XXXVI. FEJEZET
A várt jutalom

Amilyen mankón tipegõ anyókául jött be a várba Juliánna, éppen olyanul távozott el onnan. Valódi alakjában csak a vén kertész látta õt és a két gyermek. Egyik se beszélt a cselédséggel a család titkáról. Korponayné eltûnhetett nyomtalanul.

Azontúl aztán folyvást elváltoztatott alakban jelent meg, hol itt, hol amott; Dunán innen, Dunán túl.

Amennyi viharnak a magját ez az asszony jártában-keltében elvetette, az elég volt egy országot felfordítani. És mindezt anélkül, hogy a szövevényének a szála valami be nem avatottnak a kezébe került volna.

Andrássy István csakugyan beváltotta azt a szavát, amit sértett szíve haragjában kimondott. Megizente a Péter bátyjának, hogy aki Krasznahorka várába be akar jönni az õ engedelme nélkül, tizenkét fontos ágyúkat hozzon magával, mert az övéi is olyanok. A jó Andrássy Péter aztán el se hozta magával Pozsonyból a sziléziai muskétásezredet, hanem elütötte-vétette valahogy a dolgot Illésházynál, hogy hagyjanak békét az Istvánnak, mert még most nagyon el van keseredve; amíg a gyászesztendeje tart, ne háborgassák. A dolog aztán abban maradt. Lehetett Gömörbe praesidiálisokat is küldeni, úgysem fogadta meg senki. Követet majd küldenek, ha lesz országgyûlés, maguktól is. Ott van az alispán, Gyöngyössy uram, elvégzi az.

Hanem a kuruc összeesküvõk ezt az ellenszegülését Andrássy Istvánnak gyorsan a maguk terveibe tudták illeszteni. Bercsényi Lengyelországból azt izente a Rákóczi-párti fõuraknak és hadvezetõknek, hogy az új fölkeléshez igyekezzenek megnyerni a gyõrvári hõst; olyan jó hadvezére nincs több a magyarnak. - Hogy bezáratta Krasznahorka kapuját a labancok elõtt, ez egyszerre az egész kurucság bálványává emelte Andrássyt. Elhagyták a „korcsmagenerális” nótáját, s mást kezdtek felõle:

            „Andrássy homlokán

            Virul a borostyán.”

            „Esik esõ karikára

            Az Andrássy kalapjára,

            Valahány csepp hullott rája,

            Annyi áldás szálljon rája.”

A palócok meg ezt a nótát énekelték:

            Andrássy lesz a fiskális;

            Pöröl az a királlyal is.

Aztán az összeesküvésnek minden fonala a vén Ghéczy Zsigmond kezeibe futott össze. Õ levelezett a mágnásokkal. A krasznahorkai siker után teljes bizodalma volt a leányához. - Nem bánta õ, akármivel hódította is meg Juliánna a hõs vezért; az õ dolguk! Nem is kérdezõsködött afelõl. Gondolta, bizony nem a „Szentek hegedûjébõl” énekeltek, mikor magukra voltak.

Künn Európában is keveredett a világ; új háború készült Franciaországgal; a török szultán Rákócziért küldött. Kedve támadt egy kis hadakozásra; idebenn meg a bécsi magyar urak minden bölcsességüket commassálták, hogy mentõl több olyan bolondot tudjanak kitalálni, amivel a magyar nemzetet jobban elkeserítsék. Elfogatások, elkobzások napirenden voltak, a becsületest üldözték, a bûnöst futni hagyták; a vallási villongást újra felélesztették; az elkobzott vagyon felett egymás között ortályoskodtak; s mikor valami nagyot akartak tenni, akkor nevetségessé lettek.

Juliánna éppen egy veszedelmes körútból tért vissza. Rendre járta a magyar fõurak kastélyait; ott volt a Rádayaknál, Vayaknál, Esterházyaknál, Ordódyaknál; leveleket hozott valamennyitõl. Mikor azokat a feje alá tette (vánkosába rejtve), mintha csak mérges viperákon aludt volna! Egy kiszabaduljon belõlük, s úgy megcsípi, hogy belehal.

Ghéczy Zsigmond nagyon meg volt elégedve a leánya végzett dolgaival, mikor ez a mindenünnen elhozott leveleket átadá neki.

Bonus, bonus! (Ez volt az öreg szavajárása, ha valamivel meg volt elégedve.) Látom már, hogy megtartottad a hûségedet. Nem vagy az anyád leánya, hanem az apád ivadéka. Az elébbeni dolog legyen megbocsátva.

S hogy a bûnbocsánatát meg is pecsételje, elõhívta Juliánnának a kisfiát.

- Most már megengedem neked, hogy az anyádat megcsókold. Jó asszony, szerethedd.

Azt a világért sem tette volna, hogy õ maga adjon egy bûnbocsátó csókot a leányának. Annyira tán soha sem is fog meglágyulni, csak a kis porontyot szabadította fel a tilalom alól.

Nohát! Már van egy lélek a világon, akinek szabad õt szeretni. - Talán még majd a többiek is megbocsátanak.

- Mármost még egy utat kell megtenned - szólt az öreg. - Ezeket a leveleket, amiket az urak hozzám küldének, a fejedelem kezébe kell juttatni. Érts meg, mi módon. - Te azonnal nekiindulsz, egész parádéval, mintha Lõcsére utaznál a régi barátnédat meglátogatni. Onnan azonban kiosonhatsz Poprádra, és megszállsz a vén Husz vendéglõjében.

Juliánnának ideges rángatózás fogta el az ajkait. Mire emlékezett vissza?

- Az egy jó kis félreesõ hely - folytatá az öreg -, egészen arra való, hogy egypár szerelmes a világ szeme elõl elbújva turbékolhasson benne.

Juliánna némán könyörögve kulcsolta össze a kezeit.

Az öreg nevetett.

- No, hát nem szép apai gyöngédség ez tõlem, hogy a menyecske leányomnak még arról is gondoskodom, hogy a szerelmesével háborítatlanul találkozhassék?

Juliánna eltakarta lángvörösre gyulladt arcát.

Az öreg kolerikus nevetéssel döcögteté a szót.

- Hát bizony van is azon mit pirulni? Hisz az egész világ tudta is, hitte is, hogy szeretitek egymást. Még nagyobb igazságért ez a kis poronty is ennek a tanúbizonysága. Hát nem te ajándékoztad ezt az apjának?

- Az uram lesz ott? - rebegé Juliánna, s egymás után eltûnt az arcáról az a lángvörösség, de a helyébe állott halaványságnak édes, mosolygó kifejezése volt. - Az uram lesz ott!

- Igen, õ vár ott rád. Lehet, hogy még más valaki is. Vagy pedig te fogsz õrá várni, ha hamarább érkezel. Elmondod neki élõszóval, amiket tapasztalásból tudsz; meg amiket éntõlem hallottál. Elébb az ország dolgáról beszélsz vele, csak azután a magadéról. Megmondhatod néki, hogy én kiengesztelõdtem irántad. Aztán tégy vele, amit akarsz. Nem kell téged arra tanítani. Az anyád is éppen úgy tett. Nemcsak engemet csalt meg a szeretójeért, hanem a szeretõjét is megcsalta énvégettem. Sokszor ott hagyta a faképnél, mikor legjobban várt reá, s hozzám jött - nekem turbékolt. Olyanok az asszonyok. S a férfiak is arra valók, hogy így tegyenek velük. - Nem bánom én: nevetek rajta. Hanem csak arra az egyre kérlek, hogy a rád bízott leveleket addig ne add a szerelmes urad kezébe, amíg búcsúzni nem kezdtek. Ez legyen az utolsó.

Juliánna engedte ezt a hideg mérget a szívére csepegtetni. Szenvedhetett az anyjáért is, meg magáért is. - És el kellett viselnie, mert igaz volt, amit az öreg mondott:

„Te kunkora bajuszos dali legény, azt ne hidd valahogy, hogy csak a te kedvedért csalják meg a deres szakállút! Éppen annyiszor csalják meg a te kunkora bajuszodat a deres szakállért. Gazdag az asszonyszív! Kétfelé osztva is elég kincs kitelik belõle. Ma nekem, holnap neked! Egyszer a majmon van a sor, másszor a medvén.”

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Igaz volt az öreg mondása. Juliánna most a férje után vágyott, azt kívánta visszahódítani.

Összehasonlítást tett a két férfi között, s ez nem ütött ki a titkosan imádott javára.

Andrássy Istvánnak az egész jellemén a kedély uralkodott, a hangulat irányozta az egész életét. Egy nemes fellobbanás megdicsõítõ hatása alatt tudott a hõsköltemények vezéralakjául kimagasodni, egy másik kedélyhangulatban pedig lesüllyedt a szibarita kéjmámor tunyaságába; - mikor a szabadság nemtõje csókolta meg, akkor félistenné alakult át, ha a szép maenade ölelte meg, lett belõle szatír. Ennek sem maradt meg. Egy halott arcától jéggé fagyott, lángjai kialudtak, eldobott kardot, thyrsust, pánsípot a kezébõl, eltemette magát a dohos könyvek közé; búcsújárójává szegõdött egy múmiának, filozofál, flagellálja magát, és hajdani kedvesének erényes prédikációkat tart. - Most ilyen az uralkodó kedélyhangulatja. Ez is meddig tart így? - Mikor a lõcsei kis rejtekszobában szöghajának egy fürtje össze volt fonva a szép asszony egy aranyfürtjével, hej, nem bánta akkor, akárhány labanc muskétásezred lopózik is be azalatt a várba, akármi lesz hõsi nagy hírébõl! És most ni, hogy elfeledte egyszerre philosoph elveit, aszkétai ridegségét, nem is kellett neki a harci trombitákat fújni az ablaka alatt, elég volt egy tollsíp, mely büszkesége alvó démonát fölébreszté, hogy odadobja a kesztyût vakmerõen a császári udvarnak - és mindezt miért? azért, hogy meg ne mozdítsák a helyébõl azt az üvegfedelû koporsót, s le ne tapossák azokat a szegfüveket a német pattantyúsok. Most megint egy hõs lett, de kinek a hõse? Egy túlvilági alaké, egy halotté. - Az ilyen férfialak nem lehet eszménykép.

Mennyivel bámulatra keltõbb az a másik alak, akit így hínak: „az én uram”. Az egész jellem abból az ércbõl van öntve, amin nem fog a rozsda. Mindig ugyanaz, aki volt; egy kimondott szavához sohasem hûtelen. Gondolat, szó és tett ugyanaz mindig nála. A balsors meg nem alázza, a bukás el nem ejti. Híve marad még az elveszett ügynek is, amely eszményképe. Dacol a halállal, s a sötét jövõvel. Mily állhatatosság! Mily igaz, tiszta lélek!

Ha még ennek a bocsánatát is ki lehetne érdemelni!

S aztán megosztani vele a viszontagságokkal teljes életpályát! Együtt futni sötét erdõkön, sivatag pusztákon keresztül, egy közös palásttal betakarva, õrt állni az álmai felett, s lesni az üldözõk közelgõ dobaját, ott állni mellette, mikor harcol, s kilõtt fegyvereit újratöltögetni, sebét bekötözni, ölében tovább vinni, vele együtt halni.

Ez volt most a legújabb ábrándja.

Õrajta is éppen úgy a kedély uralkodott mindig; a hangulat vezette tetteit, mint annál a férfinál.

Asszonynak megbocsátják ezt. Azt mondják: gyöngeség a neved.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Juliánna nem úgy tett, ahogy az apja mondá, hogy egész parádéval utazzék fel a Szepességre. Megmaradt az eddigi rendszerénél. Volt egy gyékényes parasztszekere, megrakva szercsika almával. Ez a Muraközben termett, ahol az idei fagy nem pusztított, annálfogva igen kelendõ árucikk lehetett idefenn Magyarországon. Ezzel járta be az egész vidéket. Maga volt a kocsis, senkit nem hordott magával. Volt a szekerébe fogva két rossz dikhenc, amik csak úgy cammogva húzták a kisafát, azoknak mindig rángatni kellett szájukban a zablát, hogy menjenek, különben félretértek a mezsgye szélére legelni, hanem a lógós tüzes, fiatal paripa volt, aminek csak egy ostorlegyintés kellett, s az aztán ragadta a szekeret, hegynek fel vágtatva, ha arra került a sor. Ilyen módon minden feltûnés nélkül bejárhatta a vakmerõ asszony az egész országot, csak azok elõtt fedezve fel kilétét, akikhez az apjától levéllel küldve volt.

Így indult neki a szepesi útnak is.

Teste, lelke hozzá volt edzve az ilyen út kínfáradalmaihoz (strapáciák). Mint a legjobb, munkához szokott parasztasszony, maga látta el a lovait, ha valahol megszállt, s mindig künn hált a szekéren. Az útitarisznyából élelmezte magát. Mindenféle nemzetnek a nyelvén tudott beszélni, s ismerte a tájat: nem sokat kérdezõsködött.

Mikor hegynek fel haladt a szekere, leszállt az ülésbõl, s gyalog hajtotta a lovakat. Útközben az erdõn, míg a szekér az országúton haladt a csengõs lovak nyomán, õ maga félretért a pázsitra, s négylevelû lóherét keresett, ezt a sejtelemtõl gyötrött asszonyszívek gyógyító írfüvét. Aki négylevelû lóherét talál útközben, annak a szíve meggyógyul.

Négylevelû lóherét keresett, s a halállal játszott. Mindannyiszor az urára gondolt; „Ha te kockára teszed a fejedet egyszer, én felteszem tízszer, ugye hogy csak méltó párod vagyok?”

A Magas-Tátra már a háta mögött maradt: elérte Poprádot, s ott megállt a szekerével a Husz apó vendéglõje elõtt. Kívül állt meg az utcán, nem akart meghálni. Csak onnan a kapuból kiabált fel a veranda alatt ülõ Husz apóra, hogy nem vesz-e almát? Az meg onnan vissza. „Hogy adja?” - „Vékája két tallér.” - „Nagyon drága!” - „Csakhogy kapni! Szlavóniából hozom.” - „Törõdött lesz az már!” - „Kend is törõdött már, azért mégis ember!” - „Nekem nincs már fogam, nem tudom megenni.” - „Nem is a kend fogára való az, hanem az úri vendégeknek.” - „Jár is ide vendég ilyen késõ õsszel.” - „Bizonyosan most is vannak, érzem a konyhából a tokányillatot.”

E hangosan folytatott tereferére kinyílt a vendégház egyik ablakszárnya, s egy férfiarc tekintett ki rajta. Juliánna rögtön megismerte az urát.

- No, vegyék kegyelmed szép szercsika almát! - kiáltott fel rá, a tenyerébe fogva egypárt abból a szép karminnal pontozott grünspanzöld gyümölcsbõl.

- Hozzon fel az asszony hát egy vékával - hangzott az ablakból.

- Parancsolatjára.

Azzal a vékát megtetézve almával, a fejére tette, s úgy lépkedett fel a veranda hágcsóin nagy gangosan vele.

A vendégszoba ajtaja kitárult elõtte, s az asszony szerencsés jóestét kívánva, belépett.

Ott várták.

Együtt voltak valamennyien azok, kikkel a jégbarlangban találkozott. Regulájuk volt az összeesküvõknek, hogy kétszer egymás után soha azon helyre egymásnak találkozót ne adjanak.

- Beljebb, beljebb, szép menyecske! - kiabáltak a belépõ asszonyra, s amint bezárult mögötte az ajtó, megindult a dévánkodás, amilyen szokott lenni egy borozó férfitársaságban, amely közé (vesztére vagy akaratból) egy kackiás parasztmenyecske odapottyan az égbõl. Hangzik kacaj, csintalan szó, tiltakozó sikongatás, viháncolás vékony asszonyhangon, a borízû férfiröhej közé vegyülve; ha valaki a kulcslyukon hallgatózik hallhatja jól. De ezt a dévaj lármát nem a most érkezett asszony élesztgeti. Komédia az csak a kémkedõk elámítására, az asszonyhangokat Pelargus hallatja, s a férfiak úgy kacagnak, hogy az arcuk meg sem mozdul hozzá. Maga az érkezett asszony, a nagy mázos kályha mögé vonulva beszéli el ezalatt halk hangon, ami izeneteket az összeesküvõk számára hozott. Korponay János veszi át a híreket, hátát a kályhának vetve, a borozóasztalnál ül Fabriczius, s egy palatáblára jegyzi az elmondott titkokat. Ha rajtakapják, a nedves báránybõrsüveggel egy perc alatt letörülheti az egészet.

Amíg a többiek lármáznak, õk csendesen beszélgetnek együtt. A többiek csak az egyes neveket hallják. „Vay” - „Ráday” - „Ocskay Sándor” - „Csajághy”. Mindeniktõl hozott izenetet a „vihar galambja”.

Dicsõ munkát végzett! Elvetette azt a magot, amibõl a fegyveres dandárok nõnek ki a földbõl. Derék egy asszony! Talán nem is igaz, amivel a lõcsei árulásról hírbe hozták.

Most ez a szó hallik az asztal végérõl, Fabriczius dörmögi a társaknak:

- Andrássy István kizárta a labancot Krasznahorkából!

- Vivát! - ordít fel erre, magát elfeledve Kondorossy, s csak akkor veszi észre, hogy micsoda áruló szót szalasztott ki a száján, de hirtelen feltalálja magát, s hangos csókot cuppant Pelargus arcára, s azt mondja neki; „Adj egy pofont, de csattanóst!” - Azt meg is kapja. Akkor aztán az egész társaság kiálthatja a vivátot arra a pofonra, amit Andrássy István adott a labancnak.

- Ez olyan jó hír, hogy el se lehet hinni - dörmögé Pongrácz kuruc ezredes.

- Ha mondott szónak nem hisznek kegyelmetek, olvassák írásban - mondá Juliánna, s elõvonta a fõkötõjébe rejtett levelet, amit Andrássy István írt Ghéczy Zsigmondnak. Õ volt minden levelek õrzõje.

A levél kézrõl kézre járt; falták, úgy olvasták:

„Vitézlõ Garamszeghi Ghéczy Zsigmond, alezredes úrnak. Kedves jó öreg cimborám, vitéz bajnoktársam!

Itt küldöm Teneked, kedves leányod, nagyságos Korponay János fõstrázsamesterné asszonyságtól, ki szegény beteg fiacskámnak meggyógyítására orvosdoktor rekommendálni jõ fel vala hozzám: a mennybéli Isten áldja meg érette; ezt az Általad oly igen óhajtott levelét a magyar királynak és erdélyi fejedelemnek; õrizd meg gondosan. Ellenben szívesen fogadom Tetõled, ha ama derék sugárágyút, amellyel biztattál, elküldenéd nekem ide Krasznahorkára: de lafféta nélkül és jól beburkolva, nehogy a labancok, akiknek ajtót mutaték, útközben elkapják.

Maradok, a Te igaz hû bajtársad és jóakaród: báró Csíkszentkirályi és Krasznahorkai Andrássy István, brigadéros generális, gömöri örökös fõispán, és Krasznahorka várkapitánya.”

Ez bizony csalhatatlan bizonyítvány volt. Ahány mondás, annyi csapás.

Azt is lehetett hinni, hogy amit Zápolya Jánosról mond a levél, az II. Rákóczi Ferencre értetõdik.

Mindenki ismerte Andrássy írását, akik elolvasták a levelet, mind megcsókolták utána a leírt nevét.

- Hm! - mondá magában Juliánna - itt ugyan osztják a csókokat hát nekem jut-e vagy egy?

Pelargus olvasta a levelet utoljára, õ adta azt vissza Korponaynénak.

Azzal felkapott egy poharat az asztalról, azt mondá:

- No hát urak, nem valót mondtam-e? Hogy aki mindezt véghez vitte, a mi asszonyunk oly igaz és tiszta, mint az angyalok a mennyországban. Vivát a dicsõ asszony!

A poharak összecsördültek, s mindenki utána kiált:

„Vivát a dicsõ asszony!”

De Juliánna nem ügyelt arra, ami a háta mögött történik, õ csak azt a némaságot leste, ami a férje ajkait halottá tette. Annak az arca nem mozdult meg.

Fabriczius is csak a griflijét nyálazta, minélfogva az éppen nem fogott a palatáblán, mikor írni akart vele.

Juliánna oly kérõ, oly esdõ tekintettel nézett az ura szemébe, hogy annak bizony e néma tekintetbõl is meg lehetett volna érteni szíve legtitkosabb gondolatját, de hogy az arc csak mégsem akart meglágyulni, hát végre is kénytelen volt az asszony a szóhoz folyamodni.

- Én uram! Én kedves, egyetlenegy galambom, drága férjem. Ne nézzen reám kegyelmed ily kegyetlen hideg tekintettel. Ha nagy volt a vétkem, százszorta nagyobb volt a bûnbánatom. Íme nem tartottam elégnek, hogy megbûnhõdjem érte; meg is fizettem érte. Ha õrült nagyravágyásom egy rossz lépést botlatott el velem, azért száz mérföldet barangoltam össze, magam megalázva, hogy helyrehozhassam. Nem féltem vihartól, nem féltem rémségtõl, gyönge asszonyerõmet megsokszoroztam! Férfiaktól rettegett munkát elvégeztem, örömrõl lemondtam, lelkemet Istennek, fejemet halálnak ajánlottam: ahová kegyelmed elküldött, nekem a pokol pitvaránál is rettenetesebb helyre, elvándoroltam: tüzes sárkánytól õrzött kincs nem nehezebb, mint amit onnan én elhoztam... Nem érdemlek-e meg valami jutalmat?

S azzal térdre roskadt, két karját kitárva s könnyezõ, bûnbánó, megtérõ szemeivel férje arcán élve.

Bizony mindenki meg volt hatva e jelenettõl.

Korponay János ekkor odafordult Fabricziushoz.

- A tett jó szolgálatok valóban megjutalmazandók, Fabriczius uram. Fizessen ki kegyelmed a pénztárunkból ennek az asszonyságnak - ezer darab aranyat.

Juliánna erre a szóra mint egy veszett tigris ugrott fel a térdeirõl, s olyat ütött az öklével Korponay homlokára, hogy az három lépést tántorodott hátra, s azzal széttaszigálva a körülálló férfiakat, felszakítá az ajtót, lerohant a lépcsõn, ki az utcára, felkapott a szekérbe, rávagdalt a lógósra, s azzal, mint akit veszteni visznek, vágtatott el az erdõk felé. Mindegy, akármerre!