|
(Tájékozás)
Lőcse várost, a Szepesség székvárosát, most
is az a bástyafal veszi körül, mely századokon át a legerősebb ostromoknak
volt tanúja; ugyanazok az őrtornyok rajta, amikben a céhek férfiai
összegyűltek, ha ellenség támadását kelle visszaverni. A kősánc
vízárkaiból most már buján tenyésző gyümölcsöskertek fáinak koronái
emelkednek elő; s a rejtekajtók, amik a bástyák üregeiből a szabadba
vezettek, nincsenek már titokban tartva.
Egy ilyen hajdani titkos bejárat ajtaján van egy
festett kép, mely kivitelében művészi ecsetre vall. Szebb rámát nem
választhatott volna festő a művének. Mély, tömör bástyaboltív a kép
kerete, zöld mohával, vadvirággal kicifrázva, felülről virágos folyondár
csügg róla alá; a hozzá felvezető lépcsőket díszíti a vadsóska és
bodzabokor. A déli nap
csak a levélszõnyegen át vet zöldes félderengést a festményre. Egy fehér ruhás
hölgyet ábrázol az a kép, vállán keresztülvetett veres kendõvel; a hölgy szemei
a távolba néznek, egyik kezével hívogatólag int, a másikkal egy kulcsot tol az
ajtó zárába. A kép igen régi. Az alatta fekvõ kert a Probsztner családé, mely
rég idõ óta birtokosa e helynek. Egyik õsük festette ezt a képet az ajtóra a
század elején.
De ez a kép nem áll egyedül. Benn a
városban, a Török-féle ház udvarában, a belsõ épület emeleti folyosója végénél,
a nagy puszta falon van egy másik kép, freskófestmény, mely még régibb keletû.
Ott is ugyanaz a nõ, fehér pongyolában, amint egy nyitott ablakszárnyon
kitekint; jobbjával köntösét keblén összevonja, bal kezével hívogatólag int:
Az elsõ képet a mély boltív megvédte
az idõ viszontagságaitól, csak az ajtó táblázata nyiladozott szét az
eresztékeibõl; az utóbbi már össze van repedezve és megkopva; de az arc mind a
kettõnél jól kivehetõ még most is.
Még azután van egy harmadik kép is,
melyben ugyanazon arcvonásokra ismerünk. Ez a kép olajfestmény. Ott hever ráma
nélkül a hajdan „mészárosok tornyának” nevezett donjon tágas termében, melybõl
csigalépcsõk vezetnek fel a bástyára. Régi zászlók, ócska képek egy szegletben
felhalmozva; azok között megtalálja a kutató a „fehér asszonyt”; de itt már az
akkori magyar divatú díszöltözetben, három sor bogláros fõkötõvel, drága csipke
nyakfodorral, aranyhímzésû, átlátszó ingujjakban, amiken a fehér kar keresztülvilágít,
keblét skófiummal hímzett vállfûzõ szorítja, derekát gyöngyös öv; kezében
szegfüvekkel és tulipánokkal hímzett zsebkendõ. Arckifejezése elsõ tekintetre
megnyerõ, hódító; míg ha tovább nézi az ember, valami félelmetest, gyanúkeltõt
talál benne, hogy aztán, mikor még egyszer visszatér hozzá, ismét megtalálja
rajta azt a varázst, mely az ellenmondó kifejezéseket kibékíti.
E képnek eredete egy hagyomány,
melyet egyik ivadék a másiknak szájról szájra adott. Mindenki tudja, hiszi,
hogy az valóban így volt; hogy e kép élõ mása valóban megtette azt, amirõl
emléke fennmaradt; találgatják, tapogatóznak, fürkésznek utána, hogyan tehette
azt? Egyik megoldási mód a másiknak ellentmond.
Vannak, akik az egész történetet a
megörökítõ képpel együtt a mesék közé sorozzák; de ezeknek ellentmondanak az
írott adatok. A történetbúvár segélyére jön a mesemondónak, s okmányokat fedez
fel, amik nagy vonásokban vázolják azt a nõi jellemet, amelynek létezését
tagadni nem lehet, megérteni nehéz. Bevégzett pöriratok tanúskodnak a történetrõl,
anélkül, hogy azt földerítenék: megérthetetlen talányokat hagyva fenn, amik
fölött a bíró sem mert ítélni.
Azt beszélik, hogy ez a nõ
elárulta a nemzetét.
Az elsõ és egyetlen nõalak az egész
magyar történelemben, aki nemzetáruló volt.
De hiszik, mondják, bizonyítják,
hogy az volt.
Azért festik a képét az ajtóra, a
falakra, abban a helyzetben, aminõben az árulást elkövette; azért nem engedik
elmúlni, csendesen meghalni, mint más kiszenvedettet, akinek a rádobott hanttal
bocsánatot is ad a világ; azért kényszerítik fényes nappal kísértetképpen
megjelenni, példának odaállni; csábtekintetével századokon át rossz hírét
hirdetni, ahol a gyermekek egymásnak mutogatják: „Nézd: ez volt a fehér
asszony, aki a hazát elárulta”.
...A neve: „Korponayné, Ghéczy
Juliánna.”
És ugyanez a Ghéczy Juliánna késõbb
mint önfeláldozó vértanúja a nemzeti szabadság ügyének, tûnik le a láthatáron.
Jön, mint egy üstökös, s leszáll,
mint egy csillag.
Hol a megoldás az ég-pokol
különbségû ellenmondás között egy nõ jellemében?
Két lelke volt-e ez asszonynak?
Minõ indulatok, minõ szenvedélyek
vezethették a kezdettõl a végezetig?
Ha csupa gyöngeségbõl állt volna a
jelleme, akkor könnyû volna a csomót megoldani: szeszély, csapodár vágy,
könnyelmûség elég magyarázat egy asszonyi kalandorélethez; de mi indokolja az
átmenetet a gyöngeségbül a törhetlen erõbe, midõn nem egy hosszú élet, hanem
csak rövid nehány év esik közbe.
Hogyan lehet az, hogy egy nõ, aki
egyszer egy csókért odadob egy országot, másszor megint azért az országért odadobja
saját ifjú szép fejét?
Az eszmék átalakultak, a korszellem,
az új ivadék fogalmai megváltoztak azóta. Ami valamikor bûn volt; az most
erény; ami szégyen volt, az most dicsõség. Az a nagy láng, ami egykor hevített,
most már hamu. Óriások, akik melleiket egymásnak vetve dulakodtak, országokat
taposva, most békén gereblyézgetik egymás mellett a feldúlt földet, s répát
ültetnek a diadalok vérmezejébe. Az újkor vezérszellemei nem kérnek mentséget a
jelenkortól, nem bocsánatot a múlttól.
A múltnak árnyait csak a költõnek
van joga felidézni: mit tettek, mért tették?
A lõcsei fehér asszony majd megfelel
arra.
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Krasznahorka, az Andrássy család õsi
fészke; egyike azon kis számú magyarhoni váraknak, amik még nagy részben
lakható állapotban vannak. Sok régi ereklye van még most is e hírhedett
sziklafészekben. Ami legnevezetesebb mindazok között, az egy elsõ emeleti
szobácskában látható üvegfedelû koporsó.
Ez átlátszó födél alatt alszik az
Andrássy család õsanyja, Serédy Zsófia, Andrássy Istvánné.
Valóban alszik.
Százhetvenhárom éve múlt annak, hogy
e koporsó födele reáborult, s ez idõ nyomtalanul tûnt el fölötte. Teste ép,
mintha csak napok múltak volna el halála óta. Nincs bebalzsamozva; arcszíne nem
viseli magán a múmiák visszataszító cserszínét, vonásai nincsenek eltorzulva; a
bõr szép fehér, a haj fekete; az arc nyugalma andalító. A szempillák félig
nyitva vannak még, s a szaruhártya épen mutatja a hajdani szemszivárványt; az
ajkak fájdalmasan szelíd mosolyra vannak nyílva, s látni engedik a fogak
gyöngysorait. Semmi nem tanúskodik rajt az enyészetrõl. A halotti köntöst
koronkint elmállasztja rajta a mindent elemésztõ idõ: selyem, gyapot porrá
válik, csak õ maga nem; újra öltöztetik; ki tudja, hányadik halotti köntösét
viseli már? A kõ porrá, a vas rozsdává lett körülötte; csak az örökalvó nem
változott meg.
Senki sem tudja okát adni e
természetfölötti tüneménynek. Fiai, unokái, dédunokái, akik vele egy sorban
feküdtek, mind porrá lettek már, s õ még mindig virraszt fölöttük.
Jobb karja, ami más elhunytaknál a
ballal összetéve, a halott keblén szokott nyugodni, félmagasan fel van emelve,
olyan mozdulattal, mintha hívni, ölelni, inteni akarna valakit.
Megmagyarázhatlan mozdulat a halál után. A felemelt kar keze oly finom,
átlátszó, még minden köröm megvan rajta.
A köznép szentnek hiszi, s búcsúra
jár hozzá. A szájhagyomány éppen úgy megõrizte áldott hírét, mint testét a
természet csodái. Védangyala volt a népnek, és azoknak, akiket szeretett.
Mit tett, mit szenvedett, titkolva
mindig ez örökalvó, nem tudja már senki. Mire vár még? Mért nem siet föld anyja
porával porként ölelkezni? Kire vigyáz itt fenn? Kinek int örökké felemelt
kezével.
Talán a költõnek szabad megkérdezni
tõle.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ennek az elmúlhatatlan halottnak a
férje volt az az Andrássy István tábornok, aki alatt Lõcse elesett.1
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
|