pest kapui felé, kinézése még szánalomra méltóbb volt, mint azelőtt. A vámsorompónál ismét leült, s oly átalkodottan köhögött, hogy alig bírt szóhoz jutni, akkor is oly rekedt hangon beszélt, hogy senki sem értette.

– No, még ez sem messze viszi csontjait – mondá a vámőr, a nyomorék rettenetes köhögését hallva, míg az ember nagy kínnal ismét felvánszorgott, mankóit hóna alá fogta, s mászott nagy lassan odább.

Azok a mankók belülről ki voltak üregítve, azokban hordott veszélyes iratokat a kém majd ki, majd be.