XXXIX. FEJEZET
Váratlan fordulat

Harmadnapig mulattak az asszonyságok együtt Blumevitzné házában Lõcsén. Negyednap reggelre volt elhatározva az együtt utazásuk Pozsonyba.

Elutazás elõtti estén egészen magukra voltak.

Löffelholtzné többször kérdezõsködött Juliánnának a férje után, és hogy mi történt közöttük?

Juliánna egész hosszú mesét gondolt ki errõl a témáról, hogy õk már egészen kibékültek, Korponay János ugyan még Lengyelországban van, de már írt a feleségének, hogy haza kíván jönni; a király hûségére fog állni, magának elfogadja az amnesztiát, s jószágait a fia számára visszakéri. Juliánna minden órán várja a férje hazaérkezését; egyrészt az is vezette ide a Szepességre, hogy itt remél vele találkozni.

Mikor aztán legvakmerõbb fantáziával mesél a valósággal szembeszökõ kitalált dolgokat, felnyílik a szobaajtó, s belép rajta - az, akit emlegetnek: Korponay János, a férj.

Õ az valóban, nem rémkép, nem tünemény; a valóságos Korponay János áll ott, félvállra vetett köpönyegben, kezében a hiúzbõr süvege.

Legelsõ, aki õt fölismeri, Löffelholtzné. (Korponay valamikor a császáriaknál szolgált, onnan ismerte még.)

- Ah! hozta Isten kegyelmedet. „Farkast emlegettünk, s a kert alatt kullog.”

Juliánnának az egész testét a jéghideg rémület állta el. Pedig õneki kellett legjobban örvendezni e betoppanó alak láttára. Hisz éppen most mesélte a barátnõinek, hogy õt várja, hogy milyen nagyon óhajtoznak egymás után.

Erõszakot kellett tenni elzsibbadó idegein, és eléje sietni nagy örvendezõ repeséssel az istenhozta kedves vendégnek; ölelésre kitárva karjait, s ajkait csókra kínálva.

S a kedves férj megölelte, megcsókolta a kedves asszonyát, ahogy patriarkális szokás volt hazánkban.

És az ölelõ kezében nem volt tõr rejtve, amit hátulról a szívéig szúrjon, és ajkaira nem volt olasz méregfestvény kenve, amivel a váltott csókban nejét megmérgezze; inkább nagyon gyöngéden bánt vele; észrevéve, hogy annak a térdei roskadoznak, odavezette a karosszékéhez, oda leültette, és aztán szépen kezet csókolva a tábornoknénak és a háziasszonynak is, gavallérosan oda támaszkodott a szék támlányára.

- Mi jó szél hozza ide kegyelmedet? - kérdezé Löffelholtzné.

- Engemet valóban igen jó szél hozott - felelt rá Korponay nyugodtan. - Az a szél, amely átfújta hozzánk Lengyelországba a hírét, hogy az új magyar király a hazatérõknek amnesztiát adott. Én már torkig laktam a lengyel barátsággal, s nem kérek belõle, se ecettel, se mazsola szõlõvel többet; hazasiettem, hogy az amnesztiában részesüljek.

- No azt nagyon bölcsen és okosan cselekedte kegyelmed - helyeslé a mondottakat Löffelholtzné -, ennél helyesebbet nem tehetett. Biztosítom kegyelmedet, hogy ami tõlem és az uramtól telik, mindent el fogunk követni, hogy kegyelmed a birtokába minél elõbb visszahelyeztessék.

- Hiszen éppen egyenesen oda akarok menni: az osgyáni birtokomba, s ott várom be a saját házamban, ami velem történni fog. Ugye, te is velem jössz, kis feleségecském?

Juliánna a halál félelmei között rebegé (mosolyogva):

- Ahová kegyelmed magával viszen, oda megyek.

- Mi pedig most éppen Pozsonyba akartuk vinni a kegyelmed asszonykáját, hogy bizonyos neki ígért donáció ügyét, kedvezõ lévén rá az idõ, szorgalmazza.

- Nem bánom - szólt Korponay, s még csak a homloka sem vonult ráncba. - Ha másfelé van menetele az asszonyomnak, én beleegyezem.

Juliánna alig hallhatóan suttogá:

- Én az urammal fogok menni.

Löffelholtzné elnevette magát.

- Azon sem csodálkozom. Olyan hosszú távollét után az ember újból võlegény és menyasszony, s nem adná olyankor a maga csendes kuckóját a császár palotájáért. No, hát majd ha a második mézeshetek leteltek, akkor bocsássa fel kegyelmed az asszonyát Pozsonyba.

Ez mind a legszívesebb enyelgés hangján folyt ebben a modorban. Korponayt a háziasszony ottmarasztá szállásra és vacsorára.

Az estebéd végeztével tudatták Korponayval, hogy mint utas ember, ha elfáradt, felmehet a számára elkészített szobába. Ugyanazon erkélyszoba ez, ahonnan egykor Juliánna leste Belleville lovagnak a furcsa küzdelmét a ráröffent polgárõrökkel, az ablakfüggöny mögül, meg ahonnan Korponay alákiabált a kuruc hajdúknak, hogy nem kell megadni magukat, hanem ütni kell a labancot. Mind a kettõjükre nézve emlékezetes szoba volt az.

Juliánna most találhatott volna valami ürügyet, hogy a férjét elõre bocsássa, s aztán mint egykor itt ezen a helyen, ahol õt a kardjával ketté akarta vágni, megfusson elõle, és szaladjon, míg a lábai bírják, világtalan világgá; - de nem tette azt. Valami halálmegvetõ dac kényszerítette, hogy együtt menjen az urával, karját annak a válla körül fûzve, fejével az arcához hajolva, kísérve a másik két asszony tréfás nevetésétõl.

Mikor a lépcsõkön felhaladva az emeleti szobába felértek, ahol a széles mennyezetes ágy el volt készítve a számukra, a kandallóban ropogott a tûz, az álló falióra fel volt húzva és járt. - Korponay letette az asztalra a kezében hozott karos gyertyatartót; akkor Juliánna széttárta elõtte a karjait, s azt mondá neki;

- Azért jöttél, hogy megölj? Itt vagyok. Végezd, nem fogok kiáltani.

Korponay megfogta a kezét szelíden, s a másikkal megcirógatta azt.

- Nem, Juliánnám. Távol van tõlem ez a szándék. Sõt azért jöttem, hogy visszavegyelek és veled maradjak. Éppen az az ütés, melyet tõled kaptam (nézd most is itt a gyûrûdnek a sebhelye, amit rajtam ejtél), ez gyõzött meg felõle, hogy igazlelkû és becsületes vagy. Akkor szerettelek meg újra. És mármost rajta leszek, hogy te is szeress engem.

S azzal az ölébe vonta, és gyöngéden magához szorongatá, többször megcsókolva a szép, lesütött szemeit.

Juliánna szédelgõ fejét odahajtá az ura keblére, s sokáig úgy érezte, mintha egy más világban volna, magánkívüli gyönyörben, míg egy hideg, józan gondolat magához nem térítette.

- Óh, én édes lelkem uram. Olyan nagy boldogság volna ez, amit te énvelem osztasz, hogy magát a mennyországot sem kívánnám helyébe, ha egy nehéz gondolat nem háborítana. Elhiszem, hogy nem azért jöttél, hogy megölj, elhiszem, hogy velem fogsz maradni, de azt gondolom magamban, (ne haragudjál meg érte ha titkos gondolatomat megvallom), hogy te most azért kerestél csak fel engem, mivelhogy összeesküvõ társaid így határozták. Azok félnek, hogy én bosszúból vagy haszonlesésbõl elárulhatom az õ egész tervüket, s õk határozták azt el, hogy te válj ki közülök, és térj vissza amnesztiával, és azután õrizz magad mellett mint hites férjem és uram, hogy õket el ne árulhassam.

S ez alatt a beszéd alatt úgy figyelt minden arcmozdulatára a férjének.

Ez az arc csak fanyar bosszúságot mutatott.

- Ah, kérlek, hagyd el azt! Van eszében valakinek még összeesküvést szítani. Akinek még ezt a szót kimondják, hahotára fakad. Hiszen nem én vagyok az elsõ, aki az amnesztiát elfogadja, hanem találd ki, hogy kicsoda?

- Ebeczky?

- Feljebb!

- Bercsényi?

- Mégis feljebb!

- Nem tudom kitalálni.

- Maga a fejedelem, Rákóczi Ferenc.

- Hihetetlen!

Én sem hittem, amíg bizonyosságot nem vettem felõle. Nem fog bele két hét telni, hogy bejön a fejedelem egész parádéval Krakkó felõl, Nagy-Szombatig jön fel eléje Stella császári generális két század dragonyossal, akik díszkíséretül csatlakoznak hozzá, s azokkal együtt vonul fel a pozsonyi várba, ahol a nádor és a kancellár fogadják. Visszakapja a birtokait, a gyermekeit, a feleségét, meghagyják neki az erdélyi fejedelemséget, úgy ahogy Apafi Mihály bírta, német helyõrségekkel a várakban, s új korszak kezdõdik vele az egész országban. A Rádayak, Vayak, Esterházy Dánielek, Ebeczkyek, Csákyak, Andrássyak mind fõhivatalokba jutnak, s nagyobb hívei lesznek Károly királynak, mint amilyen rebellisei voltak Lipótnak és Józsefnek. - A kuruc nevet lemossuk magunkról szappannal.

S oly õszintén nevetett hozzá, hogy az asszonynak el kellett hinnie, hogy igazat beszél.

S amit el nem hitt a szavainak, elhitte a csókjainak. Nem! Ilyen forrón nem csókol az, aki a szíve fenekén haragot hordoz.

Mikor kora hajnallal Juliánna felébredt, azt hitte, hogy csak egy varázsálom volt, amit keresztülélt. Amint az ágy kárpitját félrevonta, a betörõ napsugár a csendesen alvó férj arcát világítá meg. Hát ébren is tart még ez álom?

A férjnek a feje azon a szarvasbõr vánkoson nyugodott, amelybe a veszedelmes levelek voltak bevarrva.

Juliánna megcsókolta annak az ütésnek a helyét, s hagyta õt tovább aludni.